Örök sötétség (Jongin)

Mindenki hallott már démonokról, démonokról, akik gonoszak, aljasak és mocskos dolgokra veszik rá az embereket. A démonokról, akik hatalmi harcokat vívnak és minden rossz tőlük ered. Akik elnyomják egymást és szomjazzák a nyers húst, az öldöklés a vérükben van. Pedig valójában mind emberek voltak egykor. Emberek, akik a lelkükben őriztek valami sötétet, ezért nem maradhattak a saját világukban. Az alvilág az ő birodalmuk. Viszont senki sem hallott a démonokról, akik szenvednek, és ugyanúgy éreznek, mint bárki más a világban. Érzik, ha átverik őket és képesek szerelmessé válni. Emberbőrbe bújtatott szörnyek, de eredendően senki sem gonosz.

Én is őriztem valami romlottat a lelkemben, de senki sem sietett a segítségemre, felemésztett a feketeség, ez már nem csak démoni volt, hatalmába kerített az igazi gonosz, sehova sem mehettem. Ennek már tizenöt éve. Kortalanná és tökéletes ragadozóvá váltam, az idő már semmit nem jelentett nekem.

Hunyorogva pillantottam ki a két szikla közti résen, még nem ment le a nap, de én már alig bírtam várni. A gyilkolás minden alkalommal ugyanakkora örömet jelentett nekem, ahogy a ragacsos, még langyos vér az ujjaim közt folyik és bódító illata mindent elnyom. Fehérarany íriszemen megcsillant a nap lemenő, narancsos sugara, kissé elvakított, fájdalmat okozott nekem a fény, pedig nemrég még szinte szomjaztam. Ahogy eltűntek a színek és uralkodni kezdett a szürkület a hegyek közt, megváltozott a testem. Fogaim szürke, hegyes tüskékké változtak, testem megnyúlt, sokkalta magasabb, állatibb lettem, mintha visszább lépkedtem volna az evolúció létráján, pedig sokkal erősebb lettem és mozgásom is tökéletesebbé vált ezzel a testtel. Karmokat növesztettem és pupillámat elnyelte az íriszem. Kész voltam a vadászatra. Megfogtam a barlang bejáratát eltorlaszoló sziklát és kilöktem. Mélyet szippantottam a friss levegőből, ezernyi illat keveredett a tavaszi természetben. Sebesen tűntem el a fák és a cserjék között. A véremben volt az erdő járása, a hatalmas rengeteg az én birodalmam volt. Egy tisztáson megtorpantam, az árnyékliliom éppen virágzott, fehér szirmai sápadt kis szellemek voltak a Hold ezüstös fényében. A hatalmas égitestet nézve elfogott a szomorúság, gyűlöltem a testemet birtokló átkot, ami nem hagyott meghalni. Gyászos hangulatomat a vér dübörgő hangja vonta el, nem voltam messze az emberek településeitől. Hosszú, az idők során megizmosodott lábaim könnyedén vittek célom felé. A hegyi falu határán leguggoltam és körülnéztem, majd felegyenesedve besétáltam a kihalt kis betonútra. Minden házban sötét volt, ezek az emberek már tapasztaltak, nem én voltam az egyenetlen remete errefelé. Az egyik udvarban legelésző őzet pillantottam meg. Nem ért fel az embervér ízével, de finom, zsenge kis táplálék volt. Átlendültem a kerítés felett, a tüskék felsértették a tenyeremet, de észre sem vettem. A kis gida azonnal menekülőre fogta, zajos kis állat volt. Kivágódott az ajtó, fény vetült a sötét gyepre, de engem nem ért el. Egy fiú állt a lépcsőn, puskával kezében, látott engem, de én minden józanság ellenére sem menekültem. Aztán rám szegezte a fegyvert és lőtt. A golyó kegyetlen égetéssel fúródott a vállamba, ilyet még nem tapasztaltam, nagyon fájt. A földre rogytam, a kín görcsbe vonta az egész testemet, a támadóm, fegyverét továbbra is rám szegezve, közelebb jött. Most, hogy nem övezte fény, megfigyelhettem a hideg, szőke hajjal övezett arcát. Finom és mégis határozott vonásait, karakteresebb állát és gyönyörű, fekete szemeit, amiben undor ült. Megint lőni készült, felpattantam és pillanatok vesztem bele a sötétségbe, még sosem kellett menekülnöm, nagyon új volt ez nekem. A falu szélén megtorpantam és beosontam az egyik házba. Ma hang nélkül öltem, egy kislány volt az áldozat. Megint megpihentem a kis tisztáson és térdre estem.

- Soha nem fájt így. - Suttogtam, a szívem fektetve a tenyeremet. Nem bírtam kiverni a szőke fiút a fejemből, a szemében ülő undort. Összekuporodtam és a kis fehér virágok közé borultam, szinte teljesen betakartak. Most csak felejteni akartam.

A kőpadlón végigfutó fehér fénycsíkot figyeltem, behallatszott a madarak csiripelése. Az elmúlt pár napban visszajártam ugyanabba a faluba, vonzott hozzá valami. Nap nem telt el, hogy ne álltam volna pár feszült percig azelőtt a ház előtt, majd hangtalanul vittem magammal az áldozatot. Már nem leltem élvezetet a gyilkolásban. Az elmémbe égett az az arc, egyszerre rajongtam érte és rettegtem is tőle, tudatalattim fájdalmat kötött hozzá. Vállam most is rángatózott, túl mélyen volt a golyó ahhoz, hogy ki tudjam szedni, nyílt sebként tátongott továbbra is. Ahogy közeledett az este, feltápászkodtam és vártam az átalakulás ismerős érzését. Nemsokára be is következett. Fürgén vetődtem bele a sűrű rengetegbe, ami az otthonomat övezte. A falu felé indultam, de most valami más fogadott, mint amire számítottam. Felaggatott lámpások és hatalmas fényesség, bántotta a sötéthez szokott szemem. A kis település határán őrök álltak, ma volt a Hold ünnepe, el is felejtettem. Milyen rég volt, hogy én is a színes forgataggal táncoltam. Kíváncsian figyeltem a vidám embereket, szemem kezdte megszokni a szín és fény kavalkádot, hangok szórt foszlánya lengett körbe. Egészen az utolsó fákig merészkedtem, onnan figyeltem a különös kis jelenséget. Közel jártam a tűzhöz, én is tudtam, mégis túl bátor voltam. Mélyen kihajoltam a biztonságot nyújtó bükkfa törzse mögül, csak a dördülést hallottam, majd a combomba fúródó töltény figyelmeztetett, hogy ez már nem a biztonságot jelentő rengeteg. Odakaptam a fejemet és ismét szembekerültem egy gyűlölettől izzó arccal, de ez semleges volt a számomra. Rövid percek alatt nyelt el az erdő legmélye.

Elérkezett a nyár és a leghosszabb éjszaka is, mikor ember és démon egymásra vadászott. Gyakoriak voltak a bátor vadászok, akik el akartak ejteni egy remetét, ma éjjel én is óvatoskodva lépegettem. Eszemben sem volt megint a falu fele menni, a tavaszi ünnep óta messze elkerültem, csak fájdalom kötött hozzá és álmaimban továbbra is felbukkant a fiú szép arca, a megszállottja lettem. Halkan lépkedtem a bozótosban, mikor zajra lettem figyelmes. Fegyver dördült, automatikusan behúztam a nyakamat, de ezt most nem nekem szánták. Egy remete volt a közelben, hallottam a morgását és volt itt ember is, kettő, felém sodorta a szél a szagokat. Közelebb osontam, a tisztásomon javában folyt a küzdelem, felismertem a fiút, nehezen bírt a hatalmasra nőtt démonnal. A hadakozó páros mögött egy fiatalabb lány sírdogált keservesen.

- Jongin, ott is van egy, mit csináljak? - Mutatott rám pici kezével. A Jongin nevű fiú felém kapta a fejét, jóval kisebb voltam az ellenfelénél.

- Lődd le! Az kicsi. - Abban a pillanatban a nyakába harapott a remete, dobhártyaszaggató volt az üvöltése és a szívembe is belemarkolt. A kislány zokogva szorongatta a hatalmas fegyvert. - Hana, fuss! - Morogta a srác, de a húga nem mozdult. Felvillant bennem egy emlék, amit már rég eltemettem. Eszembe jutott, mikor először alakultam át, ma tizenhat éve. A bátyám elrohant és magamra hagyott. Most düh öntötte el a szívemet, ezen a démonon akartam kiélni a fájdalmaimat, a saját fajtám ellen fordultam. Sziszegve indultam meg feléjük, mindhárman rám kapták a szemüket. A fiú tekintete a jobb vállamra vándorolt, láttam rajta, hogy felismert, de tekintete most nem undort tükrözött, mintha megkönnyebbülés, öröm és zavart szorongás keveredett volna össze benne. Vadul vetettem magamat a hatalmas remetére, régen leltem örömömet az ölésben, most viszont az a gonosz is kiszabadult belőlem, aki miatt nem kerülhettem az alvilágba. Ütéseim és karmolásaim pontosak voltak, hosszú ujjamat szemgödrébe vájtam, szinte a végletekig kínoztam. Az ellenség gyáva módon megfutamodott, lihegve fordultam meg, a fiú holtsápadtan hevert az elnyílt virágokon, ott térdelt mellette a kislány. Én is mellé térdeltem, rettegve pillantott rám.

- Bántani fogsz?

- Nem. - Néztem rá a remegő apróságra. - Szaladj haza és mond el a történteket!

- Jonginnal mi lesz?

- Meg tudom gyógyítani, de ahhoz magammal kell vinnem. Pár héten belül megint önmaga lesz. - A kislány félve figyelt engem.

- Nem tudtam, hogy a remeték ennyire szépek. Vadak, de gyönyörűek, mint a természet. - Suttogta, majd elszaladt. Fáradtan emeltem fel a testet és hangtalanul indultam meg vele a barlangom felé. Óvatosan a fekhelyemre raktam, majd először kiszívtam a mérget a nyakából. Hagyhattam volna így is, hogy olyanná váljon, mint én, de ő ennél jobbat érdemelt. Gondoskodó mosollyal simítottam meg az arcát, ismét emberré alakultam, a nap első sugarai lassan elűzték az éjszaka vadságát. Néhány nap múlva betegem magához tért, éppen a szokásos napcsíkot bámultam a padlón, amin egy kis hangya igyekezett át.

- Hol vagyok? - Nézett körbe riadtan.

- Biztonságban. - Halkan válaszoltam és messze is ültem tőle, odasétált hozzám. Kíváncsian pillantottam fel rá, tekintete megint a vállamra tévedt.

- Te vagy? De hát te démon vagy.

- A démonok is emberek. Adim vagyok.

- Jo-.. Jongin. Kim Jongin. - Mutatkozott be zavartan, majd mellém telepedett. Cipője orrával egy kavicsot bökdösött, mindketten azt figyeltük. - Te voltál az, aki megölte az unokahúgomat. - Szólalt meg hosszas hallgatás után. Egyszerre volt kérdés és kijelentés. Finom arcélére pillantottam, majd elfordultam.

- Igen.

- Miért kellett pont őt? - Kiabált rám, tudtam, hogy csak a gyász beszél belőle, de megijedtem. Továbbra is féltem tőle. - És.. Hana? Mit tettél a húgommal?

- Semmit. Hazaszaladt, miután megnyugtattam.

- Akkor engem akarsz megölni? - Nézett rám ugyanazzal a sötét undorral. - Tudd meg, hogy nem fogom hagyni magam és az egész faluval fogok visszatérni, hogy megöljünk. - Szomorúan pillantottam rá.

- Köszönöm. - Suttogtam gombóccal a torkomban. Tudtam, hogy ez az egyetlen kiút az időtlen sötétségből, tényleg hálás voltam neki.

- Hogy mi?! - Hangja árnyalatnyit megenyhült, de az szinte észrevehetetlen volt.

- Köszönöm, Jongin. - Ismételtem meg egy kicsit hangosabban. - Nekem nincs más kiút ebből az életből és senki nem akarna ilyen életet. Nem érhet nap és nem láthatom a természet sok ezernyi csodáját. Nem kívánom a méz édességet és a ropogós zöldségeket, csak a vér oltja szomjamat és csak a friss hús csillapítja az éhségemet. Az emberek rettegnek tőlem, holott én is ember vagyok valahol legbelül. - Böktem a mellkasomra. - Alig voltam tizenhét, mikor felemésztett a sötétség és se a démonok, se az emberek nem siettek a segítségemre. Magamnak kellett boldogulnom. Megöltem a családomat és vérfürdőt rendeztem a falumban, ennek potom tizenhat éve. Tizenhat éve rettegek a sötétben és az életem hátralevő részét is az éjszakában kell töltenem, legyen az három nap, vagy még százötven év. - A földet bámulta, míg nekem lassanként hideg könnycseppek csurogtak le az arcomon, régen sírtam, nagyon régen és most szokatlan, idegen érzés volt. Felhúztam és átkaroltam a térdemet, majd elrejtettem az arcomat és némán zokogtam. Minden felgyülemlett fájdalom, keserűség és magányosság ki akart szabadulni belőlem. Először meg sem éreztem a lágy ölelést magam körül, csak mikor szorosabbá vált.

- Na, ne sírj! - Suttogta Jongin halkan, mintha attól félne, hogy elriaszt magától, így is lett, pillanatok alatt távolabb húzódtam tőle, pedig hihetetlen régóta vágyakoztam egy szerető ölelés után. Szomorú, bocsánatkérő mosollyal pillantott rám. - Nem akartalak megijeszteni. - Hajtotta le a fejét. Némán ültünk tovább, elkeseredve figyeltem az eltűnő napfényt és éreztem a bennem is megnövekvő sötétséget. Lassan megint változni kezdtem. Jongin felkapta a fejét és döbbenten figyelte az átalakulásomat. A barlang bejáratához léptem és eltoltam a hatalmas követ. - Szeretném, ha nem jönnél többet a falum közelébe! És ne is akarj találkozni velem, mert ott csak halál lenne a jutalmad! - Mormolta mély hangon és megindult a sötétedő erdőben. Jól ismerte a járást. Megszeppenve néztem utána, éreztem, ahogy összefacsarodik a szívem. Felpillantottam a borult égre, sokáig bámultam a vonuló felhőket és eközben elhatározásra jutottam. Csak még utoljára el akartam menni abba a faluba, hogy véget vessek mindennek és megszabadítsam a világot egy szörnyetegtől. Lassan lépkedtem, szakadt az eső és villámok szabdalták az eget. Így is túl hamar értem el a célt, nem akartam elengedni ezt az édes, lehetetlen álmot, nekem szükségem volt valaki szeretetére, de az a valaki soha nem szeretett és soha nem is akart a közelembe jönni. Számára ellenség voltam, egy kiirtandó példány a többi közül. Horrorisztikus mosolyra húztam a számat.

- Annyira naiv voltam. Én csak egy mocskos démon vagyok. Hogy kellhetnék egy ilyen tökéletes fiúnak? - Felpillantottam a házukra, gyér fény égett odabent és láttam a Jongint szeretgető családot. Én megöltem az enyémet, mindent elrontottam. Mozgást vettem észre a szemem sarkából. Két férfi állt az úton, hallottam két fegyver felhúzását. Csak néztem őket. Vártam a lövést, egy, kettő. Gyorsan egymás után. A szívembe és a hasamba, összeestem. Lassan szűnni kezdett a világ. Hangokat hallottam. Diadalüvöltések, egy ajtó csapódása, még több élénk hang. Aztán forróság kúszott a tarkómra és a borult eget egy ragyogó szempár takarta el. - Adim, hallasz? - Hallottam meg a kétségbeesett hangot, ismerős volt. - Adim, kérlek, mondj valamit! Figyelj, én sajnálom! Nem gondoltam olyan komolyan, amit mondtam, csak... csak egy rossz vicc volt. Visszamentem volna hozzád. Nem hagytalak volna magadra, fontos vagy nekem. Kérlek, ne most halj meg! .....Hallod? - Nem, nem hallottam. Lassan kihagytak a hangok is, nemcsak a látásom homályosodott. - Ne menj el, kérlek! Most, hogy tudom, mit akarok az életben. Adim, ne tedd ezt velem!

- Szeretlek. - Suttogtam halkan, hörgősen, hallottam egy démon gúnyos, diadalittas kacaját, majd a puha sötét magába ölelt, megszűnt a szívembe nyilalló fájdalom, a szívem megszűnt dobogni.

Éget. Fáj és éget. De emellett édes és fűszeres is, igaziból egész kellemes érzés, simogat és elringat. Sok idő után kezdtem ismét érezni, hallottam az ereimben pumpáló vér mély dobbanásait. Megrebbentek a szempilláim, lassan kinyitottam a szemeimet, fehér paplan közt feküdtem és a Nap vakító, tiszta fénye rám tűzött. Szokatlan volt, annyira régen éreztem már ezt, annyira hiányzott az érzés, most nem tudtam betelni vele. Nem sokat láttam a nagy fehérségben, de megéreztem, ahogy puha ujjak simítanak végig fekete hajamon. Elvontam a tekintetem a fényről és az árnyék fele fordítottam. Kicsit hunyorognom kellett, de végül ki tudtam venni az arcot. Jongin mosolygott rám lágyan.

- Így még gyönyörűbb vagy, mint démonként. - Suttogta halkan, majd a padlóra pillantott. - Én tényleg sajnálom, amit mondtam neked. Nem akartalak megbántani. És nem akartam, hogy bajod essen. Az az igazság, hogy nagyon sokat gondoltam rád már azóta, mióta először megláttalak és így belegondolva, azt hiszem azért bocsánatot kell kérnem, hogy meglőttelek. - Csak néztem szép arcát és egy kérdés motoszkált a fejemben.

- Jongin... akkor én.. én most megint ember vagyok?

- Olyasmi. - Bólintott zavartan. - Adim, én... én nagyon beléd szerettem. Ugye, nem akarsz elmenni most, hogy ismét szabad vagy? Mert abba én belepusztulok. - Csak megráztam a fejemet. Elmosolyodott, majd előre hajolt és finoman megcsókolt. Éreztem édes ajkait és ölelő karjait, csak erre vágytam. Átöleltem vállát, ő is közelebb bújt hozzám és arcát a nyakamba fúrta.

- Jongin, ez csikis. - Kuncogtam, mire apró csókokkal ajándékozott meg. Boldog mosollyal néztem bele azokba a bizonyos szemekbe. Annyira más tekintettel nézett most rám, mint a barlangban. Bemászott mellém a paplan alá és átkarolta a derekamat.

- El se hiszed mennyit álmodoztam róla, hogy újra láthatlak, miután elüldöztelek.

- Én viszont féltem tőled. - Bűnbánó arccal puszilta meg a homlokom.

- Ígérem, hogy soha többet nem kell félned semmitől sem. - Csókolt meg ismét, majd feltápászkodott. - Gyere, ismerkedj meg a családommal! - Félve fogtam meg a kezét és hangtalanul osontam után az idegen folyosón, egy napfényes szobába jutottunk, mindenhol orchideák virágoztak, egy őszes asszony ült köztük, arcán, már nyomot hagyott az idő vasfoga. Kellemes mosollyal lépett felém és finoman megfogta a kezemet.

- El se tudod képzelni, a fiam mennyit aggódott érted az elmúlt három napban. Félő volt, hogy nem éled túl. - Simította meg az arcomat. A még mindig a kezemet szorongató fiú után indultam, kiléptünk az udvarra. A puha pázsit csiklandozta mezítelen talpamat és bokámat, lepkék szálldostak a melegben és a virágok illata bódító volt. Egy őzgida ügetett oda hozzánk, mosolyogva térdeltem le elé.

- Ne haragudj, hogy bántani akartalak! - Suttogtam szinte hangtalanul, hogy más ne hallja meg. Egész nap csodák sora került az utamba, ismét felfedeztem a világ apróságait, Jongin pedig egy percre sem hagyott magamra. Néha csak feküdtünk a fűben és faltuk egymás ajkait, nem bírtam betelni az érintésével. Soha nem voltam még szerelmes. A naplemente egy csók közepén ért utol minket, csak figyeltem a vörös sugarakat, amik íriszemet és befestették, kedvesem a vállamra hajtotta a fejét.

- Azt akarom, hogy mindig velem légy! - Mormolta, majd a háta mögül egy csokor árnyékliliomot húzott elő. Elképedtem, és mosoly jelent meg az arcomon, felé fordulva összeillesztettem az ajkainkat, ám lassan eltűnt a nap az égről és íriszem elnyelte a pupillámat, hogy ismét elnyeljen a végtelen és vérszagú sötét. - Ne félj! Én mindig itt leszek melletted. - Suttogta a számra, majd bevezetett a kert mögötti erdőbe, hogy a barlangomban vészelhessem át életem legborzalmasabb rémálmát, ami minden éjjel a nyomomba szegődött.

Igaz barátok (BTS)

A barátság fontos érték, talán fontosabb, mint a szerelem. Egy barátnak sok fájdalmat túl kell élnie, hogy bebizonyítsa, ő mindig a társa mellett lesz. Ezek a fájdalmak alkotják meg az élettapasztalatot és ezen küzdelmek között ragyognak fel azok a bizonyos önfeledt, boldog pillanatok, amiket csak egy igaz barát nyújthat. Ilyen az a nevetés, amely tiszta szívből jön, a gúny, ami soha sem sérti meg a másikat, a csend, melynek mélysége és nyugalma van és a közös fájdalom, mely igaziból csak egyikük szívét töri össze, a másik mégis ugyanúgy szenved. Ha megtalálod ezt a barátot, soha, de soha ne dobd el, mert azzal nem magadnak, hanem neki okozol a legnagyobb fájdalmat a világon!
A nevem Taehyung és tudom, hogy így van.
Szeles reggel volt, mikor már korán talpon voltam és elkezdtem készülődni legjobb barátom, Jungkook születésnapi bulijára. Én akartam neki megsütni a tortát, bár nem voltam egy nagy konyhatündér. Miközben lesiettem a boltba és szorosabbra húztam magamon a dzsekimet, amin mégis keresztül táncolt a pimasz szél, elgondolkodtam a legjobb barátomon. Pelenkás korom óta magam mellett tudhattam és mindig kitartottunk egymás mellett. Ezt szerettem a legjobban, hogy velem jött minden bonyodalomba és ez fordítva is így volt. Nem volt szükségünk bandára, a mi duónk tökéletes volt és egyikünk sem akart soha más barátot. Mindig szerettem visszagondolni azokra a percekre, amiket együtt töltöttünk, mert még azok az emlékek is boldogsággal töltöttek el, amiktől könnyek gyűltek a szemembe.
Kemény küzdelem árán sikerült csak elkészítenem a gyümölcsös csokitortát, Jungkook kedvencét, a tojáshab majdnem legyőzött a maga egynéhány grammjával, de végül mégis büszkén méregethettem az elkészült kis tortácskámat. Anyu jót mosolygott rajtam, mikor tükörbe néztem, megértettem mi volt olyan vicces az arcomon. Az orrom hegye tiszta csokoládé volt, testvérem örömére, előbb megpróbáltam lenyalni, majd mikor feladtam, inkább ember módjára lemostam.
Izgatottan vártam a délutánt, már minden elő volt készítve, Kook ajándéka szépen becsomagolva pihent mellettem az ágyon. Egy ezüst karkötőt vettem neki, olyat, mint az enyém, mert tudtam mennyire tetszik neki és kellően régóta barátok voltunk már, hogy ilyesmit adhassak neki. Végül eljött az idő, ha nehezen is, és én vidáman pakoltam fel az indulásra. Apa elvitt kocsival, hogy ne kelljen a tortával bicikliznem, hálás mosollyal intettem neki, mikor elhajtott. Jungkook anyukája nyitott ajtót és arca azonnal felderült, mikor meglátott.
- Taehyung kedves, azt hittem soha nem érsz ide. - Az órámra lestem, majd a faliórára, az enyém két kerek órával kevesebbet mutatott és meg sem moccant, zavart mosollyal nyugtáztam az elem lemerülését. Második anyukám a könnyekig meghatódott, mikor odanyújtottam az alig négyszemélyes kis tortát, valószínűleg azért gyakorolt rá ekkora hatást, mert tudta mekkora konyhaművész veszett el bennem. - Picike kis torta, biztosan elég lesz ez? - De hisz csak ennyien leszünk, minek csináljak nagyobbat? - Jungkook! Megjött Taehyung. - Kiabált az édesanyja, de nem jött semmi válasz. Lehuppantam a kanapéra, gondoltam mindjárt jön, igazam is lett. Kíváncsian pillantottam hátra a halk léptek hallatán.
- Szóltá' ? - Leesett az állam a hanghordozására, elkerekedett szemekkel fordultam még jobban hátra. A ház asszonya elkeseredett arcot vágott, kezdtem megérteni miért örült úgy a megjelenésemnek pár perce. - Ja, csá Tae! - Még jobban ledöbbentem, Jungkook soha sem beszélt így velem, mindig kedvesek és testvériesek voltunk egymással, nem pedig ilyenek.
- Sz-..szia Jungkook! - Motyogtam lesütve a szememet, még én jöttem zavarba.
- What's happening? - Ütötte meg a fülemet egy idegen hang, mire felpillantottam. Egy alacsony, de izmos srác állt meg Jungkook mellett, soha nem láttam még. Arca pufi volt, szemei erősen húzottak, orra kicsi, pisze. Fekete haja rendetlenül meredezett Jungkook gondosan megigazgatott, vöröses barna frizurája mellett. - Oda ni! Egy répafejű! Jimin vagyok. - Intett nekem flegmán a srác, mire az a bizonyos pumpa azonnal elindult bennem. Imádtam élénkvörös tincseimet, nagyon nem szerettem, ha kritizálták. - Elvitte a cica a nyelved? - Kacsintott rám kihívóan, ezt a kört mindenképp ő nyerte, csak tudnám ki ez a gyerek.
- V. - Löktem oda foghegyről a választ. Láttam Jungkookon a pillanatnyi döbbenetet, nem sok embernek mutatkoztam be így, csak annak, akinek nem akartam a tudtára adni a valós énemet, ez a srác pedig ilyen valaki volt.
Egész este ültem a kanapén és hallgattam Jimin, meg Jungkook beszélgetését, nem akartak kifogyni a témából, pedig én is szerettem volna beszélni egy kicsit a donsaengemmel. Aztán úgy döntöttem, hogy odaadom az ajándékomat, hátha az változtat a helyzeten. Kikotortam a táskám gyomrából a kis csomagot és vissza indultam vele a nappaliba. Jimin épp odanyújtott valamit Kooknak, közelebb érve láttam, hogy egy arany karkötő az, majdnem ugyanolyan, mint az enyém, zavartan haraptam be ajkamat. Sikerült beletalálnia a szívem közepébe, ezzel nem egy rosszul sikerült ajándékot ért el nálam, úgy éreztem, elvette a legjobb barátomat. Mindentől elment a kedvem, nagyon megharagudtam mindkettejükre.
- Te is hoztál nekem ajándékot Ta-... V?
- Nem. - Morogtam, láttam, hogy donsaengem még jobban elképed, mint az előbb.
- És milyen volt az utazás Japánba?
- Jó. - A múlt héten voltam ugyans a szüleimmel és az öcsémmel Tokióban egy kis utazáson, tényleg nagyon jó volt, de akkor még nem tudtam, hogy mire hazajövök, a legjobb barátomat elrabolják és kicserélik az ufók. - Most viszont megyek. - Tápászkodtam fel a kanapéról, ahova épp egy negyed pere huppanhattam le.
- Nem alszol itt velünk? - Szaladt utánam Jungkook az előszobába, hirtelen jött lelkesedéssel.
- Velünk? - Vontam fel a fél szemöldökömet.
- Hát... Jiminnel meg velem. - Hevesen megráztam a fejemet, ez volt az utolsó utáni vágyam. - Hyung, baj van? Olyan szótlan vagy ma. - Nem válaszoltam, csak felkaptam a hátizsákomat a földről. - Otthon van valami baj? Anyukád ugye nem beteg? Mert szívesen segítek bármiben. - Ragadta meg a karomat, hogy maradásra bírjon.
- Neeem a muterom megvan. - Hangsúlyoztam ki a "muter" szót, és a mellkasához vágtam az ajándékát, riadtan kapta el a gondos és sok ideig készített kis dobozkát, tekintetében kisebb csodálat jelent meg. - Szerintem dobd ki nyugodtan. Mint kiderült, erre már nincs szükséged. Viszlát Mrs. Jeon! - Kiabáltam, majd ironikusan fejet hajtottam Jungkooknak és kisiettem az ajtón, nem vártam se köszönetet, se köszönést.
Szomorúan feküdtem az ágyamon, nem tudtam aludni. Bűntudatom volt Jungkook miatt, tényleg őszintének tűnt az aggodalma, de már nem voltam olyan bizalommal felé, mint eddig. Pillanatok alatt tönkrezúzta a felhőtlen barátságunkat ez a Jimin gyerek. Őszintén szólva, féltékeny voltam rá, mintha ugyanúgy megtalálta volna a közös hangot Jungkookal, mint én, de neki csak pár napjába telt, nem évekbe. Másnap reggel még nyomotabb hangulatban keltem ki az ágyból, egy kócos répafej nézett velem farkasszemet a tükörből. Unottan láttam neki a fogmosásnak, és a hajam igazgatásának, mikor megszólalt a telefonom.
- Egen? - Szóltam bele fogkefével a számban, a halk kuncogás azonnal elárulta ki is van a vonal túlvégén, gyorsan kiköptem a fogkrémet.
- Szia Tae! Van kedved ma csinálni valamit?
- Kikkel? - Kérdeztem gyanakodva.
- Hát... velem.
- Még meg kell kérdeznem anyát.
- Oh, rendben van.... Tae, várj! - Késő volt, mire felkiáltott, épp kinyomtam, kicsit talán túl rideg lehettem vele, de még mindig duzzogtam a tegnap miatt. Tizenegykor került ismét a kezembe a telefonom, addig az iskolai anyagot pótoltam, gondoltam felhívom Jungkookot, hogy akkor menjünk- e valahova.
- Szia! - Köszöntem a lehető legvidámabban.
- Hyung! - Derült fel a hangja, és ettől nekem is mosolyognom kellett, hiába, a legjobb barátom maradt akkor is, ha kicsit mufurc voltam.
- Akkor menjünk ma valahova?
- Ohh... Tae.. Az az igazság, hogy lebeszéltem Jiminnel egy programot. Van kedved velünk jönni?
- Hova?
- A skate parkba.
- Kösz nem. - Nyomtam ki gyorsan, mielőtt meggondolásra igyekezne rábeszélni, megint elment a kedvem mindentől. Csak a facebookomat nyomkodtam egész délután, végül négy óra fele úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni a közeli parkba. Nem is figyeltem merre visz a lábam, ez volt a vesztem, ugyanis valami durván csapódott bele a fejembe, mire kiterültem és egy apró pillanatra elsötétült a világ.
- Hé, haver! Jól vagy? - Meglepetten pislogtam párat, egy nagyjából velem korú srác hajolt fölém, tekintete vidáman ragyogott aggodalma ellenére. - Sajnálom, hogy eltaláltalak. - Egy kutyus társult mellé és a homlokomat kezdte szagolgatni, mire elmosolyodtam.
- Semmi baj. - Tápászkodtam fel.
- Hoseok vagyok.
- Taehyung. - Fogtam vele kezet tovább mosolyogva.
Nemsokára azon kaptam magam, hogy Hoseokkal együtt frizbizek, miközben kutyusa megőrülve rohangál köztünk. Régen volt ilyen felhőtlen délutánom és kiderült, hogy újonnan szerzett barátaim csak pár utcára laknak tőlem. Hoseok és a lelkes kis drótszőrű foxija elkísértek haza, mosolyogva integettem a mogyoróbarna hajú fiú után, alig vártam a holnapot, ugyanis megint frizbizni ígérkeztem a parkba. Vidáman, szinte dudorászva pakolásztam anya mellett a konyhában.
- Jungkookkal voltál?
- Miből gondolod? - Kaptam fel a fejemet meglepetten.
- Mert le se lehet hervasztani rólad azt a vidám mosolyt. Még a mosogatás sem szegte kedvedet.
- Nem, nem Kookkal voltam. - Ráztam meg a fejemet, anya kezéből még a konyharuha is kiesett.
- Akkor egy lány lenne a dologban?
- Nem. Találtam magamnak új barátot. Hoseok a neve és holnap is találkozunk. - Ezzel a mondattal hagytam ott az elképedt kis családot, mindenkit meglepett a váratlan fordulat. Igaz egy ideig nem szerették Jungkookot, mert mindketten meg voltunk bolondulva, de annak már négy éve és most, annyi kitartás után hirtelen lehetett egy új barát, pont mint Jimin.
Az ágyamon ültem, mikor anya benyitott, biztosra vettem, hogy most fejezte be még csak a házimunkát.
- Kicsim, mi történt Jeon Jungkook és közted?
- Az igazat megvallva, magam sem tudom anya. - Hajtottam le a fejemet szomorúan.
- Barátnője volna?
- Nem, csak egy új legjobb barátja.
- Az a fiú is betoncirkálós kora óta ismeri?
- Nem hinném. Most hallottam először Jiminről.
- Mindent elmondanak egymásnak, mint ti ketten?
- Ezt nem tudom anya. - Ráztam meg a fejemet. - De nagyon úgy fest, mert tegnap előtt Jugkook rám se hederített. - Anyukám kedvesen megsimogatta a buksimat.
- Szerintem holnap, mielőtt találkozol ezzel a rejtélyes Hoseokkal, menj el Jungkookhoz és beszélj vele! Biztos vagyok benne, hogy megértené a dolgot.
- Rendben anya. - Bólintottam.
- Jóéjt Taehyung!
- Jó éjszakát! - Motyogtam és bebújtam a paplan alá. Féltem felhívni Jungkookot, elmenni hozzá, pedig egyenesen rettegtem, nem akartam tudni az igazat, jó volt nekem a saját bemesélt kis történetem.
Reggel végül ismeretlen zugból jövő elszántsággal keltem és hétkor már hívtam is a legjobb barátomat.
- Igen? - Jött az élénk hang a vonal túl-feléről, korán kelt, vagyis izgatott volt.
- Jungkook?
- Mond, Taehyung!
- Ma esetleg lenne időd rám?
- Butus, mindig van időm rád. Csak itt lesz Jimin öt perc múlva... - Rányomtam a telefont és egy ideig csak dühösen szuggeráltam a néma kis készüléket, pedig tudtam, hogy nem fog visszahívni. Végül elpárolgott a dühöm és csak szomorúság maradt belőle. Épp egy leejtőn száguldottam a legjobb barátom mellől, ahonnan nagyon úgy tűnt, hogy nincsen visszaút, akármennyire is vissza akartam kapaszkodni. Szomorúan ültem a sulipadban, a szünetben észrevettem a beszélgető Jimint és Jungkookot, donsaengem is meglátott engem. Bizonytalan mozdulattal emelte a kezét, boldogság jelent meg az arcán és szóra nyitotta száját, de elfordultam, mintha nem lenne ott semmi érdekes és nem is vettem volna észre őket.
Délután pedig Hoseokkal és Ribizlivel mentem a parkba frizbizni. Úgy éreztem, nagyon jó barátra tettem szert a kis baleset alkalmával. Hoseokról kiderült, hogy ismer underground rappereket és bemutatott két nagyon kedves haverjának, Namjoonnak és Yoonginak.
Az elkövetkezendő héten Jungkook nem keresett és én sem kerestem őt. Viszont egyre több időt töltöttem Hoseokkal. Néha a két másik rapper is csatlakozott hozzánk, vagy egy Jin nevű srác, aki az unokatesója volt, de legtöbbször csak kettesben múlattuk az időt, meg persze ott volt Ribizli a kutyus.
Vasárnap végül megcsörrent a mobilom, kíváncsian vettem fel, rég keresett az a bizonyos valaki.
- Tessék!
- Szia hyung! - Hallottam meg Kook bizonytalan hangját.
- Szia Jungkook!
- Esetleg... ma van kedved velem lenni, kettesben?
- Ne haragudj Kook, de nem megy. Programom van.
- Kivel? Mehetek én is? Nem zavarnék, megígérem.
- Hoseoknak hívják a barátomat és nem hiszem, hogy jöhetsz. - Ráztam le hideg hangon. - Szia. - Nyomtam ki, meg se vártam, hogy elbúcsúzzon, talán hiba volt, de most még dühösebb voltam, Jimin biztosan nem ért rá.
Megint egy hét telt el Hoseokékkal és akármit is állítottam a bizonyos új, legjobb barátról, legbelül nagyon hiányzott már Jungkook és az együtt töltött idő. Bűntudatom volt, amiért leráztam, tudtam milyen szelíd fiú tud lenni, nem is mert volna szembenézni velem, inkább fejet hajtott és nem mert keresni. Nem láttam a suliban sem, de ahhoz túl sok volt a büszkeségem, hogy odamenjek az udvar sarkában bandázó Jiminhez és rákérdezzek nála. Igaziból még velük is szívesebben láttam volna Jungkookot, csak biztonságban tudhassam.
Pénteken végül nem bírtam tovább, hajtott a kíváncsiságom, hát suli után felkerekedtem és elkerekeztem Jungkookék lakásához. Az édesapja nyitott ajtót nekem.
- Szervusz Taehyung!
- Jó napot! - Hajoltam meg illedelmesen.
- Jungkook itthon van?
- Jaj, hát te nem is tudod még. Jungkook vasárnap óta kórházban fekszik. - Komorodott el Mr. Jeon, pulzusom vadul kezdett növekedni.
- Mi történt?
- Elütötte egy autó. - Elkerekedett a szemem és nagyon aggódni kezdtem. Mikor megtudtam a kórház címét, köszönés nélkül, szinte kirepültem a bejáraton és felpattantam a biciklimre. Vadul tekertem, nagyon sokat jelentett nekem a barátom. A recepciós hölgy készségesen igazított útba, bár furcsállva figyelte élénkvörös hajamat. A második emeleten volt Kook szobája, nem volt türelmem a liftezéshez. A liftajtóban futottam össze Jiminnel, mindkettőnk arca érzelemmentes volt, bár engem belülről mart a féltékenység. A szoba ajtaja előtt százféle érzés öntött el és kételkedni kezdtem mind magamban, mind a barátságunk erejében. Végül legyőztem a félelmeimet és halkan benyitottam. Jungkook édesanyja ült az ágy mellett, nem tudtam mi is van most.
- Taehyung! - Pattant fel a nő és elém sietett, hogy szorosan megöleljen, remegett az asszony, de én csak megrökönyödve figyeltem sápadt barátomat.
- Mi baja van? - Pillantottam félve az édesanyára.
- Kómában van. Lassan egy hete. Az orvos szerint külsőleg és belsőleg is teljesen ép, nem tudjuk miért nem akar ismét ebben a világban lenni. De te nagyon hiányoztál neki a hetekben. Azt mondta új barátod van és ez nagyon fájt neki. - Könnyek gyűltek a szemembe, de visszanyeltem őket. Jungkook kezdte, mindig Jiminnel lógott. - Ugye itt maradsz vele egy kicsit? - Mereven bólintottam, az édesanya pedig kitipegett. Odaléptem Jungkook ágya mellé és egy ideig figyeltem kifejezéstelen arcát. Ha nem emelkedett volna egyenletesen a mellkasa, azt hihette volna az ember, hogy halott. Ekkor döntöttem el, mit is fogok tenni, kilépek az életéből, minden véget ér egyszer. Fájt ez a döntés, szúrta a mellkasomat, de ezt véltem helyesnek, hiszen nagyon megromlott a kapcsolatunk, ő nem ugyanaz a Jungkook volt már és én nem ugyanaz a Taehyung. Óvatosan lefejtettem az ezüst ékszert a kezemről és a kis szekrényére raktam, hogy tudja, itt jártam.
- Isten veled, Jeon Jungkook! - Suttogtam, majd kifele indultam. Halkan nyomtam le a kilincset, fél lábbal már kint voltam a kórteremből.
- Taehyung, maradj még! - Erőtlen, csendes volt a hangja, kíváncsian fordultam vissza, éppen feltápászkodott a fekvő helyzetből. Tekintete könyörgő volt. - Kérlek hyung, csak egy kicsikét! - Lassan lépkedtem vissza az ágyához, elszaladni mégsem szaladhattam el előle.
- Hogy érzed magad?
- Rosszul. - Aggodalom fogott el erőtlensége és letörtsége láttán. - Egy görény vagyok. - Hajtotta le a fejét szomorúan. - Nem tudom mivel bántottalak meg, de sajnálom. Sajnálom, sajnálok mindent, csak kérlek ne hagyj itt! Te vagy a legjobb barátom és hiányzol, nagyon. - Ledöbbentem, azt hittem már nem akar a barátom lenni, nem tudtam mit szólni hirtelen, eddig nem kellett a szemébe néznem.
- És Jimin?
- Jimin egy paraszt. Miatta ütöttek el. Nem is vagyok fontos neki. - Ökölbe szorítottam a kezemet. - Taehyung? Ugye megbocsátasz nekem? Ugye neked még jelentek valamit, vagy mindent elrontottam volna?
- Megbocsátok neked. - Mosolyogtam rá halványan és megsimogattam puha haját, tekintete szinte felragyogott. Elkapta a karomat és közelebb húzott az ágyhoz, hirtelen felrántottam a paplanját és a cipőmet lerúgva mellé telepedtem. Addig helyezkedett míg kényelmesen mellém nem kucorodott, majd felkapta a polcról a karkötőmet és ügyesen visszahúzta a csuklómra.
- Mostmár nekem is van. - Mosolygott rám és felmutatta a bal kezét. A tőlem kapott karkötő virított rajta, a könnyekig meghatódtam. - Komolyan azt hitted, hogy kidobom? A legjobb barátomtól kapott ajándékot?
- Hát... Jimintől is ilyet kaptál.
- Nagy francokat kaptam ilyet. Csak megmutogatta nekem, az övé volt. Először ki sem mertem bontani, napokig csak gondolkodtam, hogy mit vehettél nekem, amire hirtelen nem lett szükségem. De tévedtél hyung. Ezt, soha nem fogom levenni. Olyan gyönyörű ajándékot adtál nekem. - Mosolyogva szorítottam magamhoz, annyira boldog lettem hirtelen.
- Szeretlek donsaeng. Te vagy a legjobb barátom és ez a pár hét nem a te hibád.
- Én is szeretlek hyung, nagyon. De... ki az a Hoseok? - Szomorodott el.
- Egy srác a szomszéd utcából, jó fej, de a nyomodba sem ér.
- Tényleg? - Kerekedett el a szeme. - Komolyan mondod?
- Persze, hogy komolyan gondolom, pabo. - Nevetve bújtunk össze, hatalmas megkönnyebbülés volt végre gondtalanul ölelgetni a legjobb barátomat. A nevetésre nyitott be Jungkook anyukája, majdnem elsírta magát, mikor meglátta a fiát.
- Kisfiam. - Szorongatta meg Kookot, majd engem is. - Köszönöm Taehyung.
- Mi..mit is?
- Hiszen akkor kelt fel, mikor te voltál itt vele, csak te hiányoztál neki. - Csak még jobban magamhoz öleltem.
- Hyung, nálam alszol?
- Le se tudnál vakarni magadról. - Ő is nevetve szorongatott meg, majd homlokát az enyémnek döntötte. Most tudatosult bennem, hogy ez több mint barátság, valami, ami szoros kötelék és egy életre szól.
Ekkor ébredtem rá, hogy mennyire közel jártam a legjobb barátom elveszítéséhez, pedig a legnagyobb bajban is én voltam ott vele. Mosolyogva pillantottam ki az ablakon, miközben legjobb barátom lassan elbóbiskolt a vállamon. Szeretem és tudja, hogy szeretem. Pontosan úgy, ahogy ő szeret engem. És aki valaha is bántani akarja Jungkookot, annak komoly bajai lesznek velem. Soha senki nem veheti el a legjobb barátomat, mert ő olyan nekem, mintha a másik felem lenne.

Hogy is van ez? (Kaibaek)

Baekhyun

Elnéztem őt hátulról, tudtam volna figyelni életem végéig, ahogy táncol. Tehetséges és tökéletes, ez volt a baj vele. Legszívesebben átöleltem volna és elmondtam volna neki hogy mennyire fontos nekem, hogy mennyire vágyom rá, de nem lehetett, senki nem tudta hogy a fiúkhoz vonzódom. Jobb is volt így, nem voltak konfliktusok, nem voltak problémák, csak én voltam magányos és meg nem értett, de nekem bőven elég volt, hogy láthattam Kait minden nap és néha még igen közel is kerültem hozzá egy két troll csapattársam jóvoltából.

- Baekhyun, figyelsz rám? - Integetett Suho a szemem előtt. El is felejtettem, hogy táncolni kéne.

- Ja, nem, bocs hyung. Azt hiszem elgondolkoztam. - Sehunból kirobbant a nevetéssel együtt a víz is és telibe találta vele az éppen felé tartó Luhant. Ők sem voltak teljesen tiszták, szerintem több időt töltöttek egymás hálószobájában, mint kellett volna, mégis irigyeltem őket, Jongin igen kis eséllyel lehetett meleg. Annyira vonzó srác volt, hogy kételkedtem benne, hogy valaha is vonzódna hozzám, de azért jó volt álmodozni.

- Bacon, megint álmodozol vagy újraindíthatom a zenét?

- Mehetünk! - Mosolyogtam Suhora, aki csak rosszallóan, de huncut mosollyal csóválta meg a fejét.

Egy órával később félholtan dőltünk el a terem különböző pontjain, senki nem akart megmozdulni.

- Miért ver engem az Isten? - Sóhajtott fel Chanyeol, a rá nehezedő Chen jóvoltából. Kai nevetve mászott oda Kyungsoohoz és ő is ráfeküdt a társára, mire egy megadó nyögés volt a válasz. Irigyeltem D.O- t. Nem sokáig tehettem, Xiumin teljes súlyával rám huppant.

- Xiumin, az anyád szentségit! Szállj le rólam! - Nyöszörögtem. Kai feltápászkodott Kyungsooról és hozzánk lépett.

- Yaa~ szálj le hyungról, hyung! - Bökdöste meg a terhemet cipője orrával.

- Segíts! - Nyögte Xiu és felé nyújtotta a kezét. Jongin engedékenyen elkapta, de a ravasz disznaja lerántotta magára.

- Xiumin! - Sipítottam, mint egy légriasztó. Kai nevetve igyekezett talpra állni. - Hyung, nekem mennem kell. - Nyávogtam, miután a faliórára pillantottam. Végül Jongin felrángatta a vidám terhemet és én megmenekültem a maradandó károsodásoktól. Elbúcsúztam a srácoktól és fürgén kivágódtam a táncteremből. Szerettem a szerdákat, ilyenkor mindig énekeltem egy kicsit Jonghyun és Kyuhyun hyunggal. Felszaladtam a lépcsőn és benyitottam az aprócska terembe. A két másik srác éppen nagyban vitatkozott valamin.

- Hyung, mondom, hogy az magasabban van.

- Persze már, sosincs igazad, most sincsen.

- Majd Baekhyun megmondja. - Karolta át Jjong a vállamat és a kottaállványhoz vezetett. - Dongsaeng, ez a hang, - bökött rá egy aprócska kis kottajelre. - hol van? - Behunytam a szememet és kiénekeltem nekik azt a nyamvadt kis hangot. Néhanapján kiidegeltek a hyungjaim.

- Yaa! Nem is ott van. - Tört ki mindkettő egyszerre.

- Kérdezzétek meg Ryeowook vagy Onew hyungot! - Emeltem a magasba a kezemet, felcsillant a szemük és Kyuhyun kivágtázott az ajtón. Ketten maradtunk és amint bevágódott az ajtó, kirobbant belőlünk a röhögés. - El se hiszem, hogy megint sikerült összevesznetek ugyanazon a hangon.

- Mindig sikerül. - Düllesztette ki a kigyúrt mellkasát. Ha nem őrjített volna meg Kai, még meg is kívántam volna a Shinee dínóját.

Nemsokára megjelent egy vigyorgó Ryeowook és egy kissé értetlen Onew, imádtam a bogaras hyungjaimat. Még húsz percig kötekedtek azon az egy hangon, majd meguntam a dolgot és inkább visszaindultam a srácokhoz. Kihaltak voltak a folyosók, végül mégis szembejött velem valaki, Kibum volt az.

- Baekhyun. - Ragyogott fel az arca, mikor meglátott. - Pont téged kereslek. Kai azt mondta, hogy fent vagy a vokálosokkal. De így még jobb. Nem kell lépcsőznöm. - Mosolyodott el vidáman. - Komoly dologról szeretnék veled beszélni! Baekhyun, te meleg vagy? - Leesett az állam. Eszem megáll ettől a visualtől.

- Honnan...

- Nem vagyok hülye. Sokat láttam már ahhoz, hogy észrevegyelek. De ugye tudod, hogy esélytelen dolog Jonginnal próbálkoznod?

- Tudom. - Hajtottam le a fejemet. Megéreztem a karjait magam körül.

- Baekhyun? - Hallottam meg Kai mély hangját, tudtam, hogy a táncos vészesen közeledik.

- Gyere! - Ragadta meg hyung a kezemet és berántott a mellettünk levő ruhatárba. Ma minden hyung megbolondult. Túlságosan közel volt hozzám Key teste és azt vettem észre, hogy a száját figyelem, meg akarom csókolni. Nem sokkal később pedig ő esett nekem, ajkai szorosan simultak az enyémekre és az enyémhez préselte a testét. Felébredt bennem a vágy, átöleltem a derekát. Ekkor nyílt ki az előbb becsukott ajtó és egy lefagyott Jongin fedett fel. - Majd összefutunk. - Suttogta Kibum a nyakamba és hagyta, hogy Kait félretolva elsiessek.

Jongin nem sokkal utánam ért vissza a próbaterembe, látszott rajta a bizonytalanság. Messzire ült le tőlem, zavartan vakartam meg a tarkómat, tudtam, hogy ez most nagyon nem jött ki jól.

Kai

Soha nem hittem volna ezt Baekhyun hyungról. Az oké, hogy Luhan és Sehun majdnem minden éjjel a törésig hajszolták az ágyat, vagy, hogy volt egy- két jó éjszakám D.O- val, de, hogy Baekhyun? Baekhyun, aki édes, vicces, gondoskodó és gyönyörű hangja van. Tökéletes Kim Kibum mellé. KIM KIBUM mellé, aki bárkit megkap, akinek megvolt Kim Jonghyun, akire vágyakozik Kim Heechul, az SM legnagyobb dívája. Mi a francért kell Key hyungnak pont a mi aranyhangú Baekhyununk? És miért pont így kell megtudnom, hogy meleg? Azt hittem, hogy totálba hetero és mondjuk összejár az egyik F(x) taggal. Ez rohadt nagy pofára esés volt most nekem. Miért pont Baekhyunie? Ezt kérdezgettem magamtól a próba hátralevő részében és igyekeztem minél távolabb maradni gondolataim tárgyától, ugyanis most, hogy elérhetővé vált a számomra, félő volt, hogy tönkreteszem a kapcsolatát Kibummal. Eddig is féltékenykedtem néha miatta, csak úgy a háttérben, most féltem tőle. Féltem, mert legszívesebben rávetettem volna magamat, hogy had ne mondjam, mit csináljak vele.

- Jongiiiin! - Üvöltött Suho, mire összerezzentem. El is felejtettem, hogy most éppen táncolunk, elméletileg.

- Ne haragudj hyung! Elfelejtettem, hogy hol vagyok.

- Sehun, most leejtettem a kupakomat miattad! Le kell majd hajolnom. - Hisztizett Baekhyun, tudtam én, hogy nem kellene oda fordulnom, mert hyungom gyönyörűen bepucsított nekem, hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. Szememet behunyva igyekeztem megnyugodni, de arcomra kiült a türelmetlenség. - Talán valami bajod van a kupakommal? - Hallottam meg Baekki hangját nagyon közelről, mire kinyitottam a szememet. Megint kár volt. A vokalista szinte az enyémhez nyomta az orrát. Beharaptam a számat, nagyon türtőztetnem kellett magamnak. Hirtelen ellöktem magamtól Baekhyunt, aki meglepetten huppant a földre és kivágódtam a teremből, levegőzni akartam. A lehető legmesszebb sétáltam a hóesésben, így legalább nem ismert fel senki sem. Szomorú voltam, bántottam szegény Baekhyunt, előre rettegtem a bánatos kiskutyaszemeitől. Akkor szokott olyat vágni, ha nem tudja, mi miatt bántjuk. Durcásan vágtam le magamat egy lehavazott padra, nem zavart, hogy úgy fogok kinézni, mint aki behugyozott. Lebiggyesztettem az ajkaimat, Baekhyunnal akartam lenni. Olyan jóban akartam lenni vele, mint Sehun Luhannal, hogy mindent elmondhassak neki, mindig rajta akartam lógni.

Este értem csak haza, sokat kellett gyalogolnom, mindenki kíváncsian pillantott fel, de amikor meglátták, hogy nincs bajom, unottan helyezkedtek vissza az elfoglaltságukhoz. Gondoltam belepem a fürdőszobát, az ajtóban viszont belebotlottam egy ásítozó, pizsamás Baekhyunba. Elmosolyodtam, tudtam, hogy most, vagy soha. A vállánál fogva visszatoltam a fürdőbe, meglepetten pislogott rám. Mély levegőt vettem és megcsókoltam. Eszméletlen érzés volt. Nagyon óvatosan viszonozta, kedvem lett volna táncolni. Ezt neked Kim Kibum.

- Kai, te...te... - Szakadt el tőlem dadogva.

- Én. Szeretlek. Téged. Byun Baekhyun. Nagyon. - Tagoltam neki lágyan és megint megcsókoltam.

Angyali démonvadász (Baekhyun)

Amikor rájössz, hogy mindent elveszíthetsz egy szempillantás alatt, akkor jössz rá, hogy nem vagy más, csak egy múló porszem a világ bús tengerében. Az álmainkat nem megélni kell, hanem megálmodni, mert az álmaink soha nem teljesülhetnek. Ez a világ rendje. Álmok nélkül nem tudunk élni, nem is akarunk, de az álom csak ösztönzés, hogy képes légy továbblépni a holnapba, még akkor is, ha nem hiszed, hogy sikerülhet. Pedig holnap is felkel a nap, erős, forró fénnyel borítva be a kék eget, akkor is, ha a ma borongós és vérrel fröcskölt fala betelt és nem érzed úgy, hogy lenne még tiszta lapod a mappádban, aminek mindkét oldala üres és sivár. Nem jók az ilyen lapok. Mert egy ilyen lapon élt életnek nincs jelentősége, nem tesz hozzá semmit a világ bonyolult hálójához. Legyen rajta egy kis firka, egy aprócska tintafolt, amiben álmokat, alakokat láthatok, amik életem egy parányi részévé válnak. Ezek a részek alkotják az emlékeket, a csalódásokat. Használd úgy a lapod, hogy azt mindenki megcsodálja! Fess nagyban, legyen mondanivalója a képednek, emelkedjen ki és váljon a legjelentősebb alkotássá! Élj, hogy az álmaid alkotta érthetetlen tintapókháló tökéletes legyen!

Egyszer, nagyon régen volt egy hófehér és teljesen tiszta lapom. Nem akartam bepiszkítani, míg egyszer hirtelen a közepén megjelent egy tinta folt. A feketeség pedig csak napról- napra növekedett, teljesen tönkretéve életem fő művét. Elkövettem azt a hibát, hogy csak az álmomnak éljek, a rögeszmémmé vált a dolog. Igen, nekem is volt egy álmom, de nem teljesült, mert nem lehetett. Ennek az álomnak a darabokra törése, az én horrorisztikusan romantikus és keservesen nyomorúságos történetem.

Unottan üldögéltem az erkély korlátján, miközben a kissé hűvöskés szél meg- meglengette hosszú fehér ruhám szegélyét. Szárnyaimat messzire nyújtóztattam és a halványan csillogó tollaimat még átjárta a késő őszi napsugarak bágyadt és halovány melege. Igen, angyal voltam. Fejemet hátradöntve dülöngéltem, unalmas és elhalóan szomorkás délután volt. Ökörnyál szálldogált a szélben, mosolyogva figyeltem a hosszú, ragacsos pókhálót. Végül leugrottam a korlátról és az ablakhoz sétáltam. Kezemmel árnyékolva bekukkantottam a szobába, egy fiú ült bent az ágyon és laptopozott. Az üvegen keresztül suhanva léptem be a szobába, borzongás szaladt végig a gerincemen. A szoba még nem volt igazán belakva, mintha csak most költöztek volna bele. Körbejártam a helyiséget, tekintetem lágy mosoly keretében siklott végig a fiú porlepte trófeáin. ,,Huang Zitao" állt az egyik értékes serlegen, még emlékeztem arra a versenyre. A ruhák két kupacban álltak, tiszta és koszos. De nem tehettem szemrehányást neki, még magamban sem, hiszen nagyon sok dolga volt. Kíváncsi lettem volna, hogy mit csinál az exo többi tagja, de ma lusta voltam körbenézni. Egyébként is aggasztottak a saját gondjaim, egy hónapja fedeztem fel az érzést magamban, máshogy kezdtem viszonyulni Taohoz. Ahogy ő is felnőtt, én is vele együtt fejlődtem, angyal létemre pedig tisztességtelen gondolatok fészkelték be magukat a fejembe és nem csak Zitao vonzott magához. Igaziból nem is Tao volt az, aki a legjobban tetszett. Választásom egy nagyszájú, mosolygós és életvidám srácra esett, Baekhyun volt az, aki elrabolta a szívemet és még csak nem is tudott róla. Nem voltam olyan angyal mint a többi, sokkal emberibb lény vált belőlem, sokan azt mondták, hogy démonvadásznak kellett volna mennem, de a legfőbb angyal még sosem tévedett.

Odatelepedtem hát kis védencem mellé és a válla felett bepillantást nyertem ténykedésébe. 

Végül hirtelen elhatározásból született meg a döntésem és aznap este, miután nyugovóra tértek az emberek, az angyal tanács színe elé járultam.

- Szeretnék emberré, démonvadásszá válni! - Néztem bele mélyen a legfőbb angyal szemébe, lágy hunyorgással pillantott vissza rám.

- Ismerem az indítékaidat Emma. Biztosan el akarod hagyni a védelmezettedet egy ilyen célért? Puszta kalandvágyból? - Tudtam, hogy Tao tud vigyázni magára, nekem pedig felejtésre volt szükségem, távol kellett maradnom a védencemtől. Felszegtem az államat.

- Igen. - Jelentettem ki és reméltem, hogy a hangom nem remegett meg.

- Akkor légy ember, angyalkám. De a vadászokat neked kell megtalálnod! - Lassan homályosodni kezdett a látásom, megkezdődött az átalakulás. Percről- percre nyelt el a sötétség, míg minden érzékem meg nem szűnt létezni.

Hirtelen ébredtem fel, egy hatalmas, puha ágyban ültem, sárga kis szoba vett körül. Egy pillanat erejéig lefagyva ültem, majd széles mosoly szaladt szét az arcomon. Sikerült az átváltozás. Kiugrottam az ágyból és a hatalmas, egész alakos tükörhöz szaladtam, végre láthattam a tükörképemet. Leesett az állam, egy számomra gyönyörű kis lány nézett velem szembe, csodálkozástól tágra nyílt szemekkel. Fehér bőrömmel erőteljes kontrasztot alkotott hideg, hollófekete hajam, ami kissé ívelt vonalban ért véget a derekam alatt egy picivel. Fekete medvecukor szemeimben nem csillant meg a fény, egzotikus mélységek sötétlettek benne. Megint mosoly fakadt az arcomon és mikor felfedeztem testem minden apró kis porcikáját, elhatároztam, hogy elmegyek sétálni. A ruhatáram nagy és csodaszép volt, megbabonázva simogattam a puha anyagokat. Végül egy sötétkék harisnyát és egy fekete kis ruhát vettem fel, valamint találtan egy fehér kabátot is. Szaladtam a cipőkhöz, fehér csizmát húztam a lábfejemre és az ajtót gondosan bezárva vettem a nyakamba a várost. Első utam a Han partjára vezetett és azonnal birtokba vettem egy félreeső kis padot. Nem értettem, hogy az emberek hogyan képesek elsiklani ennyi csodás és varázslatos dolog felett. Lelkesen figyeltem a nap utolsó, bágyadt sugaraiban fürdő, csillogó vízfelszínt. A lustán hömpölygő, szürke víztömeg engem is megnyugtatott, az égen pedig madarak járták megfejthetetlen, furcsa táncukat. Elkapott a repülés utáni olthatatlan vágy és egy pillanatra keserű íz költözött a számba.

- Ne haragudj! Szabad ez a hely? - Kíváncsian pillantottam fel, egy szürke hajú srác állt a pad mellett, név szerint Byun Baekhyun, Tao egyik csapattársa, vagyis az, akinek a kedvéért bármit megtettem volna. Mosoly jelent meg az arcomon.

- Persze. - Bólintottam vidáman, hiszen kedveltem a fiút. Hálás mosollyal telepedett le mellém.

- Egyébként Baekhyun vagyok. - Nyújtotta a kezét, mosolyogva fogadtam el.

- Emma.

- Nem egy szokványos név. - Hökkent meg, mire elpirultam. Nem tudtam mi a baj a nevemmel. - Ne érts félre! Gyönyörű neved van. - Vakarta meg a tarkóját zavartan. Felragyogott a tekintetem a bók hallatán, hiszen minden lány erre vágyik.

- Köszönöm. - Mosolyogtam rá a legédesebb mosolyommal, mire lesütötte a szemét, zavarba hozott ezzel a tettel és csak még jobban beleszerettem.

Csak csendben ültünk egymás mellett, nem zavartuk egymás elmélkedését. Behunytam a szememet és vihart képzeltem magam elé. Szerettem, ha az ég haragos volt. Mikor felpillantottam, viharfelhőket vettem észre a távolban, a feléledő szél pedig erre sodorta őket. Megbabonázva figyeltem a vándorló fellegeket, az idő egyik percről a másikra változott meg. Súlyos esőcseppek koppantak körülöttem, hideg eső zúdult ránk. Baekhyun hamar elillant mellőlem, de én csak csendesen ültem a mindent elmosó zivatar közepén. Az ég halk morajjal szólalt meg és még jobban elsötétedett. Kissé baljósan hatott a dolog, megmozdult bennem egy ősi, angyali ösztön. Tekintetem kutakodva járta végig a környezetemet, de gyanúsat nem láttam. Kényelmetlenül éreztem magamat, hát hazafele indultam, megmozdult valami a szemem sarkában. Odakaptam a fejemet, egy hatalmas, fekete szörny közeledett felém, alakja most medve és farkas között imbolygott. Rettegés járta át a testemet, engem nézett. - Démon. - Suttogtam félve. Nemrég még a nevet sem tudtam kiejteni a számon, most úgy hangzott, mint egy átok. Megborzongtam és hátrálni kezdtem, jött velem együtt. Vadul vetődött felém, fogai a combomba martak, a méreg perzselő tűzként száguldott keresztül az ereimen, kitágult a pupillám. Mintha minden lelassult volna, akár az életem is lepereghetett volna a szemem előtt. Aztán ismét visszarántott a valóság. Eldobva a józan eszemet, kezdtem el rohanni, amint kitéptem a testemet a szorításából. Reccsenés jelezte, hogy valami nem stimmel, de semmi nem érdekelt, segítségért imádkoztam. A házak között, szűk sikátorokon cikáztam át, néha a lendülettől megcsúsztam és nekiestem egy- egy falnak. Sajgott a vállam é az izmok lázasan égve dolgoztak a testemben. Szúrt az oldalam, a víz pedig nem sokat engedett látni. Hallottam a monstrum lihegését, tudtam, már nem álcázza igazi testét, undorító, gennyes szörnyeteggé vált. Egyre jobban közeledett, fogyott az erőm és már ott tartottam, hogy feladom a menekülést, de az életösztön kíméletlenül hajtott előre. Hirtelen egy test csapódott az enyémnek, erős karok löktek félre. Sírva zuhantam a földre, lehorzsoltam a kezemet és a lábamat is és az esőfüggönyön keresztül igyekeztem meglátni azt a valakit, aki a démon ellen küzdött. Reszkettem és imbolygott velem a világ. Lassanként fekete pöttyök kezdtek el táncolni a szemem előtt, tudtam, el fogok ájulni.

- Jól vagy? - Hallottam meg egy kedves, gondoskodó hangot, ami nyugalmat hozott a lelkemnek, forró ujjak fonódtak a csuklómra.

- Nem. - Nyögtem fel, lábam vadul rángatózott, aztán minden sötétbe borult.

Meleg takaró és halk, kedves hangok fogadtak ismét a világban. Tudtam, nem az én lakásomban vagyok, hanem valahol biztonságban. Igyekeztem megmozdulni, csak a lábam fájt, hát a felsőtestemmel próbálkoztam. Tekintetem lassan kitisztult és már fel is tudtam tápászkodni, de valaki finoman visszanyomott.

- Még gyenge vagy. Ne erőltesd meg magad! - Egy nagyon kedves arc hajolt fölém, szívem azonnal hevesebben kezdett verni, melegebb lett a levegő.

- Baekhyun? - Pislogtam mégis kissé meglepetten.

- Meglepetés! - Mosolyodott el lágyan. - Hallottuk, hogy érkezik egy őrangyal közénk majd, de nem hittem volna, hogy te leszel az. 

- Ti vagytok a démonvadászok?

- Nem mind. - Válaszolta kedvesen és kényelmesen mellém telepedett, nagyon jól esett a közelsége. - Tao és Kyungsoo nem vadászok, csak tudnak rólunk. - Bólogattam, hogy értem, majd behunytam a szememet. - Hozzak neked valamit enni? - Tartott lágy hangjával az ébrenlét talaján.

- Egy jó meleg ramen jól esne. - Pillantottam fel, majd szinte elolvadtam attól a ragyogó, lelkes mosolytól. Baekhyun pillanatok alatt felszívódott a ház egyik zugában és pár csendes perc múlva megéreztem a ramen ismerős, ínycsiklandozó illatát.

- Emma, ugye nem csípősen szereted?

- Isten ments! - Kiáltottam vissza az aranyhangú fiúnak, kissé rekedtesen és erőt vett rajtam a köhögés. Nemsokára megjelent az ajtóban, egy kis, bordó fatálcával és finoman az ölembe rakta. Egy adag ramen, egy pohár üdítő és egy csík csoki volt rajta desszert jeléül. Teljesen bele szerettem ezzel az utolsó, gondoskodó gesztusával.  - De aranyos vagy. - Tátottam el a számat, a következő pillanatban pedig egy szál rózsa is az orrom előtt termett. Nagyon meglepett, csészényi szemekkel néztem rá.

- Tudod, igaz, hogy valójában csak ültünk egymás mellett, de le sem bírtam venni rólad a szememet. Kevéske indok ez ugyan, mégis szeretném megkérdezni, hogy lennél- e a barátnőm. Nem tudom mi ütött belém, de jó a közeledben lenni és amíg eszméletlen voltál, addig is itt voltam veled, nem bírtam máshol lenni. Megnyugtatsz és olyan .... olyan ...na szóval, jó melletted lenni. - Mosolyt csalt az arcomra a bizonytalansága. Igaza volt, nem ismertük még egymást, de nekem is jó volt a közelében lenni. Még milyen jó volt. Nagyon édes volt azzal az egy szál, halványsárga rózsával. Mosolyogva elvettem a tőle a virágot.

- Igen, lennék a barátnőd. De ha nem vigyázol magadra! - Nevetve karolta át a vállamat.

- Igyekszem egyben tartani magamat, de el sem hiszem, hogy igent mondtál. - Mondta lágyan, majd hagyta, hogy megegyem az ebédemet. Közben Lay is megjelent az ideiglenes szobámban. Mikor félretoltam a tálcát, közelebb jött, arcán furcsa kifejezés ült, Baekhyun pedig védelmezően átkarolt.

- Mi..mi a baj? - Dadogtam kissé félve.

- Mikor megtámadott a démon és elrohantál, beletört a combodba a méregfoga. Baekhyun nem hagyta, hogy a beleegyezésed nélkül kiszedjem, maradhat így is, de ha kivágom onnan, jó esély van rá, hogy teljesen felépülsz. - Nem tudtam, hogy Baekhyun miért nem hagyta neki, azonnal beleegyeztem a dologba.

- Csináljuk! - Pillantottam Yixing arcára, mire újdonsült barátom magához ölelt.

- Biztos vagy benne?

- Persze. - Mosolyodtam el és kitakartam a sérült lábamat, hogy hozzá lehessen férni. Egy hatalmas, sárga fog volt beletörve a combomba, közvetlenül a térdem felett és körülötte megfeketedett erek és elszenesedett bőr jelezte a démonméreg jelenlétét. Összeszorított fogakkal néztem oda, maga a látvány is fájt. ~ Mibe egyeztem én bele?

Baekhyun pow

Soha nem hittem volna, hogy létezik első látásra szerelem. Pedig létezik. Mostanában sok volt a gondunk a fiúkkal, nekem pedig egy kis szabadságra lett volna szükségem, így az első adandó alkalmat kihasználva, lesiettem a Han partjára. A nyugodt víztömeg kényelmes menetelése mindig magával sodorta a gondjaimat, ma is így volt, de valaki már ült a megszokott helyemen. Nem akartam bunkó lenni, így inkább az osztozást választottam. Közelebb merészkedve, kiderült, hogy egy földöntúli gyönyörűség foglalta el a törzshelyemet. Hideg, hollófekete haja fényes glóriaként ragyogott a gyenge, késő őszi napfényben. Mikor rám pillantott, elvesztem fekete szemeiben. Hatalmas, ragyogó szembogara egyszerre volt maga a fény és a mindent magába nyelő sötétség. Ha sokáig néztem, távoli tájak jutottak eszembe, ahol az emberek nem ismerik a törvényeinket, saját, kegyetlen szabályaik szerint élnek. Nem mintha én igazi ember lettem volna. A démonok levadászása életem célja volt. Persze belopta magát a szívembe az exo, de tudtam, az éneklés és a szereplés, mind csak álca, egy jól felhelyezett maszk. Emma, így hívták az egzotikus lányt, gyönyörűen mosolygott, fogai szinte ragyogtak. Meghaltam, kész, ennyi volt. Lehetetlen, hogy valaki ennyire sugározzon, hogy ennyire kitűnjön. Azt hiszem azonnal beleszerettem. Míg ő a Hant figyelte, én igyekeztem elraktározni arca minden kis részletét, olyan lánynak tűnt, aki nyom nélkül felszívódik a nyüzsgő városban. Pisze, hegyes kis orra végén szinte megcsillant a napfény, ajkai pedig finom, gömbölyű ívben haladtak. Nem voltak annyira teltek, mint mondjuk jó barátomnak, Kainak, de ha rájuk néztem, meg akartam csókolni őket, halvány, rózsás színük szinte csábított. Hatalmas, fekete szempillái voltak, nem is kellett neki smink hozzá. Kecses, vékony és hosszú nyaka volt, tekintetem lassanként lejjebb vándorolt. Vékony derék és viszonylag széles, de formás csípő domborodott ki a finom anyagú muszlinruha alól. Az egész lány egy távoli kultúra szerelem istennőjének a hatását keltette, nem illett bele Szöul hangulatába. Kissé talán tisztátalan elmélkedésemnek az eső vetett véget, észre sem vettem, hogy beborult. Emma nem mozdult a helyéről, behunyt szemmel ült a vízcseppek közt, egyre jobban elvarázsolt. Hirtelen felizzott a jel a csuklómon, éreztem a kissé szúró parázslását, oda se kellett néznem. Felpattantam és rohanni kezdtem, a fiúk valahol démont észleltek. A város szinte magába nyelt, az utcák pedig a lábam alá kanyarodtak. Perceken belül észrevettem az esőfüggöny túloldalán közeledő srácokat, nem jöttek mind, csak Kai, Chen, Xiumin és Chanyeol. Szavak nélkül is megértettük egymást és a következő sarkon én balra, ők pedig jobbra kanyarodtak, párhuzamosan haladtunk az utca két oldalán. Kai volt a leggyorsabb, hamar otthagyott minket, néhány kanyar múlva pedig megláttuk, ahogy a démont igyekszik feltartóztatni. Igen nagy monstrum volt, mind kisebbre számítottunk.

- Baekhyun, ide! - Intett Xiumin, odarohantam hozzá, egy ájult lány feküdt előtte, azonnal felismertem az arcát. Furcsa, meleg fény vette körül, ha én nem is, de Xiumin hyung felismerte. - Ő az őrangyal. - Suttogta megbabonázva és nekem egy ütemet kihagyott a szívem örömömben. Mindig mellettem lesz.

Idegőrlő napok következtek, míg szerelmem eszméletlen volt. Nem tágítottam mellőle, ha felment a láza, én hűtöttem a homlokát és gyenge kis mellkasát. Sokszor elaludtam mellette és arra ébredtem, hogy őt ölelem. Valami hajtott hozzá belülről, mintha megtaláltam volna a másik felemet. Féltettem a kis törékeny lányt, míg egy napon végre megmozdult. Hamar magához tért és amikor enni kért, ugrálni tudtam volna, túl voltunk a nehezén. Míg a konyhában alkottam, egy döntés határozódott meg bennem. Megmondom neki, hogy szeretem, semmi nem tarthat vissza. Gyönyörű kis ebédet csináltam neki és kikaptam egy szál rózsát az egyik, rajongóktól kapott csokorból.

Soha nem hittem volna, hogy ha egy kicsit is, de viszonozza majd az érzéseimet. Annyira jó volt hallani, hogy igent mond a kérésemre, a barátnőm lesz. Ezek után jelent meg Lay, nem örültem neki, emlékeztetett rá, hogy Emma még koránt sincs túl a legmegerőltetőbb részén a felépülésének. Persze szegény lány beleegyezett, nem tudtam mit vállal, én már láttam párszor hasonlót, az meg pluszba fájt, hogy a szerelmem fájdalmát kell végigtűrnöm. Yixing igyekezett finoman dolgozni, Emma fájdalmas nyögéssel bújt hozzám, megéreztem a kín okozta könnyeit a nyakamon, megborzongtam tőle és megkínozva hunytam be a szememet, hogy arcomat a puha hajába temessem. Csak remélni mertem, hogy minden szépen végződik.

Két évvel később

Ajtó csapódásra kaptam fel a fejemet, fegyverek fémes csörgése jelezte szerelmem és Kris hazatértét. A várva várt személy acélbetétes bakancsban, szűk, fekete nadrágban és sötétkék, átázott felsőben állt előttem. Arcára sár és démonvér festett mintákat, haja pedig fénytelenül, csapzottan lógott. Tekintete viszont élénken ragyogott, szája sarkában pajkos mosoly ragyogott. Két kezem közé foglaltam koszos pofiját és ajkaimat az övéire simítottam. Mindig féltettem, ha utánam ért vissza az őrjáratokról, pedig a démonoknak esélye sem volt az egzotikus kis tornádó ellen. Emmának semmi nem jelentett akadályt, ha fegyverforgatásról volt szó. Lelkesen nézett rám, de gyorsan megszólaltam, mielőtt a nyakamba zúdította volna kérdésáradatát.

- Féltettelek. Soha nem szoktatok ennyit késni. Mi történt? 

- Ikerdémonok. - Morogta Kris mögülem, kedvesem csak hevesen bólogatott. Finoman magamhoz öleltem és a fürdőszoba fele tereltem, hogy mihamarabb ágyba kergethessem az éjjeli váltás előtt. Túl sok energiája volt ennek a lánynak, ezalatt a két év alatt pedig egyre több lett. Minden nap meglepetést okozott valamivel és én egyre jobban beleszerettem, érzéseim pedig nem voltak viszonzatlanok. Türelmesen vártam rá, míg kiáztatta magát, szinte rajongott a vízért. Lágyan csavartam köré a törülközőt, ő pedig ártatlan szemekkel pislogott rám. Nem sok idő kellett és a fürdés után szinte azonnal rendbontásba kezdett a házban. Még néha Sehun és Kris pókerarcát is sikerült megtörnie, mindenkinek a szívéhez nőtt a pici kis őrangyal. Tao pedig egyenesen rajongott egykori védelmezőjéért, amivel nem egyszer sikerült féltékenységi görcsöt okoznia nálam.

Ma viszonylag hamar betereltem Emmát a szobánkba, kismacskaként pislogott rám a paplan mögül.

- Mi az kicsim? - Húztam magamhoz, megéreztem, ha valami nyomasztotta.

- Baekhyun, ugye mindig szeretni fogjuk egymást? - Mosolyt csalt az arcomra, a lehető leglágyabban csókoltam meg azokat a kívánatos ajkait, soha nem tudtam betelni velük.

- Örökké. - Suttogtam a fülébe és szorosan magamhoz öleltem arra a néhány aggodalomtól mentesített órára, amikor csak az enyém volt és biztos lehettem benne, hogy az örökké az tényleg az idők végezetéig fog tartani.

Tey, miért ő?

Hosszú gyakornoki éveim alatt megtanultam, hogy egy európai ember igen keveset ér Koreában. Jóval kevesebbet mint a koreaiak. Napjaimat egy kollégium falai közé zárva, megfosztva a város nyüzsgésétől, az igazi élettől, nyelvórák, énekleckék és táncedzések sokaságával tarkítva. Valamiért nem reménykedtem a debütről szóló tündérmesében. Csak csináltam amit kellett. Jól kijöttem a többiekkel és mi öten, Hyuri, Hyunmi, Lina, Songneul és én a lehető legjobb csapat voltunk. Mindig együtt bohóckodtunk és együtt akasztottuk ki a menő tanárokat, akik azt hitték, hogy ők a helyi jampik. Viszont hiába az öt jókedvű, bolondos lány, sajnos idolokkal szinte soha nem találkoztunk. Lina pedig egész nap egy bizonyos Mr.Mr nevű bandáról áradozott, akikkel sajnos nem igen voltam tisztában sajnos mert igen aranyosnak tűntek a tvben. Hiába voltunk egy entertainmentnél, azt mondták, hogy a lányoknak (főleg nekünk ötünknek) jobb nem találkozni a hírességekkel. 

Ma is éppen az öltözőben ültünk, mikor Hyunmi csuklani kezdett, mire Songneul utánozni kezdte, akit Lina kiparodizált. Ezen Hyurival nevetni kezdtünk, ők meg rajtunk kezdtek röhögni. Egy perc sem kellett hozzá és már mind vihogva fetrengtünk. Annyira nevettem, hogy a cuccomat magammal rántva leestem az öltöző padjáról. Egy pillanatnyi ijedt csöndben, míg azon gondolkodtunk, hogy jól vagyok- e semmi nem történt, aztán mindannyian még jobban röhögtünk. Ekkor nyitott be egy elegáns ruhába öltözött hölgy. Meghökkenve néztünk rá, ő meg ránk. Végül úgy tűnt, hogy összeszedtem magát a félperces agyfaszból amit tőlünk kapott.

- A manager látni szeretne bennetek, most. - Hajlongva rohantunk ki a kis szobából és a lift létezését elfelejtve vágtáztunk fel a lépcsőn. Az ajtónál viszont riadtan torpantunk meg. Nagyot nyeltem, majd előrelépve bekopogtam.

- Szabad. - hangzott tompán bentről. Lina fürgén benyitott és mind nyomultunk utána. Az igazgató kedves mosollyal nézett fel ránk. - Üljetek le lányok. - egyszerre huppantunk le, majd idegesen figyelni kezdtünk. - Songneul kedves, valami baj van? 

- Igen igazgató úr, csak kicsit ideges vagyok. - motyogta zavartan.

- Híreim vannak kedveseim. Régóta figyeltetlek titeket a tanárokkal és ma döntésre jutottam. Ti öten három hét múlva debütáltok. - leesett az állam. Debütáltatni akarnak minket. Ez valami hihetetlen. Nem bírtam megmozdulni. Soha nem hittem volna, hogy valah valóra válhat egy ilyen távoli álom. - A csapat neve Rummy lesz, mint a kártya.

- Francia kártya lesz a nevünk? 

- Kedvesem vannak ennél rosszabb nevek is. - Mosolygott a manager kedvesen Linára. - A neveitek, Lina neked Blackjack lesz, Hyunmi te leszel a Dáma, Hyuri az Ász, Songneul Royal flush, Dina kedves te pedig Joker. Ezen a néven fogtok debütálni, persze megtarthatjátok a rendes neveteket a színpadon is. Még ma beköltöztök a dormotokba és holnap elkezditek betanulni a koreográfiát, egy hetetek van rá. A második héten felvesszük a számokat és kijönnek a teaser képek. A harmadik héten pedig megkezdődnek a felvételek és három hét múlva kijön az első videótok. Most menjetek órára, aztán gyorsan csomagoljatok össze, hogy elköltözhessetek a dormotokba.

- Köszönjük uram. - vágtam ki magam a kínos csendből. Lassan feltápászkodtunk és hajlongva hátráltunk ki az irodából. Leszaladtunk a földszintre, majd sikítva ugrálni kezdtünk.

- Lányok! - jött el mellettünk egy srác a fél fülét befogva. - Csak gyakornok lettetek ez még nem a világ. - morogta elmenőben.

- El sem hiszem, hogy debütálunk. - Mondta Hyunmi elég hangosan, hogy a srác is meghallja. Visszafolytva a vihogást elszaladtunk és egy "Megjöttünk" kiáltással robbantunk be a táncterembe, ahol a szokásos zaj helyett néma csend fogadott. A terem közepén egy srác ült és ledöbbenve nézett ránk.

- Hát örülök neki. Ryu vagyok, gyertek üljetek le! - mutatott maga mellé. Félénken odaosontunk, és mellé telepedtünk. - Amint az előbb mondtam, ha egyszer majd debüt előtt álltok, ami ilyen rendetlen helyzetben nem biztos, hogy bekövetkezik, - szúrósan ötünkre nézett. - nem szabad, hogy kétségbeessetek. - Ekkor kinyílt az ajtó és a manager kukkantott be rajta.

- Ne haragudj Ryu fiam. De szükségem van a lányokra.

- Melyikekre? - mutatott körbe a fiú. 

- Arra az ötre ott szorosan melletted. Tudod, hogy nem szívesen veszem el tőled őket. - kacsintott a férfi, majd intett a fejével. Nevetve pattantunk fel és rohantunk ki a folyosóra.

Estefelé jött értünk egy nagy fekete kocsi, ami az összes ingóságunkkal együtt elfuvarozott minket a sztárkollégium kapuja felé.

- A harmadik emeleten van a lakásunk ugye? - nézett körül Songneul, akit leadernek jelölt ki a manager.

- Igen unnie. - Nevette el magát Hyuri. Flesiettünk az emeletre és szinte berobbantunk a kis ajtón.

- Ez a szoba az enyém! - süvöltöttem, berontva az első ajtón. - Ja nem ez a wc. Akkor ez az enyém! - kiáltottam megint és kinyitottam egy félreeső kis ajtót. Édes kis szoba volt erkéllyel. Leesett az állam. Azonnal beleszerettem. Kirontottam az erkélyre, hogy körülnézhessek.

- Szia! - köszönt rám valaki. Odakaptam a fejemet és egy igen ismerős arc nézett rám. - Kevin vagyok. A U-kissből.

- Azt a! - tátottam el a számat. Az erkélyem szomszédos volt egy igazi idoléval. - Ti komolyan itt laktok?

- Ez egy sztárkolesz.

- Hyunmi! - üvöltöttem be a lakásba.

- Hol vagy?

- Itt! - pár pillanattal később a lead vocal rám bukkant és amikor meglátta Kevint átment halba és csak tátogott.

- Lehidalok. - nyögte ki nagy nehezen. - Ugye kapok autogramot? 

- Persze. - jött a vidám válasz. - De nekünk most mennünk kell. Majd holnap találkozunk. Sziasztok!

- Szia! - integettem mosolyogva, Hyunminak nem volt rá lelki ereje. Megindultam, hogy felfedezzem a lakásunkat, de valaki kopogott a bejárati ajtón. Kikukkantottam és az egész Mr.Mr a küszöbünkön topogott.

- Bejöhetünk? - vigyorgott rám Ryu vidáman.

- Persze. - Tártam ki a nyílászárót, hogy beférjenek rajta. Azonnal a nappali felé vették az irányt. - Csajok! Vendégeink vannak. - azonnal kivágódtak az ajtók és mindegyik kis dilis a nappaliba rohant.

- Még be sem mutatkoztunk. Jin vagyok.

- Hon.

- Én Doyeon volnék.

- Tey. - emelte fel magasra a srác a bal kezét, mint egy kisiskolás. Igazán aranyos jelenet volt és srác is igazán helyesnek bizonyult.

- Changjae. - integetett mosolyogva az a fiú, aki ránk szólt a folyosón.

- Engem pedig ismertek. De ti kik vagytok?

- Állj, állj, állj! Honnan ismered őket? 

- Fontosabb, hogy mi mért nem ismerjük őket, ha Ryu igen. - javította ki Jin a csapattársát.

- Ma találkoztam velük na.

- Jólvan. Songneul vagyok. - Ragadta magához a leader a fonalat.

- Lina.

- Hyunminak hívnak, de általában csak Minie.

- Hyuri vagyok.

- Dina. - mosolyodtam el.

- Tényleg, te honnan jöttél? Amerikából? 

- Nem én Európából jöttem. - ledöbbenve néztek rám. Látszott, hogy nem igen láttak még európai egyedet az emberi fajból.

Tíz körül végül a fiúk elmentek a saját dormjukba, mi pedig elvonszoltuk magunkat az szobáinkig.

Másnap én keltem elsőnek, és miután írtam a lányoknak egy levelet, elmentem futni, hiszen egy main dancernek formában kell lennie, na meg már a részemmé vált a hajnali futás. Hosszú léptekkel szeltem a még kissé üresnek ható utcákat, amiket máskor a nyüzsgő tömeg tipor kegyetlenül. Lefutottam egészen a Han folyóig, majd egy kis gimnasztika után fürgén visszaindultam. Az épület előtt futottam össze, a valószínűleg boltból érkező Teyjel. 

- Jó korán. - mosolyodott el kedvesen. - Meddig mentél el?

- A Hanig meg vissza. - elismerően füttyentett, majd gyorsan beterelt a kapun, mert a sarkon egy csapat tinilány bukkant fel. A lépcsőn felfelé menet csendben voltunk, de mikor már félúton voltam a második és a harmadik között, utánam szólt.

- Dina?

- Igen? - hajoltam át a korláton, hogy lássam az arcát.

- Szeretnék valami nagyon nagy dolgot kérni tőled.

- Igen? - kérdeztem rá megint. Nem hittem, hogy randira hívna, de jól esett a gondolat.

- Tudod, nekem tetszik Lina. Segítenél összejönni vele?

- Fényezzelek?! - esett le az állam legalább a földszintig.

- Valahogy úgy. - pislogott fel rám bizonytalanul. Nem volt szívem nemet mondani. Mi rossz származhatna belőle. De kedvem meg nem volt összehozni unnieval. Nekem is tetszett a srác.

- Jó, segítek.

- Dina, te vagy a legjobb. - kacsintott rám, majd belépett az ajtójukon. Szomorkásan hajoltam vissza a folyosóra, de a dédimtől kapott kis ezüstláncom beakadt egy kis kitüremkedésbe, elpattant és leesett. Rohantam a finom kis ékszer után és a koszban mászva kerestem a földszinten, de az Istenért sem akart előkerülni. Észre sem vettem, hogy valakik jönnek le a lépcsőn.

- Dina, minden oké? - érintette meg a vállamat Hon.

- Csak leesett a nyakláncom, de nem találom. - mondtam durcásan és hagytam, hogy a fiúk felsegítsenek. - Majd meglesz. - Mosolyogtam hálásan a segítőimre és felszaladtam a lépcsőn. - Lina! - rontottam be a bejárati ajtón.

- Tessék? - kukucskált ki a fürdőből. Beslisszoltam mellette a pici kis résen és becsuktam az ajtót.

- Nagyon koncentrálj, mert csak egyszer mondom el. Te. Tetszel. Teynek.

- Hogy kinek? - robbant ki belőle iszonyat magas hangon. Sikongatva rontott ki a fürdőből és szaladt egy kört a lakásban, de félúton elcsúszott a haja okozta tócsában, mire a tv-ző Hyuriból a nevetéssel együtt kirobbant a szájában levő, orbitális mennyiségű popcorn. Vihorászva mentem el fürödni és közben arra gondoltam, hogy az egész világ a feje búbjára állt és igaziból mégsem.

3 héttel később

Mióta debütáltunk felgyorsult az élet. Este hullaként estünk haza és korán reggel kelni kellett. Persze a reggeli futásomról nem mondtam volna le, így én még korábban keltem. Sokat kivett belőlem az is, hogy a pici kis szabadidőmet Tey szobájában töltöttem felesleges hülyeségek kigondolásával, ahelyett, hogy aludtam volna, mint a csapattársaim. Na meg az is rosszul esett, hogy hiába voltam kedves és jóindulatú a fiúval, ő egyre gyakrabban kiabált velem és nagyon sokszor gonoszkodott.

- Tey, ezzel nem fogsz bevágódni nála. Ez cseppet sem férfias. - motyogtam elnyomva egy hatalmas ásítást, a tükör előtt álló félmeztelen fiúnak, aki a hetedik inget vette fel, majd le.

- Ha mindig csak negatív a kritikád, akkor mégis mit vársz tőlem?

- Én nem várok tőled semmit.

- Akkor menj innen! Idegesítő vagy, bunkó és olyan európai. Na meg ronda. - morogta mire szemem szám eltátottam és felháborodásomban szólni sem tudtam. Lehet, hogy neki én csak egy jelentéktelen segítő eszköz vagyok, de nekem vannak érzéseim. Főleg iránta.

- Hogy mi? - pislogtam hatalmasakat, mert az információ emészthetetlennek bizonyult.

- Igen, ronda vagy. Mindened az. A hajad, az arcod, az alakod. Azt is szégyellem, hogy ismerlek. Nem vagy ide való. Menj vissza oda ahonnan jöttél, mert egy senki vagy. 

- Tudod mit? - pattantam fel az ágyáról, közel léptem hozzá és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy nincsen rajta póló. - Igazad van. Megyek átműttetem magamat, aztán hazamegyek Európába. De téged az eszembe véstelek és a halálom után is átkozni fogom azt a napot mikor megismertelek, mert egyszerűen elviselhetetlen vagy. - mondtam mindezt lágy mosollyal, majd kényelmesen kilibbentem a szobájából, de ekkor már könnyek folytak az arcomon. Az emeletre érve Hoon jött velem szembe, aki jó szomszéd lévén odasietett hozzám.

- Jól vagy Dina?

- Persze, csak néha kell egy kis sírás. - mosolyogtam rá a könnyfátylamon át és aztán meg sem álltam a szobámig. Ott begubóztam a takarómba és a plüssállat tengeremben kerestem menedéket. Tey tőrt döfött a szívembe. Hogy mer ítélkezni felettem? Nem is az fájt, hogy csúnyának titulált, hanem, hogy egy senkinek tartott. Igenis vagyok valaki! Nem is tudja, hogy mi rejlik itt mélyen bent, habár most nem igen van ott valami. A lelkemet teljesen sivárnak éreztem. Szerettem volna bosszút állni rajta. Megmutatni neki, hogy igenis boldog vagyok és gyönyörű. És már volt is egy tervem. Előhalásztam a mobilomat és felhívtam Ryut.

- Szia Dina!

- Sziaaaa, figyelj Ryu. Tudom, hogy ez nem szokványos, de lenne kedved randizni holnap? - zavartan felnevetett.

- Bonyolult egy lány vagy te. De rendben van. Miért ne? Ha a Music core után elmegyünk vacsizni úgy jó?

- Tökéletes! - tört ki belőlem vidáman.

- Tényleg, nem tudod Teynek mi baja? Az előbb vágódott ki az ajtón és csak annyit mondott, hogy "Meg kell találnom!"

- Fogalmam sincsen.

- Sebaj. Jó éjt Dina!

- Neked is Ryu. - búcsúztam tőle és mosolyogva aludtam el. A tervem első fele készen van.

Reggel egy aggodalmas Lina ébresztett, aki nem tudta eldönteni mit vegyen majd fel az esti randijára Teyjel. Kedves mosollyal segítettem neki, majd valamennyire szalonképessé varázsoltam magamat az útra, hogy időben odaérjünk a felvételek kezdetére.

Amint beértem az öltözőnkbe, lenyomtak egy székre is sminkelni kezdtek. Vagy egy élet volt, mire végre felállhattam és elmehettem átöltözni, ahol egy újabb sokk ért. A ruhám alig volt valami. Elkeseredve vonszoltam be magamat az öltözőbe, hogy magamra kapkodjam azokat a valamiket. A pici fehér és szűk naci szinte éppen csak a fenekemet takarta el és a fehér top sem volt jobb. Ráfeszült a melleimre és az elején milliónyi vörös strasszkövecske szórta a fényt. Hátradobtam mélybordó, egyenes és túl hosszúra nőtt hajamat. Igaziból eszméletlen látványt nyújtottam. Kissé kreolos bőrömet kiemelte a fehér és ezüst köldökpiercingemet nem lehetett nem észrevenni. Csak a fekete bakancs volt egy kicsit fura érzés a lábamnak. A fülkéből kilépve Teyt vettem először észre aki az ajtóban álldogált. Lina diszkréten odacibált hozzá és aztán magunkra hagyott.

- Szia! - motyogta a tarkóját vakarva és tekintetét a cipőm orrára szegezte. - Megtaláltam a nyakláncodat. - nyújtotta felém a kis ékszert.

- Csak egy olcsó kis bizsu. - morogtam hidegen, kivettem a kezéből, ügyelve rá, hogy véletlen se érjek hozzá és a nem messze lévő teli kukába hajítottam. Elkeseredetten nézett a finom kis ékszer után. Sajgott a szívem miatta, de inkább kikukázom, minthogy hálával tartozzak neki.

- Dina! - jelent meg Ryu is az ajtóban. - De gyönyörű vagy! - ölelt magához és egy apró kis puszit adott a szám sarkába. - Csak sok sikert akartam kívánni. Aztán estére már találtam egy aranyos kis helyet, ahol lehet beszélgetni.

- De édes vagy. - mosolyogtam rá lágyan, aztán már siettem is ki az ajtón.

- Tey, te mi a fenét csinálsz?! - hallottam még a hátam mögül, aztán minden figyelmem a fellépésre összpontosult.

Ryuval az este csodálatos volt. Nevetgéltünk és vagy négy liter kólát elpusztítottunk, de igazán jó volt. Teyről és a sérelmeimről teljesen elfeledkeztem.

Lehetett vagy éjfél mikor hazafele indultunk, de Ryu még le akart ülni egy padra. 

- Igazán jól éreztem ma magamat. Köszönöm Dina. - Mosolygott rám gyengéden.

- Ez kölcsönös. Remélem, hogy sok ilyen este lesz még. De ha nem haragszol meg, kicsit már fázom itt kint.

- Rendben, akkor megyünk. - pattant fel és aranyosan felsegített, de nem engedte el a kezemet. Lassan közeledni kezdett felém és én pedig lehunytam a szemeimet. Jól esett volna már egy igazán gyengéd csók. Mikor már csak milliméterek voltak köztünk és szinte éreztem a száját az enyémen, valaki durván félrelökte.

- Ne merd megcsókolni! Ő csak az enyém, nem tartozik máshoz. - nagyon megijedtem, mert hirtelen nem is tudtam ki lehet az.

- Te cseszted el. Minek bántottad.

- Én szerettem bele előbb és én próbáltam is tenni valamit a kapcsolatunkért és nem csak az ölembe hullott.

- Hja, összejönni a barátnőjével, nagyon okos dolog.

- Tey! - hallottam meg Lina hangját és hátrafordultam. Barátnőm sietett felénk. - Miért hagytál ott?

- Te otthagytad? - kiabáltam rá, visszanyerve a hangomat. - És ha történik vele valami?

- Dina én... - oda se bagóztam csak mondtam és mondtam, azt sem tudom, hogy mit. - Dina... Di-...Dina! ... - Mivel nem hagytam szóhoz jutni, csak össze- vissza dadogott.

- Tey az Istenit! Csak csókold meg! - robbant ki Ryuból, aki közben Lina mellé állt. Ledöbbenve fordultam hátra és egy nagyon csúnya pillantást küldtem a fiúnak, majd visszafordultam Tey felé, hogy még valamit a fejéhez vágjak, de olyan közel volt hozzám, hogy az orrunk teljesen összeért.

- Szeretnéd, hogy megcsókoljalak? - suttogta gyengéden és egy nagyot nyelt. A szívem hevesen vágtázott és fogadni mertem volna, hogy ő is érzi.

- Én nem...én fé-.. félek. - habogtam össze- vissza. Megfogta az átfagyott ujjaimat és a ruhája alá vezette, ahol a bőre szinte égetett. Szíve egyenetlenül és hevesen verdesett. Elállt a szavam. Belenéztem a szemébe, majd csak annyit éreztem, hogy már nincs meg köztünk a leheletnyi távolság. Ajkai kétségbeesetten szorultak az enyémekre és kezeit pedig birtoklóan a derekam köré fonta, hogy a lehető legjobban magához húzhasson. Behunytam a szememet és átadtam magamat az érzésnek. Nyelve lágyan simogatta az alsó ajkamat és mikor megadtam neki amire vágyott, buzgón kezdte keresni az én nyelvemet. Úgy éreztem soha nem voltam ilyen boldog, szinte lebegtem. Szóval az a sok sértés mind csak álca volt? Végül elhúzódtam tőle, amit egy hisztis nyögéssel díjazott. Kuncogva adtam egy csókocskát a lebigyesztett szájára, mire felderült az arca. - Szóval akkor egy ronda senki vagyok? - léptem hátra egyet, de erre ő kissé riadt arccal lépett utánam.

- Ne haragudj! Nálad gyönyörűbbet még soha nem láttam, de féltem. Mikor megtudtam, hogy debütálni fogsz és igazán sok közünk lesz egymáshoz, akkor megijedtem, hogy talán az érzéseim soha nem lesznek viszonozva.

- Te tudtad, hogy ki vagyok? - néztem rá csészényi szemekkel.

- El se tudnád hinni mennyire régóta tetszel. Azért találtam ki a dolgot Linával, mert abban reménykedtem, hogy majd közel kerülhetek hozzád és egyszer lesz merszem elmondani az érzéseimet. Csak mikor azt mondtad, hogy nem vársz tőlem semmit, akkor nagyon megijedtem, ezért is borultam ki. Aztán fél éjszaka a nyakláncodat kerestem, hogy kiengeszteljelek vele és reggel direkt korán keltem, mert el volt szakadva és meg akartam csináltatni. 

- Én meg kidobtam. - sütöttem le a szememet. - Pedig sokat jelentett nekem.

- Itt van nálam. - nyúlt bele a farmerzsebébe és óvatosan kihúzta a vékony ezüstláncot.

- Te kikukáztad?

- Azt hiszem ez bizonyíték, hogy mennyire fontos nekem a boldogságod. - suttogta a nyakamba, miközben becsatolta a kis ékszert. Átöleltem a derekát és a mellkasára fektettem a fejemet.

- Holnap, miután sikerül téged kirázni az ágyamból, megyünk és belegravíroztatjuk a nevedet a szívecskémbe. - motyogtam bele a kabátjába.

- Akkor együtt alszunk?

- Ez a minimum azok után, hogy sírtam miattad.

- Dina, te vagy a mindenem.