Ez nem lehet (Luhan, Kai)

Egy éve volt. Egy éve láttam utoljára őt. Őt, akinek odaadtam a testemet, akiben vakon megbíztam, akit a halálba is követtem volna. Mégis elhagyott. Talán lehet, hogy pont ezért. Ezt senki sem tudhatja. Gyászban éltem attól a naptól kezdve, senki sem tudott rávenni, hogy boldog legyek. Legyen szó barátokról, helyes pasikról, elképzelhetetlen volt, hogy nélküle mosolyogjak. Pedig jobb lett volna hozzászokni a dologhoz, de akkor ez egy másik történet lenne.

Sok idő telt el mire ismét hajlandó voltam arcomat a napfény, lelkemet pedig a jövő felé fordítani.

Minden egy kis ország kis strandján kezdődött.

Családom, ha nehezen is, de rávett, hogy menjek el a hatalmas családi nyaralásra, valami Isten háta mögötti kis országba. Nem sok kedvem volt hozzá, de hogy lássák, rendes ember vagyok még, elmentem.

Sokan voltunk, nagyon sokan. Az egész pereputty összeröffent erre a hétre, alig bírtam jegyezni a neveket. Egy fiatal anyukával kerültem egy szobába, nem sokkal lehetett idősebb nálam. Kisfia egy igazi kis energiabomba volt, a négy éves Jaemin azonnal belopta magát a szívembe. 

Rövid idő alatt megbarátkoztam Haraval is, egyik este elmesélte, hogy mikor kiderüt, hogy terhes, Jaemin apja elhagyta. Könnyek folytak az arcán, ahogy beszélt.

- Azt hittem szorosabb a kötelék köztünk, de nem. Soha nem hittem volna, hogy Jongin ekkora görény lehet.

- Mit mondtál? - Kaptam fel a fejemet, izmaim pattanásig feszültek.

- Jongin. Kim Jongin. Magas, hidrogénszőke...

- Tudom. - Vágtam a szavába halkan. - Ismerem.

- Honnan? - Pislogta ki Hara a könnyeket a szeméből. Nem válaszoltam neki, egy pillanat alatt elvesztem a sok boldog, mégis szívbe markoló emlékemben. - Dayoung! - Piszkálta meg Hara az orromat. - Jól vagy?

- Nem. - Hajtottam a fejemet a térdemre. 

- Mi baj?

- Megcsalt. - Törtem ki, a könnyek azonnal feloldották a nehezen megépített mentális gátjaimat. - Öt év után szó nélkül elhagyott és közben meg is csalt. Van egy fia, akit szintén elhagyott és volt egy ilyen gyönyörű barátnője mellettem.

- Te miről beszélsz?

- Jonginról. Vagy nevezhetjük Kainak, ugyanaz.

- Te vagy Dana? - Ragadta meg Hara a vállaimat.

- Csak Ő nevezett így. Uh, de utáltam ezt a becenevet.

- Mesélt rólad. Mikor elhagyott. Azt mondta nem áll készen egy kisgyerekre, de ha baj van, bármikor hozzá fordulhatok. Elmesélte, hogy van egy Dana nevű lány, akit már most nagyon szeret, hiába vagyok én itt mellette.

- És még te mondod, hogy görény? - Háborodtam fel és széttártam a kezeimet. - Egy kumma szó nélkül felszívódott, eltűnt az életemből. Neked elmondta mi a helyzet, hagyott utat maga felé, veled akar még találkozni. Engem úgy el akar felejteni, ahogy vagyok. Nem is csoda. - Hara csak megingatta a fejét, majd Jaemin mellé heveredett. Tartása furcsán macskaszerű volt, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Hara biztosan nem a másvilágról származott.

Családunk annyira ősi és nagy múltú volt, hogy a másvilág szülöttei keveredni óhajtottak vele. Vérfertőző, titkos közösülések vették kezdetüket, a családfát kórként fertőzte meg a mágia. Apám szentül hitte, hogy az ő gyermeke vagyok, pedig egy tündér lánya voltam, aki engem is megkörnyékezett, csak sikerrel nem járt. Volt egy bátyám is, Luhan, akire mindig számíthattam, ő volt a támaszom. Ma éjjel a nyaraló erkélyének korlátján ülve várt rám, hártyavékony szárnyai meg- megrebbentek a hold ezüst fényében. - Oppa! - Böktem oldalba mosolyogva, nevetve huppant le a talajra és szorosan magához ölelt. Szokása volt, hogy megharapta a fülemet, hegyes fogai máris játékosan szántották végig az ilyenkor hosszú és hegyes, mégis aprónak számító fülemet.

- Komoly dologról kell ma beszélnünk pöttöm.

- Igen?

- Apa unokát akar. Igaz, hogy én itt vagyok, mint trónörökös, de apánknak már nincs sok ideje hátra, idős tündér. A vagyont a családban akarja tartani, vagyis...

- Vagyis? - Billentettem félre a fejemet gyanakodva.

- Ha nem találsz egy rendes másvilági párt magadnak, akkor én leszek a gyermeked apja.

- De a bátyám vagy! - Kiáltottam fel félhangosan.

- Tudom, tudom. - Fogta be finoman a számat. - Számomra is elképzelhetetlen, hogy úgy érjek hozzád, de ha július huszonötödikéig nem találsz senkit, akkor meg kell tennünk.

- Két hetet kaptam? - Ragadtam meg Luhan vállait.

- Sajnálom pöttöm. Addig jobb, ha megszokod a közelségemet. - Suttogta bűnbánóan és egy apró puszit nyomott a szám sarkába, majd eltűnt. Letörten osontam vissza a szobámba, Hara Jaemin derekát átölelve aludt, nekem nem maradt sok hely. Fázósan magam köré fontam a karjaimat, annyira aranyosak voltak. Talán nekem is jót tett volna egy kisgyerek. De én igazi családot akartam. Ha Luhannal kell gyereket vállalnom, akkor is magamra maradok. Belém nyilallt a hiány keserű érzése, olyan régen volt, hogy egy férfi őszinte szeretetből magához ölelt. Vagy talán soha. Keserű ízzel a számban a fotelbe kucorodtam és úgy hajnaltájt sikerült elbóbiskolnom egy kis időre.

Reggel arra ébredtem, hogy Jaemin rángatja a mutatóujjamat.

- Noona, pisilnem kell. - Lágyan elmosolyodtam és kikísértem a kis krapekot a mosdóba. A nyaraló ajtaja előtt egy jól öltözött alak álldogált, pont ráláttam a hall ablakából. Kinyitottam az ajtót, kíváncsian fordult felém. Illedelmesen hajolt meg, arca ugyan hűvös volt, de kedves.

- Oh Sehun vagyok. Kicsit késve értem ide a családi összejövetelre, remélem nem maradtam le semmiről.

- Bang Dayoung. - Mutatkoztam be mosolyogva. - Nem maradtál le semmiről.

- Gondoltam. - Vigyorodott el. Jaemin ekkor végzett a mosdóban és a kezemet megfogva pislogott fel az új vendégre. - Ohh... - Vakarta meg Sehun a tarkóját. - A kisfiad?

- Nem. A szobatársamé, én csak kikísértem Jaemint. - Sehun még zavartabban kezdett mosolyogni.

- Kínos. - Hajtotta le a fejét.

Mosolyogva mentem be a szobába, Hara és Jaemin helyett azonban Luhan fogadott.

- Tisztavérű ember. Gazdag és sikeres, apuci kisfia.

- Nem az volt a lényeg, hogy rendes és gazdag legyen.

- És másvilági. Oh Sehun nem az. Mondj le róla!

- Luhan, te féltékeny vagy?

- Talán. - Állt fel és szorosan elém lépett. - Dayoung, varázslatos lány vagy. Ki ne lenne féltékeny?

- Tudod te azt. - Igyekeztem elfordulni, de nem hagyta, szép, szív alakú ajkai finoman simultak az enyémekre. Annak ellenére, hogy a józan eszem tiltakozott Luhan teste ellen, az ösztöneim azonnal választ adtak neki és apánk időkorlátja ellenére, a testem még aznap este Luhané lett.

Másnap reggel borzalmasan éreztem magamat, soha nem hittem volna, hogy a vérfertőzés másnapossággal jár. Ekkor tudatosult bennem, hogy Luhan leitatott, hogy megfektethessen, őrült düh tekergett végig rajtam, de hiába vadásztam egész nap a tündérre, annak esze ágában sem volt előbújni.

Végül Hara és Jaemin társaságában lesétáltam a tengerpartra jól érezni magunkat. A kis talajcirkáló hihetetlen édesen játszott a bokáig érő vízben. Hara mellett iszogattam a koktélomat, mikor a sziklák mellett, néhány fiatal lány társaságában megláttam egy nem kívánt személyt. 

- Luhan? - Sziszegtem és a műanyag poharat lecsapva belegázoltam a vízbe. 

Csípőre tett kézzel torpantam meg a bátyám mellett, meglepetten pislogott rám.

- Hugi? - Mosolyodott el, mire felháborodottan kezdtem kapkodni a levegőt. - Mit szeretnél?

- Egész nap kereslek és te itt vagy? Tudod jól, hogy ma akartam bemutatni neked Sehunt. - Vágtam ki magamat a szorult helyzetből és elvonultam az előbb említett srác felé, aki éppen kifelé gyalogolt a vízből.

Egész nap Sehunnal voltam, este egy veszekedés keretein belül le is arathattam a gyümölcsét. Luhan szinte lángolt a féltékenységtől és az egész cirkusznak egy kegyetlen menet lett a vége, aminek nagyon nem örültem, ugyanis partnerem hírből sem hallott az óvszerről.

Hasonló hangulatban telt el a hét további része, viszont Hara meghívott magához egy kis időre, boldogan fogadtam el az ajánlatot. Igazán szép lakásban éltek, bár a macskájuk kicsit megijesztett. Ugyanis Ledo alsó állkapcsa egy balesetben leszakadt, így egy fém testrésszel pótolták, viszont hamar megszerettem a szinte fekete cirmost.

Egyik délután, kint már szinte sötét volt, én mentem ki a macskakajával, mert Haranak valami dolga akadt. Hallottam a nő halk hangját, miközben Ledo vadul esett neki a csontnak és húsnak, amit elé raktam.

- Jobban szükségem van rád, mint valaha. - Kiabálta Hara. - Kérlek Kai, gyere ide! - Elkerekedett a szemem a név hallatán, nem tudtam miért akarja idehívni Kait. Éles kis fogsor mozdított ki a bambulásomból, Jaemin harapott bele a kezembe és máris vérezni kezdtem, amit a kis dög felszürcsölt. Elakadt a hangom, nem tudtam segítségért kiáltani. - Kai, ha nem akarod, hogy én öljem meg, neked kell megtenned. - Könnyek gyűltek a szemembe, nem tudtam Hara miről beszél, de biztos voltam benne, hogy nem a kezemet marcangoló fiáról. Elrántottam a kézfejemet, mire a lábamnak esett. Tűhegyes fogai átroppantották a térdemet, mire felsikoltottam. Hara is kirontott a házból, kezében még ott volt a telefon. Mögém pillantott és gonosz vigyor jelent meg az arcán. Én is hátrafordultam, egy öregember közeledett felém, szeme szinte fehér volt, kezében pedig kések és villák voltak.

- Tündér ide nem jöhet be! - Kiabálta és felém dobta az első villát. Az kegyetlenül fúródott a vállamba, kerek szemekkel figyeltem. Jaemin a száját törölgetve vonult biztonságba, miközben én egyedül küzdöttem az életemért. 

Már csak egy kés volt az öreg kezében, belőlem pedig jó néhány kandikált ki, de szerencsére nem mind talált célba.

- Véged van, Bang Dayoung. - Vigyorodott el Hara, nem tudtam miről beszél, riadtan pillantottam rá, majd vissza az öregre. Az meglepett tekintettel, dobásra emelt kézzel figyelte a mellkasából kikandikáló villát, valaki mögülem művészi pontossággal hajította bele a férfi mellkasába az elhibázott lövéseit. Hara kiabálva indult meg felé, de egy, a torkában landoló görbe villa örökre elhallgattatta. Jaemin az apa szót sírva kezdett el fetrengeni az anyja vérében, remegő tagokkal fordultam meg, Kai állt mögöttem, zord, érzelemmentes tekintete az utolsó napra emlékeztetett, mikor eldobott magától és jeges könnyek gyűltek a szemembe. Felemelte a kezét és egy határozott mozdulattal kirántotta a vállamból a villát. Ugyanezt tette a többi evőeszközzel is, a kezében levő véres fémdarabok horrorisztikus látványt nyújtottak. Sírva estem össze és hátrafelé kezdtem kúszni, lassan követett, mintha tudná, hogy nincs hova mennem. Hátam hirtelen ütközött neki valaminek, egy cipőt tapintottam ki, remegve pillantottam fel, Luhan állt fölöttem, tekintete pedig Jongint pásztázta.

- Menj vissza a pokolba, démon. - Morogta, Kai rá sem pillantott, továbbra is engem szuggerált, majd a kezében lévő fegyverekkel rám mutatott. Riadtan csuklottam egyet, de Luhan meg sem rezzent. - Dayoung az enyém. Semmi közöd hozzá.

- Nem. - Suttogta Kai, hangja szomorú volt. - Dananak velem kell lennie, én meg tudom védeni.

- Magára hagytad. Nemsokára pedig a gyermekei apja lehetek.

- Te lefeküdtél ezzel a mocsokkal? - Kerekedett el Kai szeme.

- Nem volt választásom. - Sírtam el magamat és arcomat a lábamba temettem, könnyeim csípték a sebeimet, de nem zavart. - Elhagytál, mit kellett volna tennem? Kutyaként várni rád? - A kések és villák csörömpölve hullottak le a márvány padlóra, Jongin térdei pedig kegyetlenül koppantak rajta.

- Dana. - Mászott oda hozzám és remegő ujjakkal támasztotta meg az államat, hogy a szemébe kelljen néznem. - Nem volt választásom. Az apád nem hagyta, hogy veled legyek. - Elcsuklott a hangom és Luhanra pillantottam.

- Kikerülhetted volna apánkat, csak vagyonra kellett volna szert tenned.

- Szerinted mit csináltam az elmúlt egy évben? - Csattant fel Kai. - Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaszerezzem a családom vagyonát. És most nem azért vagyok itt, mert Hara hívott, hanem mert az apátok megengedte. Megengedte, hogy megint Dayounggal lehessek, végre. - Csak hatalmasakat pislogtam, Jongin bizonytalanul mosolygott rám, majd lehajtotta a fejét. - Meg tudsz nekem bocsátani? Nem akartalak elhagyni, veled akartam lenni, de nem tehettem. Most, most itt lehetek, és ígérem, hogy soha soha többé nem megyek el szó nélkül. - Véres ujjaim remegve simítottak végig fehérszőke, puha haján.

- Egy... egy éve várom, hogy ez megtörténjen. - Motyogtam, majd csak arra eszméltem, hogy egyetlen szerelmem puha, húsos ajkai az enyémekre simulnak.

Állítólag a tündérek és úgy összességében a másvilágiak csak egyszer választanak párt az életben. Nem tudom Luhannal mi lehetett, miután elfoglalta az apja helyét, de az öreg tündérkirály szinte minden napját az anyámmal, Jonginnal, az unokáival és velem töltötte, miután lemondott a koronáról. Kai soha többet nem ment el mellőlem és kiváló apa lett belőle, bár annak nem örült, ha az ikerfiai egyszerre támadták meg és a két kis csöppség közül az egyiknek gyanúsan hosszú fülei és hegyes, hófehér fogai voltak. 

Ledot anya boldogan örökbe fogadta, Sehun pedig egy boldog keresztapa lehetett, aminek az apám is örült, hiszen vagyonos férfiról volt szó. 

A pénzt félretéve, igazán boldog család lettünk és nem is sejtettem, hogy néhány év múlva Luhan lemond a trónról és a bátyámként a család részévé akar majd válni.

Az utolsó nyár (K-much)

Azt mondják, a halál csak egy új élet eljövetele. Mégsem várjuk, mégis rettegünk az elmúlás gondolatától. És a kérdés, amely minden ember fejében megfordul. Mi vár engem a halál után? Senki sem tudja, hogy tényleg egy másik testben kezd- e új életet, vagy esetleg Dante pokla várja majd, ha nem Isten birodalmának kapui. Nincs értelme ezen gondolkodni, mégis vonz minket az ismeretlen.
Most pedig itt állunk, megint elvesztettünk egy értékes lelket. Yang Honggyu vidám, beszédes ember volt, értékes és példás élettel..
Minden ember halálakor ugyanaz a beszéd, csak egy másik név hangzik el. Ez az én temetésem. Hogy hallom-e? Inkább csak érzem. Hideg van és sötét, a testem már használhatatlan, mégis érzem a történéseket. Ott van Loki, a csapatból csak ő jött el, nem is bánom, senkinek sem kívánom egy barát elvesztését. De ki is veszített többet? Ők vagy én? Nekem bezzeg nincs választásom, persze ezt soha sem hánynám a szemükre, szerettem őket.
De hogyan is jutottam ide, hogy kihűlt, élettelen testemet egy fadobozba zárják és több méter mélyre ássák, hogy ott végleg elpusztuljon?
Minden április közepe fele kezdődött, mikor feléled a természet és végre melegedni kezd az idő a tél hidege után.
Imádtam sportolni, a mozgás az életem szerves része volt, mégis gyengén, kissé betegesen kezdtem az idei évet. Nem izgultam, hiszen minden hitem a tavaszi fáradtságban volt és szentül hittem, hogy egy kis mozgással helyre lehet hozni. Álmatlan voltam, egyre fáradtabban keltem és ezt a többiek is szóvá tették, egyre többször. Talán én voltam az egyetlen, aki nem aggódott az egészségemért.
Valamelyik nap, május eleje lehetett, lázasan keltem fel reggel. Még korán volt, égett szemem és vacogtam, inkább visszaaludtam. Nyolckor végül egy köhögőroham rázott fel. Fuldokolva görnyedtem előre, szúrt a tüdőm az erőlködéstől és a szívem egyenetlenül verdesett. Idővel enyhültek a panaszaim és úgy éreztem, semmi bajom sincsen. Elgondolkozva főztem magamnak teát a pirítósom mellé, mikor a csengőm harsány hangja betöltötte az egész lakást. A citromlevet gondosan lerakva siettem ajtót nyitni. Loki dühös tekintete kicsit sem lepett meg, ma reggel elfelejtettem edzésre menni.
- Jó reggelt Loki!
- Egy órát vártam rád a parkban. Ne "Jó reggelt" - ezz itt nekem! Kiu, milyen dolog ez?
- Ne haragudj donsaeng! Kicsit össze vagyok kavarva ma reggel.
- Látszik. Remegsz a láztól. Ugye nem gyújtottál rá ma reggel?
- Nem. - Hazudtam gyakorlatból. Vagy fél doboz cigarettát elszívtam, hogy lemenjen a vérnyomásom, ami reggel az egekben tombolt.
- El kellene menned egy orvoshoz! - Vette ki a pirítóst a kezemből és egy hatalmasat harapott bele.
- Jó, holnap elmegyek, de semmi bajom sincsen. - Adtam be a derekamat nagy nehezen.
Másnap reggel megint egy köhögőroham rázott fel az álmaimból, zsebkendőt kaptam a szám elé, megijedtem, mikor a fuldoklás elmúltával a fehér papírra pillantottam. Halvány, vöröses foltok díszlettek rajta és minden meggyőződésemet félretéve, összeszedtem az irataimat, hogy betelepedjek az ambulincia várójába. Egy idős doktornő rendelt ma, úgy éreztem magam vele, és a hozzá hasonlatos asszisztensével szemben, mint egy rab a kihallgatáson.
- Neve? - Pillantott rám ezüst keretes kis szemüvege felett a hölgy.
- Yang Honggyu. - Jött az asszisztens válasza, pedig már szóra nyitottam a számat. Ez így ment pár percig, majd én is sorra kerültem. Alapos vizsgálat vette kezdetét, mukkani sem mertem, csak teljesítettem a parancsokat. Nem szerettem orvoshoz járni.
Mikor végre kiengedtek, alig tudtam a kezembe fogni a különböző beutalókat. Kardiológia, állt az egyiken. Fogalmam sem volt, hogy mire jó ez, de ami a legjobban ledöbbentett, az a széklet minta volt. Hirtelen idősnek és gyengének láttam magamat. Óvatos léptekkel haladtam végig a kórház folyosóin, gyanakvó tekintetek követtek olykor. Ideges mozdulatokkal ültem le és kezdtem a beutalók közt keresgélni, úgy éreztem, mindjárt megint egy köhögőroham söpör végig rajtam.
Soká szólítottak csak be, nagyon sokan várakoztak a tüdőszűrésnél. Remegő kezekkel léptem be az ajtón, pedig kedves orvosok fogadtak bent. A kivégzésemen éreztem magamat.
Az elkövetkezendő egy hétben rosszabbodott az állapotom, így izgulva és félve vártam a hétfőt, mikor mennem kellett a leleteimért.
Sokáig várattak a rendelő kényelmetlen székén feszengve, majd nagy nehezen kinyílt a párnázott, sötétbordó bőr ajtó és felbukkant az idős doktornő.
- Mr. Yang?
- Igen? - Pattantam fel remegő tagokkal.
- Jöjjön! - Fordított nekem hátat a doktor és betipegett a szobába. Nesztelenül követtem. - Nos, Mr. Yang. Bizonyára maga is tudja, hogy a helyzete nem éppen rózsás. Maga fiatal, sportos ember, mégis elkövetett egy hibát. Dohányzik. A betegség, amit diagnosztizáltunk önnél, tüdőrák. Méghozzá súlyos. Bizonyára tisztában van vele, hogy ez egy halálos betegség. Megpróbálkozhatunk kitolni a hátralevő időt, de ez drága és kemény kezelésekkel járna. Mégis ajánlom önnek. Gondolja végig! Adok önnen néhány receptet, ezek a gyógyszerek minimálisra csökkentik a tüneteket, de kérem hamar jöjjön vissza! A kezeléseket minél előbb el kell kezdenünk. - Merev testtel ültem a széken és nem tudtam feldolgozni az információt. Minden álomszerű lett, olyan valósághűtlen. Egy pillanatra megkérdőjeleztem a saját létezésemet is, majd lassan tisztulni kezdett a ködös kép. Szinte kívülről láttam magamat, amint kilépek a rendelő ajtaján és görcsös tartással a buszmegálló felé kapkodom a lábaimat. Karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon és szorosan öleltem magamat, mintha a tüdőm bármely pillanatban kiszakadhatna a mellkasomból. ~ Nem, nem, nem. ~ Kiabáltam a fejemben. ~ Biztosan tévednek. Ilyen nincsen. Kedves, rendes, sportos ember vagyok. Nem fogok meghalni. ~ Ezt diktálta a józan ész, ez volt legvalószínűbb.
Magamba fordulva ültem a buszon, kibámultam az ablakon, de nem láttam az utat. Reflexből álltam fel a megfelelő megálló előtt. Lelki szemeim pedig még mindig a rendelőben lezajló jeleneteket látták. Nem hittem el, ez nem lehetett igaz. Féltem elhinni, hogy rákos lehetek.
Hazaérve ledobtam magam a kanapémra és kerestem egy szórakoztatónak tűnő műsort. Kint már most, május környékén nagyon meleg volt, így bent a nappaliban gyújtottam rá. Tudtam, hogy Ato mindjárt itt lesz a biciklije féktárcsájáért, de nem zavartattam magamat.
Barátom szemrehányóan pislogott rám, amíg rendbe szedtem az országúti biciklijét, nem csodálom, áradt belőlem a bagó szag. Kicsit bűntudatom támadt és eszembe jutottak az orvos szavai. Hevesen megráztam a fejemet, Ato meglepetten pislogott.
- Honggyu, minden rendben van? Nagyon rosszul festessz.
- Kicsit túlhajszoltam magamat. Semmi bajom. Az imbusz kulcsot odaadod? - Tereltem el villámgyorsan a témát az egészségügyi állapotmról.
- Jössz ma edzeni?
- Persze, hogy megyek. - Mosolyodtam el, ezt szerettem Atoban, nem zargatta a kerülendő témákat. - Ma mit csinálunk?
- Loki ki akart menni a downhill pályára, gondolom az lesz. - Csak bólogattam, a downhill annyira nem volt a kedvencem, sokat estem a legutóbbi edzésen, érthető, hogy nem sok kedvem volt hozzá. Nameg volt most más gondom is, bár tényleg elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy rákos legyek. Biztosan elcserélték a leleteimet.
A délutáni edzés sokat kivett belőlem, mégis mosolyogva tekertem hazafele, végre azokkal lehettem, akik nem kérdőjeleztek meg, akik nem akarták megmondani, hogy mit kell tennem. Már most megfogalmazódott bennem az elhatározás, nem fogok visszamenni az orvoshoz. Semmiképpen sem. Hanem edzeni fogok a 24 órás váltóra és élem a saját életemet.
Ahogy közeledett a június és melegedett az idő, a titokban szedett gyógyszereknek hála, javulni kezdett az állapotom. Nem sokat, de a lázam nem szökött fel annyira egy- egy edzés végeztével és reggelente is kevesebbet köhögtem. Bár fájdalmaim voltak, nem értem rá foglalkozni velük és szép lassan kiszorultak a tudatomból. Megszokottá vált számomra, hogy kevesebb levegőt kapok és sípol, szúr a tüdőm. Megtanultam ezzel az új testtel élni, de a betegségnek a gondolatát sem voltam hajlandó elfogadni.
Lassan eltelt a június is, észre sem vettem, annyi dolgom volt. A július beköszönttével pedig valami újat fedeztem fel magamban. Alkudoztam. Este, mikor lefeküdtem, fohászkodtam valakihez és apró könnycseppek hagyták el a szememet. Bármit megtettem volna, hogy elkerüljem a jövőt, valahol mélyen elkezdtem elfogadni a betegségemet és a gyógyíthatatlanságát. Istent is megszólítottam, igaz, választ azt nem kaptam.
Egy hirtelen ötlettől kezdve kezdtem el leszokni a cigarettáról, egy gyönyörű, szerdai napon. Eleinte egészen egyszerűen ment a dolog, nem hiányoltam a nikotint. Majd ahogy elkezdett kitisztulni a szervezetem, az agyam egyik, ösztönös része leadta a vészjelzést. Eleinte csak idegesebb voltam a szokottnál, amit Bornus szóvá is tett. Ato végül letudta a verseny előtti izgalomnak, hálás voltam neki, amiért segített kijönni a bajból.
Ez a növekvő idegesség, mely július közepére elviselehetetlen lett, - és hiába gyújtottam rá megint napi szinten -, nem csak az egészségemet rontotta tovább, hanem ismét átformálta a gondolkodásomat.
Dühös lettem. Mindenkire a világon. Lokira, Atora, Bornusra és G.low- ra, de az orvosokra és még a velem szembe jövő járókelőkre is. Mindenkiben a közelgő halálom elhozatalát láttam, bűnössé váltak a szememben. Ez a düh hajszolt az edzéseinken, melyeken Bornus egyre keményebb feltételeket szabott, közelgett a 24 órás váltó. De sajnos a vak, tehetetlen düh és a természetemből fakadó elszántság is kevésnek bizonyult, hamar elfogytak az erőtartalékaim és az utolsó, pihenőnek kiszabott hétből két hét lett. Loki mindennap átugrott hozzám, ha csak egy percre is, és bár valahol mélyen örültem neki, a felszínen nagyon dühített és zavart.
Egy ilyen alkalommal, mikor magára hagytam pár perc erejéig, történt meg a baj. Éppen megint nálam legyeskedett, ki kelett szaladnom a bogyóimért.
- Te, Honggyu!
- Igen, Moobin? - Jöttem vissza erőltetett, érzelemmentes mosollyal.
- Esetleg megemlíthetted volna, hogy rákos vagy. - Tört ki és meglengette az orrom előtt az ambuláns kezelőlapomat. Elkerekedett a szemem.
- Azt honnan szerezted?
- Csak itt volt. - Intett állával a verseny engedélyem felé. Biztosan összefoghattam a két papírt.
- És miért olvastad el? - Kiabáltam rá.
- Azt hittem barátok vagyunk.
- Tudod mit? Nem vagyunk barátok. Utállak. Irritálsz és irányítás mániás vagy. Sosem gondoltál, hogy esetleg miattad akarok meghalni? Elegem van belőletek. - Üvöltöttem teli torokból a riadtan hátráló Loki arcába.
- Azt hittem, hogy te tényleg a barátom vagy. - Motyogta és bevágta maga után a lakásom ajtaját. Lelkem egy része utána mozdult volna, hogy visszahívja, bocsánatot kérjen tőle, de az a tehetetlen düh mindent elnyomott. Hirtelen Lokiban láttam a közelgő elmúlás minden okát.
Másnap nem mentem edzeni, pedig megígértem, hogy mérem nekik a köridőket, hiszen nem biciklizhettem, túlhajtottam magam. Viszont a tegnapi kirohanásom után megint rosszabbul lettem. Nem csoda, hiszen egész este gyárkémény módjára füstöltem.
Így jött el a verseny napja, hogy Loki levegőnek nézett, Atoék pedig nem mertek hozzám szólni, hiszen mindannyiukkal összeakaszkodtam azóta. Némán markoltam a kormányt, miközben megint egy éles, hegyi kanyar következett és már egy köhögőroham csiklandozta a torkomat. Igyekeztem odafigyelve vezetni a furgont, bár nem szerettem ezt az autót, túl nagy volt.
Mindenki lelkesen szállt ki a kocsiból a kijelölt helyünkön és sürögni- forogni kezdett, hiszen délután rajt volt, addig mindennel kész kellett lenni. Magányosan álldogáltam a félig felállított sátram mellett, úgy volt, hogy Lokival alszom majd, de átvándorolt G.lowhoz. Bornus óvatosan oldalazott mellém, hihetetlen módon megörültem neki.
- Hyung, tudsz segíteni? Életemben nem állítottam még sátrat.
- Persze. - Mosolyodtam el és követtem a csapat legkisebb tagját az Atoval közös helyükhöz. Kicsit megnyugtatott, hogy mégis jó vagyok még valamire, de egyre elkeserítőbb volt a szótlan Moobin, aki pedig mindig kedves volt mindenkihez. Haragudtam még rá, persze ok és indíték nélkül, de egyre kevésbé.
A sátor állítás után azonnal nekikezdtünk a biciklik szereléséhez, Bornus velem maradt, de Ato átpártolt G.lowhoz és Lokihoz, nem volt időm gondolkozni és féltékenykedni, ugyanis donsaengem sehogy sem boldogult a teleszkópjával, így nekem kellett megszerelnem.
A verseny kezdete után minden felgyorsult. Ato volt az első induló, három körönként terveztük váltani egymást, a második indulónk G.low volt, könnyen váltották egymást, Loki egy székben ülve mérte a köridőket, ő volt az utolsó ötünk közül. Bornus volt a harmadik, idegeskedve vártam a célban, pedig nem volt miért aggódnom, könnyen ment a váltás. Órákon keresztül ez ment, lassan pedig beesteledett, de mi nem álltunk meg. Hol lemaradtunk a többi élmezőnyöstől, hol lecsúsztunk a középmezőnybe, de fűtött egy idegen erő és hihetetlen köridőket produkáltam.
- Kiu, lassíts, el fogsz fáradni! - Kiabálta G.low a stoppert figyelve az utolsó körömben, mire hátraintettem, hogy megyek még egy negyediket is.
Mikor beértem, Loki majd felnyársalt a tekintetével. Rohantam inni és enni valami kis könnyűt, de egy köhögőroham megfékezett. Elég volt egy pillanatra elfeledkeznem a betegségemről és az leterített. A térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után.
- Hyung, pihenned kellene! - Tette Ato a kezét a hátamra.
- Jól vagyok. - Egyenesedtem ki, de nem esett jól a mozdulat.
Loki továbbra sem nézett felém és ez sokat kivett belőlem, viszont az éjszakai hajtás sem tett jót. Bornus egy defekttel futott be a következő váltásban, hajnali egy lehetett. Sokat vesztettünk az általam behozott előnyből hát a lehető leggyorsabban indultam neki.
A második körben történt meg az a bizonyos baj, amit egyik biciklis sem vár. Hatalmasat buktam és fékezhetetlenül gurultam lefele a völgybe, a biciklim pedig rám érkezett. Igaz, hogy könnyű vázas volt, de akkor is kiszorította a tüdőmből a levegőt. Oldalam pokolian égett, biztosan szépen lehorzsoltam. Nem tudom meddig fekhettem mozdulatlanul a hideg földön, mikor levelek halk csörgését hallottam meg és fény vetült az arcomra.
- Öcsi, jól vagy?
- Úgy nézek ki? - Fintorodtam el dühösen.
- Na gyere te hadi sérült! - Mormolta Loki és egy mozdulattal lekapta rólam a biciklimet. Alig bírtam talpra kecmeregni és akkor is fuldoklási roham tört rám. Kikerekedett szemekkel kapkodtam az elérhetetlennek tűnő levegő után, mir Loki egy hatalmasat vágott a hátamra. Fájni ugyan fájt, de legalább nem fulladtam meg. - Minden oké? - Támogatott vissza az útra. - Tudsz tekerni? - Csak bólogattam és felmásztam a biciklimre. Lassan indultunk meg egymás mellett.
- Mennyire maradtunk le?
- Nehogy már ez érdekeljen! - Csattant fel Moobin. - Meg is halhattál volna. - Egyébként semennyire. Bornus kért egy új mágnest és hárman váltanak, mióta téged kereslek.
- Sajnálom. - Hajtottam le a fejemet. Erőteljes koppanás jelezte a sisakomon, hogy Loki fejbe vágott.
- Olyan hülye vagy. De miért nem mondtad el, hogy baj van?
- Mert én sem mertem elfogadni. Féltem. - Suttogtam és már sehol sem volt bennem düh, lassan beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
Amikor visszaértünk, G.low volt kint a pályán, Bornus és Ato szinte körbeugráltak. Odasietett hozzánk egy orvos, Loki volt az, aki elhajtotta.
A versenyt végül nem nyertük meg, Bornus is esett egy nagyot és eltörte a bal karját, mégis vidám mosoly ragyogott az arcán. - Srácok! - Léptem oda a pakolászó csapathoz, Loki biztatóan bólintott, nehezemre esett folytatni. - El kell mondanom valamit. Már nagyon régen szólnom kellett volna, de féltem.
- Mi az, hyung? - Mosolyodott el Ato jóindulatúan.
- Rákos vagyok. Csak magamnak köszönhetem, mert tüdőrákom van. - Hajtottam le a fejemet. Bornus ölelt elsőnek magához, majd sorban mindenki belecsatlakozott a csoportos ölelésbe. Könnyek gyűltek a szemembe ennyi szeretettől.
Mire beköszöntött az augusztus, megtanultam elfogadni a jövőmet, hogy nemsokára meghalok. A daganat tovább nőtt a tüdőmben, olyan volt, mintha asztmás lennék. Le kellett mondanom a biciklizésről, a sportolásról. Lokiék mindennap eljöttek hozzám, vigasztaltak, igyekeztek mosolyra bírni. Bornus nagyon letörtnek tűnt, fájt látni, hogy ilyen szomorú, miattam.
A fiúk engedélyével indultam el meglátogatni a családomat, beutaztam egész Dél- Koreát, minden ismert rokonomra szántam néhány napot. Az utamnak a gyógyszereim hiánya vetett véget, hirtelen kezdett romlani az eddig úgy- ahogy stabil állapotomon. Édesanyám hisztérikus rohamok között tárcsázta a mentőket, hiába tiltakoztam. Incheonban rekedtem, egy kórházban. G.low jött el értem, ügyesen kimagyarázta a dolgot. A hazafele úton úgy gubbasztottam az anyósülésen, mint egy ázott kis veréb, mély szomorúság vett erőt rajtam. Bár készen álltam, nem akartam itthagyni ezt az életet. Dúlt bennem az élni akarás, mégis elfogadtam a sorsomat, ami az én hibámból alakult így.
A nyár elmúltával az én életkedvem is szűnni látszott. Bezárkóztam a lakásomba és nem ettem, nem ittam. Csak ültem kint az erkélyemen, a változó természetet figyelve és szinte óránként rágyújtottam. Elszigeteltem magam Atoéktól, utoljára akkor találkoztam velük, mikor kimentem megnézni Bornus downhill versenyét, nagyon büszke voltam rá, aznap mosolyogva mentem haza. Csak Loki jött el hozzám azután, de akkor is csak pár szót váltottunk, hiszen mindketten tudtuk, ez itt már a célegyenes, innen nincsen visszaút.
Szeptember huszonnyolcadika, éjjel, telihold volt. Lefogyva, gyengén ültem a az erkélyemen és a fekete lombokat figyeltem, a meg- megrezdülő, ezüstös leveleket. Semmi nem mozdult, aludt a város. Vad köhögés fogott el, majd beleszakadt az egész testem. Azután minden lecsillapodott. Éreztem, hogy felszökik a lázam, de a fájó végtagjaim zsibbadni kezdtek és elmúltak a kínok. Hideg veríték csurgott le a halántékomon, enyhült a tüdőmben levő kegyetlen nyomás és az egyébként is távoli Hold egyre messzebb került tőlem. Álmos voltam és elszédültem. Tudtam mi ez, behunytam a szememet és vártam. Hetek óta fájó fejem tompulni kezdett és még utoljára magával ragadott az álomvilág pókhálója, újraéltem az első találkozást a fiúkkal, azután csend lett. Csend és sötét. A mellkasom nem emelkedett meg többé, a szívem megszűnt dobogni. A levegő nem járta át többé a testem, lelassultam és lassan kihűltem, megálltam.
Ez volt hát az életem vége, mindössze szűk, huszonöt évet kaptam, de semmit sem bántam meg. Nem csináltam volna semmit sem másképpen.