Merénylet Moszkvában

2010 március huszonhetedikén hírt közöltek le a moszkvai újságok. Terror támadás történt a Kreml közeli metró Ljubjanka és Gorkij parknál lévő Park Kulturi állomásán. Két elkövetőt találtak holtan, öngyilkos merénylet volt. A testükre erősített pokolgépek léptek működésbe, ezáltal berobbantva az állomásokat. A vizsgálatok kimondták, hogy ez elkövetők koreaiak, de senki sem tudja, hogy hogyan kerülhettek ide. A moszkvai rendőr főkapitányság a Kaukázusban megbúvó maffia csapatra és a csecsen földi terroristákra gyanakszik, bár bizonyítékuk egyenlőre egyik irányba sincsen. Jelenleg harmincnyolc halott és Hatvannyolc különböző sérült van, a közlekedés pedig szinte megbénult a Ljubjanka és a Park Kulturi metróállomások környékén.

Mindenki a már halott merénylőket szidta és vádolta, holott senki sem tudta mi is történt pontosan.

Minden abban a pillanatban fordult rosszra, hogy a Super Junior nevű koreai fiúbandát ideiglenesen mellékvágányra terelték. Ryeowook és én úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk ezt és világot látunk.

Amerika felé indultunk el, jártunk délen és északon is, élmény dús útnak ígérkezett. Floridát Barcelona követte, majd a francia főváros. Párizsban sok időt töltöttünk, majd ellátogattunk Antwerpenbe is, ami a sajátos hangulatával alig akart elengedni. Ezek után Svájc egy kisvárosa, majd Toscana következett. Bár hiányzott a színpad és a szereplés, élveztem a szabadságot donsaengem oldalán. Ryeowook nagyon lelkes volt és boldog voltam, hogy ilyennek láthatom.

Mikor meguntuk Olaszországot, továbbálltunk az Égei- tenger partvidékére. Akkor fogtam először tengeri uborkát, undorító volt. Hosszú időt töltöttünk a vízparton, élveztük a meleget és a tenger illatát. Kellemes volt ez a hirtelen jött nyaralás, de lassan hiányt éreztem, vissza akartam menni a normális kerékvágásba.

- Rament akarok enni. - Dőltem el szállodai ágyamon, kissé hisztis hangulatban. Érthető volt, egy idő után fárasztóvá vált az állandó utazás.

- Sungmin hyung, ne nyafogj! Ez most egy spontán kaland, ne rontsd el! Amúgy is, a javadra válik.

- Nem akarom elrontani. - Mosolyodtam el. - Csak vannak dolgok, amiket tényleg csak otthon kaphatok meg. Ilyen például a ramen. Vagy a samgyupsal és a kimchi. Vagy Shindong hyung szuper poénjai.

- Itt gyros van és kebap. Ezek is finomak. De hova szeretnél utazni ezután? Most te választasz helyszínt. – Váltott témát hirtelen jött lelkesedéssel, és folytatódott utunk. Bécs, Szófia, majd Berlin és ha nehezen is, de eljutottunk a legutolsó állomásunkhoz, Moszkvába. Igaz, hűvös volt az idő, de gyönyörű volt minden. Hogyne lett volna minden az, mikor direkt ilyen helyszíneket választottunk a nyaralásunkra, ami egyre inkább világ körüli út lett.

Minden egyes napra volt programunk, egy hetet terveztünk itt tölteni. Az utolsó előtti napon messzire utaztunk, egészen a Kaukázusig, hegyet akartunk mászni. Igaz mindketten kimerültek voltunk, de a jó levegőn mindig megjön az ember kedve, kis régi busszal mentünk a hegy lábáig, ahol mindenfele kecskék legelésztek.

Jól indult a dolog, nevetve élcelődtünk egymással, minden kis érdekes dolgot lefotóztunk. Ryeowook lelkesen kapaszkodott egyik kaptató után a másikra, én kicsit lomhábban, de hasonló lendülettel követtem. Láttunk Havasi cincért, muflont és még szarvasbőgést is hallottunk a távolból, mire donsaengem riadtan ugrott egyet, vihorászva előztem meg.

Valami kimondhatatlan nevű havas réten álltunk meg ebédelni, számomra ez volt a nap fénypontja, a szendvicsek Egy ideig csak csipegettünk és beszélgettünk, majd lassan tényleg enni kezdtünk. Hamar elpusztítottuk az ételt és kis pihenő után indultunk is tovább, de még néhány selfie erejéig megálltunk a fák árnyékában.. - A kék vagy a sárga jelzésen menjünk tovább?

- Szerintem a kéken. - Pillantottam bele a turistatérképbe egy jó hosszú percre. - Az nem tűnik olyan meredeknek. - Wookie jóízűt nevetett rajta, majd a kedvemért a kéken indultunk el, persze Ryeowook megint jól lehagyott.

Egyetlen aprósággal nem számoltunk csak, az eltévedés súlyos lehetőségével. Egyikünk sem emlékezett rá, hogy mikor veszítettük szem elől a kék jelzést és itt fent a hegyekben egyre hidegebb lett, ahogy teltek a percek. Fázósan bolyongtunk tovább és lassanként lemenőben volt a nap, de nem állhattunk meg, valahogy ki kellett jutnunk az éjszaka beállta előtt. Én bukkantam rá a murvával lazán felszórt, kétnyomos útra. - Donsaeng, gyere csak! - Barátom perceken belül ott volt mellettem. - Szerinted hova vezethet?

- Biztonságba. - Indult meg Ryeowook az egyik irányba, nem tehettem mást, mint hogy követem, pedig mellkasomban kellemetlenül nagy lett a nyomás, rossz előérzetem volt.

Teljes sötétségben gyalogoltunk tovább, a csendet csak a bakancsunk cuppogása törte meg, ha olykor sárosabb részre tévedtünk. Úgy éreztem figyelnek és a vadállatok neszezésétől a hideg futkosott a hátamon. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy valami nekem ugrik a sötétből.

Azután zseblámpák fénye vetült ránk és kiáltásokat hallottunk, megkönnyebbülten húzódtam Ryeowook mellé. Hirtelen hasított belém a fájdalom, meg- megremegett az egész testem, az elektromosság megbénította az izmaimat és görcsben tartotta mindenemet, majd lassan sötétbe borult a világ és nem maradt más, csak a szemhéjaim előtt táncoló színes fényfoltok.

Egy börtönben ébredtem, nem láttam mást csak rácsot és zöldesszürke falakat. Gyér fény áramlott be egy számomra nem látható ablakon, ennyi volt minden.

- Wookie? - Suttogtam kiszáradt torokkal, majd nagyot nyeltem, de a gombóc nem akart eltűnni. - Donsaeng! - Nem kaptam választ, csalódott sóhajjal dőltem neki a hideg falnak. Minek kellett nekem ide jönni? Öklömet összeszorítottam, majd ellazítottam, de nem lett jobb. Nem lett jobb, mert tudtam, hogy nincs értelme, innen nem szabadulok. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam kik hoztak ide és nem fogalmam sem volt, hogy mik a szándékaik velem. Behunytam a szememet és Istenhez fohászkodtam segítségért, megváltásért.

Csendben ültem a hideg, sötét zárkámban és hallgattam a lecseppenő vízcseppek kórusát. - Négymillió- hatszáznyolvanckétezer- három. - suttogtam kiszáradt szájjal a számot. Fogalmam sem volt, hogy mióta ülhetek a koszos padlón. Egy hete? Két napja? Az időérzékem veszni látszott a fénytől elzárt, dohos kis kamrában. Fáradt sóhajjal hajtottam hátra a fejemet, remegő ujjaim, elgyengülve a hidegtől, lehullottak a cella rácsáról. Koponyám visszhangozva koppant a köveken, mikor hátraért. Nem tudtam, hogy a fejemben visszhangzott- e, vagy esetleg az egész tömlöcben. Gyomrom követelőzve megmordult, de nem tudtam mit kezdeni szegénnyel, hiszen a bezárásom óta senki sem hozott nekem enni, csak inni, ha jól emlékszem, ötször.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire megint nyílt az ajtó és emberek jöttek le, az élükön egy jól öltözött férfival.

- Tudod, hogy ki vagyok? - Remegve ráztam a fejemet, nagyon féltem. - Idióták. - Fordult a kísérői felé. - Ez a gyerek azt sem tudja mi ez a hely itt, erre bezárjátok.

- Kérem, a barátom, ő jól van? - Negédes mosoly terült el az arcán, olyasfajta, amitől az embernek hányni támad kedve.

- Semmi baja sincsen, de egy kicsit túlságosan tisztában van a jogaival. - Piszkált ki valamit a fogai közül. - Nemsokára elmehettek, csak segítenetek kell nekem egy kicsit. Ti pedig hozzatok neki enni valamit! - Dörrent az őrökre, majd a háta mögé rakott kézzel elbillegett. Csalódottan huppantam le a földre, semmit sem tudtam meg a hollétemről és az ő kilétükről, bár az már biztos volt, hogy erősen titkolják. Az orosz maffia lennének? De mire kellünk nekik? Semmi ötletem sem volt és a gyomrom fájása is megnehezítette a gondolkodást.

Nemsokára enni hoztak le nekem, de kihánytam mindet, hiszen vagy egy hete nem érte étel a gyomromat, túlzottan meggondolatlan voltam. Ezek után megint csak inni kaptam egy darabig, majd pár ajtónyitással később egy hadakozó és követelőző Ryeowookot hoztak le mellém.

- Sungmin hyung. - Borult a nyakamba, éreztem, hogy sírni kezd. - Mit akarnak velünk csinálni? - Motyogta a vállamba.

- Nem tudom donsaeng, de azt mondta a főnök, vagy ki, hogy nemsokára elmehetünk, csak segítenünk kell neki valamiben. - Wookie lassan megnyugodott és mellém telepedve behunyta a szemét.

- Vissza akarok menni a Super Junioros fiúkhoz. Soha többet nem veszekednék Eunhyukkal, sem Leeteuk hyunggal, csak érjen már véget ez az egész rémálom. - Szomorú, keserédes mosolyra húztam az ajkaimat, nekem is hiányoztak a fiúk, nagyon.

Napokkal később jelentek meg ismét a fogva tartóink, a főnökkel az élen, kulcs fordult a zárban és bilincs kattant a csuklónkon, vittek minket valahová.

Első állomásunk egy minimálisan felszerelt fürdőszoba volt, ide Ryeowookot be is zárták, engem pedig tovább vezettek, gondolom egy másik hasonló fürdőbe. Nem tetszett a szantálfa illatú tusfürdő, sosem rajongtam érte. Kissé kelletlenül masszíroztam a bőrömbe és a hasonlóan, tőlem távol álló citrusos sampont a hajamba. Sokáig zuhanyoztam, kiélveztem, hogy megtisztulhatok. Mikor végeztem, tiszta, elegáns ruhákat adtak be nekem az ajtón, olyasmiket, amiket a fiúkkal egy- egy Supershown, vagy sajtókonferencián szoktunk viselni. Nagyjából megfelelő volt a ruhák mérete, bár az ing egy kissé kellemetlenül feszült a mellkasomon. Megpillantottam magamat a tükörben és szomorúan nyugtáztam, hogy arcom betegesen beesett ahhoz képest, mint mikor Moszkvából indultunk.

A fürdőszoba után egy szalon szerű szobába vezettek minket, ahol furcsa öltözet került ránk, amit két férfi szerelt fel a mellkasunkra. Ryeowook rettegő pillantást vetett rám, mire küldtem felé egy megnyugtatónak szánt mosolyféleséget. Mikor végeztek a felszereléssel, vastag zakó került ránk, amin nem ütött át a szíjazás és a furcsa szerkezet sem.

Ezek után egy asztalhoz bilincselték mindkettőnket és bekapcsoltak nekünk egy televíziót, amin pont a Super Junior ment. Wookie halkan elpityeredett, legszívesebben megsimogattam volna a feje búbját.

- Emlékszel még az Adonis campre? - Mosolyogtam Ryeowookra, aki helyeslően kezdett bólogatni.

- Akkor kezdett Hyuki és Donghae igazán jól kijönni egymással. Akkor kovácsolódtunk egy csapattá.

- Emlékszem a Hófehérke paródiára. - Kuncogtam halkan, donsaengem velem mosolygott.

- Olykor eszembe jut, hogy Eunhyuk mennyire keservesen sírt, mikor azt mondtuk neki, hogy nem kaphat fagyit.

- Azóta is ilyen érzékeny. - Sóhajtottam fel a családcentrikus barátom említésére. - Hiányzik az EHB. Mikor annyit nevettünk még.

- Ott volt nekünk Kibum és Hankyung hyung.

- A régi Super Junior volt a legjobb.

- Super Juni- OR. - Mosolyodott el Ryeowook, kis melegség költözött a mellkasomba, most szebbnek láttam a jövőt.

Nem olyan sokára megint értünk jöttek és egy- egy aktatáskát a kezünkbe nyomva betereltek minket a kocsiba. Csak egy pillantást vethettem a házra, hatalmas és sznob hely volt. A Super Junior mindig is jól jövedelmezett, mégsem vágtunk fel ilyesmivel. Kavicsos úton zötykölődtünk az erdőben, valószínűleg azon, amelyiken a donsaengemmel bolyogtunk ki tudja hány napja.

- Hányadika van? - Pillantottam a sofőrre a visszapillantó tükörből.

- Március huszonhét. - Szóval egy egész hónap eltelt, amíg mi a pincéjükben nyomorogtunk. Világfájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem, majd hátra döntöttem a fejemet és elaludtam. Akkor keltem fel, mikor a kocsi lassan bearaszolt Moszkva belvárosába, majd egy helyen az út szélére húzódott.

- Ljubjanka, kiszállás! - Pillantott a sofőr Ryeowookra és az anyósülésen terpeszkedő alak is kikászálódott a kocsiból.

- Vigyázz magadra Sungmin hyung, szeretlek. - Valamiért könnyek gyűltek a szemembe, de férfiasan visszanyeltem a sírást és remegő állkapoccsal kipillantottam a méhkasként nyüzsgő hatalmas városra. Lelkem nyughatatlanul háborgott, minden perccel idegesebb lettem.

Egy másik metróállomáson álltak meg velem.

- Nagyon egyszerű lesz a dolga, ez itt a Park Kulturi állomás, itt a jegye, lemegy és felszáll a nyolc harminckor jövő szerelvényre, majd az innentől számított harmadik megállónál leszáll! Értette?

- Igen. - Bólintottam remegve és egy nagy levegővel kiszálltam a kocsiból.

Odalent hatalmas volt a nyüzsgés, idegesen szorítottam meg a jegyemet, azzal győzködtem magamat, hogy úgy kell erre az egészre gondolnom, mint egy filmszerepre. - Gyerünk Sungmin! - Bátorítottam magamat, majd beléptem a tömegbe. Nehézkesen araszoltam a peron felé, mikor messziről egy robbanás hangját sodorta felénk a sötét alagút. Egy pillanatra mindenki mereven fülelt, majd folytatták napi teendőiket. Reszkettem, mint a nyárfalevél és fohászkodtam, hogy Wookienak ne essen baja.

Lassan telt az idő, majd egyik pillanatról a másikra, mintha egy hangszigetelt alagútba kerültem volna. A mellkasomra szerelt nagy doboz egy hatalmas hullámmal robbant szét rajtam, egy pillanat erejéig láttam az emberek meghökkent, kétségbeesett, vagy még közömbös arcát, azután vérbe borult minden. Holtan rogytam össze a peronon, a hangok még utoljára eljutottak a tudatomba, sikítozás, kiabálás, vagyis káosz. - Sajnálom Ryeowook. Sajnálom, hogy nem mehettünk haza a dormba. Kérlek, bocsáss meg. - Suttogtam az utolsó tiszta levegővétellel, majd vért köhögtem fel a pokolgép által szétmarcangolt testemből és itt Moszkvában a Kreml közeli metró Park Kulturi állomásán, nyolc harminc derekán. öngyilkos merénylőként kileheltem a lelkemet.

Hosszan várt első csók (Lay)

Mindig is átlagos lány voltam egy átlagos életben. Kis művész lélek, akit kedvükre piszkálhattak a "divatos" emberek, főleg egy bizonyos osztálytársam. Ez az osztálytársnőm valaha a barátnőm volt, de ez nagyon a régi múlt.
Ma sem hagyta szó nélkül a megjelenesémet, a ruhámat, a hajamat, úgy összességében mindent kritizált.
Rajzórán véletlen megbotlottam és a fehér nadrágjára löttyent a piros olajfesték, nagyon megijedtem. Utolsó óra után menekülve rohantam el az iskolából, nehogy bántsanak. Egy ismerős és kihalt utca felé vettem az irányt, ahol végre táncolhattam egy kicsit. Fülhallgatóm kizárta a hangokat, csak én voltam és a gyakorlás. Mikor kimerítettem magamat, lihegve huppantam le a kedvenc padomra, behunytam a szememet és elsüllyedtem a saját világomban.
A falevelek zörgése zökkentett ki az álmodozásomból, egy alak közeledett felém, majd nem messze tőlem lerakta a táskáját, mosolyogva bólintott nekem és táncolni kezdett. Valamiért nem lepett meg, hogy életnagyságban, egy kihalt utcában látom az exo egyik tagját. Ez Szöul volt, itt bárhol megpillanthattál egy idolt, mégis elvarázsolva figyeltem. Nem saját koreográfiát táncolt, vagy pedig ezt maga találta ki, de soha nem láttam még.
Mikor végzett, lehuppant mellém, halkan szólalt meg, először azt hittem telefonál, vagy magában beszél.
- Ritkán látni iskolás lányokat errefelé.
- Pedig gyakran járok ide. - Pirultam el.
- Akkor csak én jöttem eddig rosszkor. Zhang Yixing. - Mosolyodott el kedvesen.
- Bang Hyunmi. - Bólintottam magam elé meredve, fülhallgatómból még mindig szólt a zene.
- Mit hallgatsz?
- Speed, Why I'm not.
- Szép szám. - Bólintott még mindig mosolyogva. Feloldottam a telefonom zárát, hogy kikapcsoljam a zenelejátszót, kínos csend telepedett ránk.
- Megmutatod nekem azt a képet?
- I-..igen. - Nyújtottam felé lesütött szemmel a mobilt, halk kuncogás volt a válasz.
- Baekhyun és Luhan. - Közölte nemes egyszerűséggel, tekintete vidáman ragyogott. Bizonytalan mosoly jelent meg az arcomon.
- Bohócok.
- Azok. - Nevette el magát, vidám tekintete a lelkemig hatolt.
- Nekem mennem kell. - Motyogtam zavartan és a szoknyámat lesöprögetve feltápászkodtam.
- Elkísérlek egy darabon, ha nem zavarok.
- Nem zavarsz. - Ráztam a fejem pirulva, eddig egyetlen fiú sem érdeklődött felém, most pedig egy idol kísérget. Kicsit ironikusnak éreztem.
Lay nagyon kedves és jó beszélgetőpartner volt, mindig meghallgatta a véleményemet, amikor volt valami mondandóm a zavart hümmögésen kívül. Észre se vettük és a házunk előtt álltunk.
- A művészeti gimibe jársz?
- Igen. - Bólogattam hevesen.
- Holnap eléd megyek. - Mosolyodott el. - Csak úgy indokolatlanul egy kérdés. Szereted a forró csokit?
- Ki nem szereti? - Mosolyodtam most el én.
- Rendben. Akkor holnap találkozunk. - Fordult menet irányba és még hátraintett nekem egy kedves mosollyal, majd kényelmesen elsétált. Kissé megrökönyödve léptem be a házunk ajtaján, elég hihetetlenre sikeredett a mai nap, de majd holnap meglátjuk, hogy álmodtam- e, avagy sem.
Izgatottan keltem fel reggel, valamiért igyekeztem ma csinosan öltözni, megint szoknyát húztam, sötétkéket egy csipke térdzoknival és halvány rózsaszín blúzzal. Kiemelte az arcom halvány pírját, hajamat pedig ma leengedtem, már majdnem a derekamig ért.
Alig bírtam végigülni az órákat, az utolsó balettom után izgatottan zuhanyoztam le és kapkodtam magamra a ruháimat, siettem a kijárathoz, remegve léptem ki a késő őszi bágyadt napfénybe, de nem várt rám senki sem. Erőltettem a szemem, körbesétáltam a suli előtt levő legmesszibb padokig is, de Lay egyértelműen nem volt itt. Csalódottan, lógó orral vonszoltam a tagjaimat hazafele és bezárkóztam a szobámba. Hangosan üvöltöttek a hangszóróimból az Evanescence akkordjai egész este, a kortárs balettot gyakoroltam, kimerülten feküdtem le aludni, korgó gyomorral, mert fogynom kellett a balett miatt. Elkeseredetten hunytam be a szememet, még mindig fájt a be nem tartott ígéret, pedig nagyon nem reméltem mást. Eleredtek a könnyeim, annyi fájdalom kijutott nekem mostanában, rossz volt rágondolni, hogy az a bizonyos szerelem sem akar rámtalálni, hiszen a fiúk rám sem néznek.
Reggel a lehető legnyomottabb hangulatban keltem fel, egy mocsári szörny bámult vissza a tükörből. Elvégeztem a szokásos teendőimet, smink, fésülködés, majd magamra rámoltam egy fekete csőfarmert és egy halványpiros inget és már estem is bele a bakancsomba, hogy ne késsek el a suliból.
A hatodik óra derekán zuhogni kezdett, mintha muszáj volna, áldottam magam, hogy nem hoztam ernyőt anya figyelmeztetése ellenére. A vízre felkészülve léptem ki az osztálytársaimmal a kapun, a legtöbb lányt a barátja, vagy a barátnői várták, Hana most is szinte átcaplatott rajtam, hogy a pasija karjaiba vethesse magát. Csak megforgattam a szememet és indultam volna hazafele, mikor a semmiből egy ernyő termett a fejem felett és Lay mosolygott rám kedvesen.
- Ne haragudj, hogy tegnap nem tudtam eljönni, de elhúzódott a próbánk. Nagyon haragszol rám?
- Nem haragszom. - Mosolyodtam el, tényleg nem haragudtam, hiszen annyira jó volt, hogy most itt van.
- Hoztam neked forró csokit. - Nyújtott át nekem egy papírpoharat, hálás mosollyal vettem el tőle a meleg italt.
- Köszönöm. - Moytogtam megilletődötten, erre nem is gondoltam volna.
Lay ma is hazáig kísért és a kapualjban óvatosan előrehajolt és egy apró puszit nyomott az arcomra, kicsit talán túl közel a szám sarkához. Paprikapiros arccal siettem fel az emeletre, semmi nem szeghette kedvemet ezen az esős délutánon.
Másnap reggel igyekeztem igényesebben felöltözni és meg is lett a gyümölcse, hiszen délután Lay várt rám az iskola előtti padon. Mosolyogva emelkedett fel és kicsit zavarba hozott, ahogy intenzíven végigmért.
- Nagyon csinos vagy. - Mosolyodott el kedvesen, mire lesütöttem a szememet. - Sétálunk egyet?
- Igen. - Derültem fel azonnal.
- Merre szeretnél menni?
- Nem tudom. - Pirultam el zavaromban.
- Gyere! - Indult meg, sietnem kellett, hogy lépést tudjak tartani vele, nem tudtam hova rohan ennyire.
Egy kis parkban lyukadtunk ki, ahol letelepedett egy félreeső padra és megpaskolta maga mellett a léceket. Feszengve huppantam le mellé, egy ideig csak csendben ültünk, majd ő szólalt meg. - Mesélj valamit a napodról, milyen volt?
- Hát... az iskolában nem sok érdekes történik, nem akarlak untatni.
- Nem untatsz. - Kuncogott halkan. - Milyen óráid voltak?
- Volt két festészet, egy művészettörténelem, három moderntánc és két kortárs balett. - Számoltam az ujjaimon a nyolc órámat.
- Nem fáradtál el?
- Meg lehet szokni. - Mosolyodtam el. - És szeretem csinálni. Neked milyen napod volt?
- Átlagos. - Vont vállat. - Csak egész nap próbáltunk.
- Az Overdose óta nem is pihentetek?
- Nem nagyon. - Ingatta meg a fejét. - De ahogy mondtad, meg lehet szokni. - Mosolygott rám lágyan, mire elpirultam. Megint csend telepedett körénk, olykor fázósan megborzongtam. - Nagyon fázol?
- Csak egy kicsit. - Mosolyogtam Layre feszülten, óvatosan a kezem után nyúlt és a tenyerébe vette.
- Ne viccelj, jéghideg a kezed. - Mormolta és finoman melengetni kezdte átfagyott ujjaimat. Így ültünk egy darabig, valahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, míg a végén teljesen az oldalának simulva nem kuporogtam, teljes zavarban, a gondolataim valahogy nem akartak működni.
Elég későre járt, mire hazakeveredtem, Lay most is a házunk előtt vett búcsút tőlem. - Vigyázz magadra, jó? - Mosolygott le rám lágyan, hatalmas szemekkel bólogattam, mire megint kuncogni kezdett és az államat megtámasztva egy apró kis puszit lehelt a számra, majd mosolyogva elsétált. Lefagyva léptem be a meleg lakásba, egyszerűen minden álomszerűnek hatott körülöttem.
Pár hét alatt kialakult egy napirend kettőnk között, hétfőn, szerdán és csütörtökön elém jött Lay az iskolához, szombatonként pedig háromkor találkoztunk a kedvenc padunknál, ahol megismerkedtünk. Lassan beköszöntött a tél, a november mintha nem is lett volna, közelgett a karácsony és én mindenképpen adni szerettem volna valamit ajándékba. De mit adhatsz egy idolnak? Meg, nem is tudtam milyen kapcsolat van köztünk, hiszen megcsókolni egyszer sem csókolt meg, viszont egyre gyakrabban bújt hozzám, fogta meg a kezemet és mindig szájrapuszival üdvözölt és köszönt el.
Egyik délután nem egyedül várt az iskolám előtt, valakivel éppen nagyban hógolyózott, mikor kiléptem a kapun. Mosolyogva fordult felém, mire oldalról telibe kapta egy lövedék. Baekyun lépett hozzám vigyorogva.
- Szóval te vagy az, aki miatt Yixingnek mindig dolga akad. - Nyomta meg az orromat, majd szenvtelenül magához ölelt. - Na, gyerünk enni, ne várakoztassunk meg mindenkit. - Megszeppenten figyeltem a távolodó Baekhyunt, mire Lay megfogta a kezemet és finoman maga után húzott.
- Csak nyugalom. Nem harapnak. Bár Kaiban nem vagyok biztos.
- Mindannyian ott lesznek? - Csuklott el a hangom.
- Nem. - Mosolygott hátra kedvesen. - Csak öten vagyunk. - Megilletődve léptem be a Subway ajtaján, a leghangosabb társaság felé indultunk el. Kai, Luhan és Xiumin mosolygott rám biztatóan.
Egész vidám hangulatban telt el a délután, a fiúk igyekeztek nem zavarba hozni és kedvesen érdeklődtek felőlem, úgy tűnt, tényleg kíváncsiak.
Lay ma este is hazakísért és a kapuban állva a szája talán valamivel tovább időzött az enyéimen a megszokottnál. Megint mosolyogva sétált el, én pedig fülig érő vigyorral szaladtam be a házba.
Az iskola utolsó hetében volt egy jótékonysági táncbemutatónk, gondoltam meghívom Yixinget, hátha esetleg van kedve eljönni. Mosolyogva bólintott rá, így még a szokásosnál is szorítóbb gyomorgörccsel bújtam bele a fekete balett öltözetembe. Minden fekete volt rajtam, kicsit horrorisztikus hatást keltettem, de a mesterünk a fekete és a fehér harcát találta ki a kortárs duónknak, hiszen csak ketten voltunk ebben a stílusban, Danyoung és én. Lelkesen, teljes szívemmel táncoltam a színpadon, nem figyeltem a közönségre, most nem ez volt a dolgom. Elveszve a saját világomban, egy történetet festettem le nekik.
Alaposan elfáradtam a műsor végére, kipirulva, kócos hajjal öltöztem vissza utcai ruhába és táskámat a vállamra dobva elindultam az aula felé. Hamar észrevettem Layt, az egyik oszlop mellett beszélgetett Hanaval, mire a pulzusom tízessével kezdett felfele száguldani és hevesebben vert a szívem a félelemtől, mint a színpadra lépés pillanatában.
- Hyunmi. - Bólintott nekem egykori barátnőm ridegen, tekintete mintha könnyes lett volna.
- Hana. - Viszonoztam a bólintást bizonytalanul.
- Nem hittem volna, hogy ennyit fejlődtél a kortárs balettban. - Hüppögte, eltátottam a számat a színészkedése láttán. Hanat sosem láttam sírni, pedig kicsi korom óta ismertem. Nem tudtam mire megy ki a játék. - Bocsánat. - Motyogta és elsietett, mintha szégyellné a könnyeit.
- Szegény lány. - Mormolta Lay a fejét ingatva.
- Mit mondott? - Ugrott rá a tekintetem gyanakodva a kínai fiúra.
- Semmit, semmit. De ma nem érek rá sétálni, majd bepótoljuk, szia. - Meg sem várta a válaszomat, csak elsietett. Hangja pedig rideg és idegen volt, nem ezt szoktam meg Yixingtől ez alatt a két hónap alatt.
Másnap és harmadnap Lay nem jött elém, azután pedig beköszöntött a téli szünidő. Pár nap volt már csak karácsonyig, a szekrényem aljában lapultak a becsomagolt ajándékok, komoly munkával járt megcsinálni őket. Anyának egy kötött, apának egy csomózott sálat, legjobb barátnőmnek egy hímzett kendőt, Laynak pedig egy horgolt sálat szántam, sok időt öltem beléjük.
Yixing egész szünetben nem keresett, reméltem, hogy esetleg megint jön majd a suli elé, de nem láttam sehol az első héten.
Se a másodikon....
A harmadikon is távol maradt...
Nélküle telt el a január....
Nem hallottam hírét februárban...
És valahogy a hangja, az illata, az érintése nélkül olyan lassan telt el a március. Mikor exo ment a tv-ben otthon, bociszemekkel figyeltem Layt minden alkalommal. Anyának is szemet szúrt, hiszen egyébként egy bizonyos őszi napig hatalmas Luhan rajongó voltam. Tudtam, hogy ez szerelem, vagy valami ahhoz nagyon hasonló dolog, viszont annyira egyirányú, mint egy idol- rajongó kapcsolat.
Április közepe lehetett, egész meleg volt már az idő, mikor egy nap Lay álldogált az iskola előtt, hatalmasat dobbant a szívem örömömben. Megjelent az arcán az az ismerős mosoly, amitől mindig elpirultam, már majdnem én is elmosolyodtam, mikor Hana elszáguldott mellettem, alaposan belém könyökölt és Lay nyakába vetette magát. Majdnem elsírtam magam a látottaktól, kavics méretűre zsugorodott gyomorral és lógó orral caplattam haza, majd egész este kíméletlenül gyakoroltam és erőltettem, kínoztam a testemet.
Másnap hűvös reggelre keltem, nulla életkedvvel fintorogtam rá a tükörben levő banyára, majd valami arc- és hajszerű dolgot varázsoltam magamra és belebújtam az első ruhába, ami a kezem ügyébe esett. Ez egy fekete cicanadrág és egy fekete, hosszúujjú pamutfelső volt, majd beleevickéltem a bakancsomba és valahogy eljutottam az iskoláig.
Suli után ott volt Lay az épület előtt, de felé se pillantottam, tudtam, hogy nem engem vár. Egy nagyon régen látogatott, eldugott kis utca felé vettem az irányt, gondoltam táncolok egy kicsikét.
Jó pár órával később, mikor már szinte besötétedett, egy alak jelent meg az utca végén, közelebb érve felismertem benne Layt.
- Szia! - Halkan köszönt, heteken át vártam ezt az ártatlanul csengő, kedves hangot, most viszont nem akartam vele találkozni. Egy mozdulattal bedugtam a fülembe az eddig össze- vissza lógó fülhallgatót, majd felkaptam a táskámat és sietős léptekkel távoztam.
Ezek után álomba sírtam magamat szerdán...
Csütörtökön....
Pénteken....
Majd az elkövetkezendő két hétben...
Május első hete hozott változást az életemben, Xiumin állt az iskola előtt, úgy, hogy Lay pont ne láthassa, hevesen kezdett integetni nekem, hát pókerarcot vágva arra vettem az irányt. Még hátrapillantottam Yixingre, Hana pont rátapadt a szájára, egy orvosi piócára emlékeztetett, mire megborzongtam.
- Szia! - Mosolygott rám Minseok egy kissé szomorkásan.
- Mi a baj oppa?
- Lay. - Sóhajtott a fiú. - Gyere, sétáljunk! - Karolta át a vállamat és elterelt egy ismerős park felé, ott is egy ismerős padhoz. - Hyunmi, kérlek légy őszinte velem! Yixing mióta van együtt ezzel a lánnyal.
- Nem tudom. - Ráztam a fejemet. - Lay december közepe óta nem adott nekem életjelet magáról, valamikor áprilisban láttam itt először, de akkor már nagyon együtt voltak Hanaval. - Hajtottam le a fejemet.
- Csak ezért kérdezem, mert azóta kiszámíthatatlan, gyakran ideges és még többször nagyon szomorú, olyankor tiszta depi. Míg veled volt együtt, állandóan mosolygott.
- Mi nem voltunk együtt. - Ráztam meg a fejemet meglepetten, de Xiumin még meglepettebbnek tűnt.
- Pedig Lay is meg mi is úgy tudtuk.
- Akkor illett volan legalább egy rendes szakítást produkálnia. - Suttogtam, ugyanis a könnyek hevesen kezdték marni a torkomat.
- Hát ebben igazad van. - Hökkent meg Minseok. - Hogyan szakított veled?
- Sehogyan. Eltűnt három hónapra, aztán Hanaval kezdett enyelegni. - A fiú felszisszent, majd átpillantott a vállam felett.
- Köszönöm Hyunmi, nem tartalak fel tovább. - Állt fel és nekem nyújtotta a kezét. Hálás mosollyal fogadtam el, nagy lendülettel rántott fel, majd szorosan megölelt, arcát pedig a nyakamba temette. Kicsit meglepetten húzódtam el tőle vagy egy perccel később, szinte vigyorogva simogatta meg az arcomat. - Vigyázz magadra! - Puszilt még meg, majd hagyta, hogy elsétáljak. Pipacspiros fejjel rohantam el, majdnem neki is mentem valakinek, de nem pillantottam fel, csak rohantam.
Másnap szakadt az eső, az orromig sem lehetett látni, sokan hiányoztak az iskolából. Valahol a nap felénél elhagytam az ernyőmet, tanítás után idegesen rohangáltam az iskola épületben, de mintha a föld nyelte volna el. Beletörődve indultam a kijárat felé, azon gondolkoztam, hogy melyik füzetet kellene a fejem fölé tartani, de épphogy kiléptem a kapun, egy esernyő termett a fejem felett. Meglepetten fordultam hátra, Lay mosolygott rám kissé nyúzott arccal.
- Hana ma nem jött iskolába. - Ráztam meg a fejemet és elindultam, de az esernyő követett. Yixing sem szólalt meg, ahogyan én sem, csak gyalogoltam hazafele, nyomomban a fiúval.
- Hyunmi? - Szólalt meg csendesen egy kis idő elteltével, éppen egy teljesen néptelen tér közepén álltunk meg.
- Jé, tudod a nevemet! Tudod, még ebben is kételkedtem.
- Tudod, jól, hogy tudom a nevedet. Ahogy azt is, hogy utálod a fehér forró csokit, pedig egy szóval sem említetted.
- Ne kerülgesd a témát, mit akarsz?
- Sajnálom. - Hajtotta le a fejét.
- Nem tudtam, hogy az idoloknak vannak érzéseik. - Ez a megjegyzés alaposan célba talált, válla tehetetlenül remegett meg a szavaim nyomán.
- Szeretnék újra veled együtt lenni.
- Ahogy Minseoknak is említettem, egy percig sem voltunk együtt. - Meglepetten pislogott rám, igyekezett mondani valamit. - És azt hiszem ezzel vagy úgy négy hónapot késtél.
- Ne haragudj Hyunmi! Hana össze- vissza hazudott, hülye voltam, hogy elhittem, tudom. - Tört ki pár pillanatnyi csend múlva. - Hiányzol, rossz nélküled. Amíg majdnem mindennap veled voltam, állandóan jókedvem volt, mostanában semmit nem akarok csak egymagamban ülni és bámulni a semmit.
- Xiumin említette. - Szóltam le higgadtan.
- Tudom, hogy beszéltél Xiuminnal. Láttalak titeket tegnap, mikor megcsókolt. - Nem tudta leplezni a hangjából sütő féltékenységet és kezdtem megérteni a baozi viselkedését.
- Tudod Lay, azt hittem te más vagy.
- Más vagyok. - Vágta rá hevesen. - Csak adj egy esélyt és bebizonyítom! - Lépett hozzám közelebb és akármennyire nemet akartam mondani, nem tudtam megszólalni. El akartam szaladni, az arcába kiabálni, hogy utálom, ehelyett csak hatalmasakat pislogtam rá. Lassú mozdulattal, mintha elijeszthetne, egy kézbe fogta az ernyőt és másik kezét az arcomra fektette, hideg volt a keze. - Tudod... a hallgatás beleegyezést jelent. - Suttogta, majd a lehető legfinomabban a számra helyezte ajkait, egy pillanatra megremegtem, de annyira leheletnyit ért hozzám, hogy értelmetlen lett volna kétségbeesni. Szemei csukva voltak, arcomon nyugvó keze pedig remegett, míg az én szívem majd átszakította a bordáimat, és egyre csak hevesebben dobogott. Bele kellett törődnöm, hogy minden miatta átsírt éjszaka ellenére szeretem. Nagyon beleszerettem. Lassan lehunytam a szememet és szorosabban nyomtam neki a számat az övének, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, majd puhán és játékosan csókolni kezdett.
Kellett egy fél év az első csókunknak, de megérte. Tudtam, hogy soha többet nem fog bántani. - És Xiumin, vagy én csókolok jobban? - Húzódott el hirtelen tőlem. Jóízűt kuncogtam rajta.
- Minseok nem csókolt meg, te buta. - Pöcköltem finoman homlokon, majd magamhoz öleltem.
- Ezt jól esik hallani. - Suttogta zavartan, majd az ernyőt leengedve körém fonta a karjait. - Kérsz egy forró csokit?
- De ne fehéret. - Borzongtam meg, mire nevetve emelte megint fölénk az esernyőt és szorosan magához ölelve indult meg az utcán. - Honnan tudtad, hogy nem szeretem a fehér forró csokit?
- Titok. Ahogy az is, hogy honnan tudom, hogy a kedvenc színed a lila, szereted az esős napokat, akármilyen morcos is légy olyankor és inkább késő estig gyötröd magad a tánccal, minthogy ébren kelljen feküdnöd az ágyban.
- Mit nem tudsz rólam? - Húzódtam el meglepetten.
- Hogy szereted- e, ha megcsókollak. - Hajolt a számra és ezzel a csókkal számomra elhesegetett minden kételyt, amit miatta éreztem.