Merénylet Moszkvában

2010 március huszonhetedikén hírt közöltek le a moszkvai újságok. Terror támadás történt a Kreml közeli metró Ljubjanka és Gorkij parknál lévő Park Kulturi állomásán. Két elkövetőt találtak holtan, öngyilkos merénylet volt. A testükre erősített pokolgépek léptek működésbe, ezáltal berobbantva az állomásokat. A vizsgálatok kimondták, hogy ez elkövetők koreaiak, de senki sem tudja, hogy hogyan kerülhettek ide. A moszkvai rendőr főkapitányság a Kaukázusban megbúvó maffia csapatra és a csecsen földi terroristákra gyanakszik, bár bizonyítékuk egyenlőre egyik irányba sincsen. Jelenleg harmincnyolc halott és Hatvannyolc különböző sérült van, a közlekedés pedig szinte megbénult a Ljubjanka és a Park Kulturi metróállomások környékén.

Mindenki a már halott merénylőket szidta és vádolta, holott senki sem tudta mi is történt pontosan.

Minden abban a pillanatban fordult rosszra, hogy a Super Junior nevű koreai fiúbandát ideiglenesen mellékvágányra terelték. Ryeowook és én úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk ezt és világot látunk.

Amerika felé indultunk el, jártunk délen és északon is, élmény dús útnak ígérkezett. Floridát Barcelona követte, majd a francia főváros. Párizsban sok időt töltöttünk, majd ellátogattunk Antwerpenbe is, ami a sajátos hangulatával alig akart elengedni. Ezek után Svájc egy kisvárosa, majd Toscana következett. Bár hiányzott a színpad és a szereplés, élveztem a szabadságot donsaengem oldalán. Ryeowook nagyon lelkes volt és boldog voltam, hogy ilyennek láthatom.

Mikor meguntuk Olaszországot, továbbálltunk az Égei- tenger partvidékére. Akkor fogtam először tengeri uborkát, undorító volt. Hosszú időt töltöttünk a vízparton, élveztük a meleget és a tenger illatát. Kellemes volt ez a hirtelen jött nyaralás, de lassan hiányt éreztem, vissza akartam menni a normális kerékvágásba.

- Rament akarok enni. - Dőltem el szállodai ágyamon, kissé hisztis hangulatban. Érthető volt, egy idő után fárasztóvá vált az állandó utazás.

- Sungmin hyung, ne nyafogj! Ez most egy spontán kaland, ne rontsd el! Amúgy is, a javadra válik.

- Nem akarom elrontani. - Mosolyodtam el. - Csak vannak dolgok, amiket tényleg csak otthon kaphatok meg. Ilyen például a ramen. Vagy a samgyupsal és a kimchi. Vagy Shindong hyung szuper poénjai.

- Itt gyros van és kebap. Ezek is finomak. De hova szeretnél utazni ezután? Most te választasz helyszínt. – Váltott témát hirtelen jött lelkesedéssel, és folytatódott utunk. Bécs, Szófia, majd Berlin és ha nehezen is, de eljutottunk a legutolsó állomásunkhoz, Moszkvába. Igaz, hűvös volt az idő, de gyönyörű volt minden. Hogyne lett volna minden az, mikor direkt ilyen helyszíneket választottunk a nyaralásunkra, ami egyre inkább világ körüli út lett.

Minden egyes napra volt programunk, egy hetet terveztünk itt tölteni. Az utolsó előtti napon messzire utaztunk, egészen a Kaukázusig, hegyet akartunk mászni. Igaz mindketten kimerültek voltunk, de a jó levegőn mindig megjön az ember kedve, kis régi busszal mentünk a hegy lábáig, ahol mindenfele kecskék legelésztek.

Jól indult a dolog, nevetve élcelődtünk egymással, minden kis érdekes dolgot lefotóztunk. Ryeowook lelkesen kapaszkodott egyik kaptató után a másikra, én kicsit lomhábban, de hasonló lendülettel követtem. Láttunk Havasi cincért, muflont és még szarvasbőgést is hallottunk a távolból, mire donsaengem riadtan ugrott egyet, vihorászva előztem meg.

Valami kimondhatatlan nevű havas réten álltunk meg ebédelni, számomra ez volt a nap fénypontja, a szendvicsek Egy ideig csak csipegettünk és beszélgettünk, majd lassan tényleg enni kezdtünk. Hamar elpusztítottuk az ételt és kis pihenő után indultunk is tovább, de még néhány selfie erejéig megálltunk a fák árnyékában.. - A kék vagy a sárga jelzésen menjünk tovább?

- Szerintem a kéken. - Pillantottam bele a turistatérképbe egy jó hosszú percre. - Az nem tűnik olyan meredeknek. - Wookie jóízűt nevetett rajta, majd a kedvemért a kéken indultunk el, persze Ryeowook megint jól lehagyott.

Egyetlen aprósággal nem számoltunk csak, az eltévedés súlyos lehetőségével. Egyikünk sem emlékezett rá, hogy mikor veszítettük szem elől a kék jelzést és itt fent a hegyekben egyre hidegebb lett, ahogy teltek a percek. Fázósan bolyongtunk tovább és lassanként lemenőben volt a nap, de nem állhattunk meg, valahogy ki kellett jutnunk az éjszaka beállta előtt. Én bukkantam rá a murvával lazán felszórt, kétnyomos útra. - Donsaeng, gyere csak! - Barátom perceken belül ott volt mellettem. - Szerinted hova vezethet?

- Biztonságba. - Indult meg Ryeowook az egyik irányba, nem tehettem mást, mint hogy követem, pedig mellkasomban kellemetlenül nagy lett a nyomás, rossz előérzetem volt.

Teljes sötétségben gyalogoltunk tovább, a csendet csak a bakancsunk cuppogása törte meg, ha olykor sárosabb részre tévedtünk. Úgy éreztem figyelnek és a vadállatok neszezésétől a hideg futkosott a hátamon. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy valami nekem ugrik a sötétből.

Azután zseblámpák fénye vetült ránk és kiáltásokat hallottunk, megkönnyebbülten húzódtam Ryeowook mellé. Hirtelen hasított belém a fájdalom, meg- megremegett az egész testem, az elektromosság megbénította az izmaimat és görcsben tartotta mindenemet, majd lassan sötétbe borult a világ és nem maradt más, csak a szemhéjaim előtt táncoló színes fényfoltok.

Egy börtönben ébredtem, nem láttam mást csak rácsot és zöldesszürke falakat. Gyér fény áramlott be egy számomra nem látható ablakon, ennyi volt minden.

- Wookie? - Suttogtam kiszáradt torokkal, majd nagyot nyeltem, de a gombóc nem akart eltűnni. - Donsaeng! - Nem kaptam választ, csalódott sóhajjal dőltem neki a hideg falnak. Minek kellett nekem ide jönni? Öklömet összeszorítottam, majd ellazítottam, de nem lett jobb. Nem lett jobb, mert tudtam, hogy nincs értelme, innen nem szabadulok. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam kik hoztak ide és nem fogalmam sem volt, hogy mik a szándékaik velem. Behunytam a szememet és Istenhez fohászkodtam segítségért, megváltásért.

Csendben ültem a hideg, sötét zárkámban és hallgattam a lecseppenő vízcseppek kórusát. - Négymillió- hatszáznyolvanckétezer- három. - suttogtam kiszáradt szájjal a számot. Fogalmam sem volt, hogy mióta ülhetek a koszos padlón. Egy hete? Két napja? Az időérzékem veszni látszott a fénytől elzárt, dohos kis kamrában. Fáradt sóhajjal hajtottam hátra a fejemet, remegő ujjaim, elgyengülve a hidegtől, lehullottak a cella rácsáról. Koponyám visszhangozva koppant a köveken, mikor hátraért. Nem tudtam, hogy a fejemben visszhangzott- e, vagy esetleg az egész tömlöcben. Gyomrom követelőzve megmordult, de nem tudtam mit kezdeni szegénnyel, hiszen a bezárásom óta senki sem hozott nekem enni, csak inni, ha jól emlékszem, ötször.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire megint nyílt az ajtó és emberek jöttek le, az élükön egy jól öltözött férfival.

- Tudod, hogy ki vagyok? - Remegve ráztam a fejemet, nagyon féltem. - Idióták. - Fordult a kísérői felé. - Ez a gyerek azt sem tudja mi ez a hely itt, erre bezárjátok.

- Kérem, a barátom, ő jól van? - Negédes mosoly terült el az arcán, olyasfajta, amitől az embernek hányni támad kedve.

- Semmi baja sincsen, de egy kicsit túlságosan tisztában van a jogaival. - Piszkált ki valamit a fogai közül. - Nemsokára elmehettek, csak segítenetek kell nekem egy kicsit. Ti pedig hozzatok neki enni valamit! - Dörrent az őrökre, majd a háta mögé rakott kézzel elbillegett. Csalódottan huppantam le a földre, semmit sem tudtam meg a hollétemről és az ő kilétükről, bár az már biztos volt, hogy erősen titkolják. Az orosz maffia lennének? De mire kellünk nekik? Semmi ötletem sem volt és a gyomrom fájása is megnehezítette a gondolkodást.

Nemsokára enni hoztak le nekem, de kihánytam mindet, hiszen vagy egy hete nem érte étel a gyomromat, túlzottan meggondolatlan voltam. Ezek után megint csak inni kaptam egy darabig, majd pár ajtónyitással később egy hadakozó és követelőző Ryeowookot hoztak le mellém.

- Sungmin hyung. - Borult a nyakamba, éreztem, hogy sírni kezd. - Mit akarnak velünk csinálni? - Motyogta a vállamba.

- Nem tudom donsaeng, de azt mondta a főnök, vagy ki, hogy nemsokára elmehetünk, csak segítenünk kell neki valamiben. - Wookie lassan megnyugodott és mellém telepedve behunyta a szemét.

- Vissza akarok menni a Super Junioros fiúkhoz. Soha többet nem veszekednék Eunhyukkal, sem Leeteuk hyunggal, csak érjen már véget ez az egész rémálom. - Szomorú, keserédes mosolyra húztam az ajkaimat, nekem is hiányoztak a fiúk, nagyon.

Napokkal később jelentek meg ismét a fogva tartóink, a főnökkel az élen, kulcs fordult a zárban és bilincs kattant a csuklónkon, vittek minket valahová.

Első állomásunk egy minimálisan felszerelt fürdőszoba volt, ide Ryeowookot be is zárták, engem pedig tovább vezettek, gondolom egy másik hasonló fürdőbe. Nem tetszett a szantálfa illatú tusfürdő, sosem rajongtam érte. Kissé kelletlenül masszíroztam a bőrömbe és a hasonlóan, tőlem távol álló citrusos sampont a hajamba. Sokáig zuhanyoztam, kiélveztem, hogy megtisztulhatok. Mikor végeztem, tiszta, elegáns ruhákat adtak be nekem az ajtón, olyasmiket, amiket a fiúkkal egy- egy Supershown, vagy sajtókonferencián szoktunk viselni. Nagyjából megfelelő volt a ruhák mérete, bár az ing egy kissé kellemetlenül feszült a mellkasomon. Megpillantottam magamat a tükörben és szomorúan nyugtáztam, hogy arcom betegesen beesett ahhoz képest, mint mikor Moszkvából indultunk.

A fürdőszoba után egy szalon szerű szobába vezettek minket, ahol furcsa öltözet került ránk, amit két férfi szerelt fel a mellkasunkra. Ryeowook rettegő pillantást vetett rám, mire küldtem felé egy megnyugtatónak szánt mosolyféleséget. Mikor végeztek a felszereléssel, vastag zakó került ránk, amin nem ütött át a szíjazás és a furcsa szerkezet sem.

Ezek után egy asztalhoz bilincselték mindkettőnket és bekapcsoltak nekünk egy televíziót, amin pont a Super Junior ment. Wookie halkan elpityeredett, legszívesebben megsimogattam volna a feje búbját.

- Emlékszel még az Adonis campre? - Mosolyogtam Ryeowookra, aki helyeslően kezdett bólogatni.

- Akkor kezdett Hyuki és Donghae igazán jól kijönni egymással. Akkor kovácsolódtunk egy csapattá.

- Emlékszem a Hófehérke paródiára. - Kuncogtam halkan, donsaengem velem mosolygott.

- Olykor eszembe jut, hogy Eunhyuk mennyire keservesen sírt, mikor azt mondtuk neki, hogy nem kaphat fagyit.

- Azóta is ilyen érzékeny. - Sóhajtottam fel a családcentrikus barátom említésére. - Hiányzik az EHB. Mikor annyit nevettünk még.

- Ott volt nekünk Kibum és Hankyung hyung.

- A régi Super Junior volt a legjobb.

- Super Juni- OR. - Mosolyodott el Ryeowook, kis melegség költözött a mellkasomba, most szebbnek láttam a jövőt.

Nem olyan sokára megint értünk jöttek és egy- egy aktatáskát a kezünkbe nyomva betereltek minket a kocsiba. Csak egy pillantást vethettem a házra, hatalmas és sznob hely volt. A Super Junior mindig is jól jövedelmezett, mégsem vágtunk fel ilyesmivel. Kavicsos úton zötykölődtünk az erdőben, valószínűleg azon, amelyiken a donsaengemmel bolyogtunk ki tudja hány napja.

- Hányadika van? - Pillantottam a sofőrre a visszapillantó tükörből.

- Március huszonhét. - Szóval egy egész hónap eltelt, amíg mi a pincéjükben nyomorogtunk. Világfájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem, majd hátra döntöttem a fejemet és elaludtam. Akkor keltem fel, mikor a kocsi lassan bearaszolt Moszkva belvárosába, majd egy helyen az út szélére húzódott.

- Ljubjanka, kiszállás! - Pillantott a sofőr Ryeowookra és az anyósülésen terpeszkedő alak is kikászálódott a kocsiból.

- Vigyázz magadra Sungmin hyung, szeretlek. - Valamiért könnyek gyűltek a szemembe, de férfiasan visszanyeltem a sírást és remegő állkapoccsal kipillantottam a méhkasként nyüzsgő hatalmas városra. Lelkem nyughatatlanul háborgott, minden perccel idegesebb lettem.

Egy másik metróállomáson álltak meg velem.

- Nagyon egyszerű lesz a dolga, ez itt a Park Kulturi állomás, itt a jegye, lemegy és felszáll a nyolc harminckor jövő szerelvényre, majd az innentől számított harmadik megállónál leszáll! Értette?

- Igen. - Bólintottam remegve és egy nagy levegővel kiszálltam a kocsiból.

Odalent hatalmas volt a nyüzsgés, idegesen szorítottam meg a jegyemet, azzal győzködtem magamat, hogy úgy kell erre az egészre gondolnom, mint egy filmszerepre. - Gyerünk Sungmin! - Bátorítottam magamat, majd beléptem a tömegbe. Nehézkesen araszoltam a peron felé, mikor messziről egy robbanás hangját sodorta felénk a sötét alagút. Egy pillanatra mindenki mereven fülelt, majd folytatták napi teendőiket. Reszkettem, mint a nyárfalevél és fohászkodtam, hogy Wookienak ne essen baja.

Lassan telt az idő, majd egyik pillanatról a másikra, mintha egy hangszigetelt alagútba kerültem volna. A mellkasomra szerelt nagy doboz egy hatalmas hullámmal robbant szét rajtam, egy pillanat erejéig láttam az emberek meghökkent, kétségbeesett, vagy még közömbös arcát, azután vérbe borult minden. Holtan rogytam össze a peronon, a hangok még utoljára eljutottak a tudatomba, sikítozás, kiabálás, vagyis káosz. - Sajnálom Ryeowook. Sajnálom, hogy nem mehettünk haza a dormba. Kérlek, bocsáss meg. - Suttogtam az utolsó tiszta levegővétellel, majd vért köhögtem fel a pokolgép által szétmarcangolt testemből és itt Moszkvában a Kreml közeli metró Park Kulturi állomásán, nyolc harminc derekán. öngyilkos merénylőként kileheltem a lelkemet.