Döntésképtelen (JB, Jr.)

Új iskola...

Új érzések...

Új illatok...

Új színek...

Új emberek...

Remegő gyomorral léptem át a küszöböt, azonnal megrohamozott az iskola aromáinak sajátos keveréke. A büféből lassan tekergőző fahéj illat, a falak leülepedett dohszaga, és a takarítószertár éles, tisztítószerektől nehéz szaga, és természetesen a sok száz diák mind egyedi illata.

Nem egyedül jöttem új diákként, kis csapatokban hoztak, vittek át minket más iskolákba, hiszen a régi iskolánk egy pusztító tűzben elenyészett. Most egy rakat ismerős diák mögött kullogtam, ugyanis én voltam az egyedüli, aki "kiemelkedő tanulmányi átlaga" miatt egy olyan osztályba került, ahol már csak egy hely volt. Hát ezért voltam én olyan ideges.

Mindenkit táblákkal vártak az aulában, nekem egy magas, fekete hajú fiút osztottak ki, olyan arca volt, mint egy nyuszinak és a szemüvege sem segített rajta. Átbotorkáltam a tömegen és kirendelt kísérőm elé penderültem.

- Mika Tuan? - Vonta fel fél szemöldökét, puskázva a tábláról. Remek, még a nevemet sem tudta megjegyezni. - Jinyoung, aki fogadott volna, sajnos nem ért rá, Jaebom vagyok.

- Értem. - Bólogattam hevesen és le sem vettem a szememet a fiúról, ugyanis közelebbről kimondottan helyes volt. Nem volt dupla szemhéja, de e mellé társult az a két kis fekete anyajegy a bal szeme felett, amitől igazán különlegesen festett. Ő is észrevette, hogy mennyire bámulom, így eleresztett egy pimasz félmosolyt.

- Na gyere! - Indult meg felfele a lépcsőn, én pedig szégyenemben elpirulva követtem.

Az osztály egy hatalmas, zajongó tömeg volt, megriasztottak és ajtónál nem mertem beljebb menni, inkább onnan szemléltem az új életközösségemet. A nevemet tartalmazó karton már a mellettem terpeszkedő kukában pihent összegyűrve, Jaebomot pedig egy csapat lány vette körül, mint a tetemet marcangoló hiénák, csak ezt élvezte a tetem.

- Nem látod, hogy útban vagy? - Lökött meg egy magas, csinos lány, majdnem beleültem a kukába, mire nevetés csendült fel, többen engem figyeltek, köztük kísérőm is egy gunyoros mosollyal szemlélte a történéseket. Valahogyan talpra kecmeregtem és a maradék kis méltóságomat megőrizve egy üres helyre telepedtem a terem végében. 

- Te vagy Mika, igaz? - Felkaptam a fejemet, egy fiú mosolygott rám kedvesen. - Jinyoung vagyok, de szólíts csak Jr-nak. - Dadogva igyekeztem válaszolni, de az előbbi lány mindkét kezét a padra csapta, mire megugrottam.

- A helyemen ülsz. Ott a te helyed. - Mutatott a sarokban levő, összefirkált padra, amihez csak egy billegős szék volt odakészítve. Lehajtott fejjel oldalogtam oda, az előttem ülő, kissé nagydarab lány kedves mosollyal fordult hátra. 

- Hyunmin vagyok. 

- Mika. - Bólintottam félve.

- Ne is foglalkozz JinAhval, mindenkivel ilyen. - Paskolta meg a kézfejemet. - Nem ülsz mellém?

- Sza-..szabad?

- Hogyne szabadna? Nincsen padtársam. - Kuncogott kedvesen, mire hálás mosollyal telepedtem mellé, Hyunmin pedig elkezdett bevezetni az osztályközösség ranglétrájának rejtelmeibe. - JB és Jr., ők a legjobb barátok, koleszos társak és minden lány odavan értük, még a felsőbb évesek közül is. Vigyázni kell velük.

- Pedig JB olyan helyes. - Suttogtam Hyunmin fülébe, mire nevetni kezdett.

-Megfogtad a szerencsédet te lány. Egyszer JB elhívott egy dupla randira JinAhval és Jinyounggal, majd amikor kimentem a mosdóba otthagytak egyedül, nekem címezve a hatalmas számlát.

- Ez nagyon gonosz. - Szörnyedtem el. - Szóval Jinyoung és JinAh együtt vannak?

- Hol együtt, hol külön. Tudod, olyan se veled, se nélküled kapcsolat. - Csak elfintorodtam, mire padtársam kuncogni kezdett.

Az első napot megúsztam annyival, amennyit reggel kaptam, anyukám pedig mosolyogva fogadott otthon, szomorkodva meséltem el neki, hogy hogyan bántak velem az új osztálytársaim.

- Fel a fejjel! Egyébként is, van itt valaki, aki aki már nagyon vár téged. - Azonnal felderült az arcom és a szobámba rohantam, Mark ült az íróasztalomon, vidám mosoly bujkált a szája sarkában. Őt egy héttel hamarabb helyezték át, mint engem, neki már megvolt a napirendje. Boldog sóhajjal öleltem át a derekát és arcomat a mellkasába fúrtam.

- Na, Picúr, nem szoktál te ilyen érzelmes lenni. Mi van veled?

- Nem szeretem az új sulit. - Motyogtam mostoha bátyám pólójába. - És már téged is csak néha látlak.

- A suliban bármikor találkozhatunk. Majd lemásolom az órarendedet és akkor mindig megtalálom az én gyönyörű húgocskámat. - Puszilta meg a fejem búbját.

- Neked könnyű. - Sóhajtottam fel. - Te helyes vagy, minden lánynak tetszel, mindenki kedvel.

- Köszönöm a bókot, de nem is tudom nélküled hányszor buktam volna.

- De már boldogulsz nélkülem.

- Hát keress valakit, aki a segítségedre szorul! - Húzott magával az ágyamra és úgy ölelt magához, mint amikor kicsik voltunk és én féltem. - Eddig pedig sosem foglalkoztál mások véleményével, mi változott meg benned? Szent Isten! - Emelte fel a karjaimat. - Hiszen neked vannak melleid. Szóval ettől ment el az eszed. - Nevetve kevertem le neki egy tockost. - Megfoghatom őket?

- Mark, a bátyám vagy.

- Papíron. - Bújt a nyakamba hangos szuszogással, tudtam, hogy csak viccel. - Fel a fejjel Picúr! Ebből az évből nem sok van hátra, már csak a sulibált kell túlélned, hiszen velem jössz. - Nyögve adtam meg magamat, Ő pedig csiklandozni kezdett.

Késő este volt, mire Mark elindult haza, hiszen már nem velünk élt, én pedig csak bezuhantam a szamárfészekre hasonlító ágyamba és el is nyomott az álom. Másnap reggel alig bírtam időben elkészülni, de végül mégis sikerült beérnem a suliba. Hyunmin mosolyogva fogadott, hálás voltam az égnek, amiért JinAh éppen nagyon el volt foglalva Jr- al, persze nem abban az értelemben, veszekedtek, JB pedig a padjára borulva aludt. Uzsonna szünetig nem is történt semmi, akkor viszont jelezni kezdett a telefonom, SMS-t kaptam. Nem voltam elég gyors, az egészen véletlen felém ólálkodó JinAh elkapta a kezem elől a telefonomat.
- Kint várlak, hoztam neked valamit. - Olvasta fel hangosan az üzenetet. - Ki az a Mark? - Hajolt az arcomba ravasz mosollyal. Láttam, ahogy az egyébként általában teljesen érdektelen JB felkapja a fejét és azt félrebillentve figyel minket. Erőt vettem magamon, kikaptam a lány kezéből a telefonom és a folyosóra siettem. Mark mosolygott rám hatalmas szeretettel és a kezembe nyomott egy szendvicset, mintha csak tudta volna, hogy az enyém otthon maradt.
- Köszönöm. - Öleltem magamhoz fél kézzel, kuncogva viszonozta az ölelést. - Mi olyan vicces?
- Az osztályod. - Meglepetten fordultam hátra, az egész csoport ott tömörült a terem ajtajában, az élen Jinyounggal, Jaebommal és JinAhval. A középső fiú tátott szájjal bámulta Markot, és szinte megéreztem, hogy bátyám készül valamire, magához húzott és egy puszit nyomott az orromra. - Majd délután találkozunk Picúr. - Mosolygott pimaszul, aztán elsétált. Én pedig talán még jobban meglepődtem, mint az osztályom.
- Ilyen helyes barátod van? - Suttogta Hyumin a fülembe, mikor megint nyugalom telepedett az osztályra.
- Dehogy, Mark a bátyám. - Kuncogtam jóízűen.
Innentől kezdve JinAh mindent megtett, hogy eltapossa az önbizalmamat, viszont másokkal már nem volt gonosz, de nem is lehetett együtt látni Jinyounggal. Jaebom pedig mintha szövetkezett volna a lánnyal, mindig gunyorosan mosolygott rám, elkérte a leckémet, hogy lemásolhassa, de olykor nem került vissza hozzám a füzetem sem és iszonyú sok bajba keveredtem. Mark eközben teljesen átalakította a ruhatáramat, anya pedig lelkesen támogatta benne, teljesen a bátyám ízlésére formálták a dolgokat, bár tény, jól álltak nekem. Hetek teltek el így és vészesen közeledett a bál, én pedig egyre jobban féltem, hogy történni fog valami.
Aztán egyik reggel, mikor a suli felé tartottam, Jr mellettem termett.
- Jó reggelt!
- Neked is. - Hökkentem meg, de igyekeztem kedves maradni.
- Nagyon csinos vagy ma. - Mért végig intenzíven. - Azt hittem a barátoddal jársz iskolába.
- Ó, jaj nem, nem. Mark nem a barátom. Ő a bátyám. - Mentegetőztem fülig pirulva. - És köszönöm a bókot. - Sütöttem le a szememet.
- Nincs mit, komolyan gondoltam, tényleg nagyon szép vagy. Van kedved ma mellém ülni? - Sütötte le ő is a szemét, aranyos volt.
- Előbb megkérdezem Hyunmint, hogy őt nem zavarja- e. - Zártam le a beszélgetést és az utolsó métereket csendben tettük meg, az ajtóban pedig udvariasan előre engedett.
Hyunmint nem kellett megkérdeznem, ugyanis JinAh terpeszkedett mellette, így tényleg Jr mellé telepedhettem. A fiú minden órán mellém ült, tesin hozzám igazította a lépteit és minden ajtóban udvariasan előre engedett.
Majd földrajzon történt valami nagyon furcsa dolog. A kezeim az ölemben nyugodtak, úgy hallgattam a tanár úr előadását, közben pedig Jinyoung meleg tenyere lassan rásimult az én kezemre és ujjai játszani kezdtek az enyémekkel. Nem pillantottam le, nem akartam lebukni senki előtt sem, de halvány mosolyra fakasztott a dolog. Jr halkan közelebb csúsztatta hozzám a székét, egyre jobban zavarba hozott.
- Zavar? - Suttogta halkan a fülembe, mire megráztam a fejemet, vidám mosoly jelent meg az arcán. Az előttünk ülő Jaebom lassan felébredt a szokásos órai alvásból és a szemüvegét lerakva hátrafordult, majd mélyen a szemembe nézett, majd szív alakú ajkai gyengéd mosolyra húzódtak, álmos volt még, de hihetetlen édes.
- Tuan kisasszony!
- Igen? Kaptam fel riadtan a fejemet.
- Ne Jaebom figyelmét terelje el, inkább mondjon két szigetet "m" betűvel!
- Malibu és Madagaszkár. - Vágtam rá azonnal, mire a tanár úr megingatta a fejét és folytatta a magyarázást, eközben pedig Jinyoung tovább játszott az ujjaimmal.
- Tuan kisasszony, rakja fel a padra a kezeit! - Mormolta a tanár hátra sem pillantva, engedelmesen helyeztem a kezeimet a füzetem két oldalára, Jinyoung forró tenyere viszont a combomon maradt, a hajam tövéig elvörösödtem. - Park úr, maga is! - Jinyoungnak nem tetszett a dolog, mert elhúzta telt ajkait, egészen édes volt ezzel a keserű arckifejezéssel. Végül pimasz vigyorral simított végig a lábamon a térdemtől felfele, végig a tanár szemébe nézve, majd felrakta a kezeit, soha nem voltam még ennyire zavarban.
Lassan kicsöngőhöz közeledett az idő, már csak egy angol óránk volt hátra, a terembe érve Jr lassan a fülemhez hajolt, forró lehelete mégis rezzenésre késztetett.
- Van kedved eljönni hozzám suli után?
- De hát koleszos vagy, nem?
- De.
- És Jaebom a szobatársad. - Akadékoskodtam bizonytalanul.
- Ha az zavar, hogy nem kettesben lennénk, ne aggódj! JB nem szokott suli után azonnal haza jönni.
- Hát, rendben, elmehetek. - Hálás mosoly jelent meg az arcán és finoman megpuszilta a szám sarkát, megint sikerült teljesen elvörösödnöm.
Órák után Jinyoung mosolyogva kísért át a kollégiumba, a Jaebommal közös kis szobájukban meglepően nagy és otthonos rend fogadott. - Wow! - Pillantottam körbe a hangulatos szobában.
- Mi az? - Mosolyodott el Jr és közelebb hajolt hozzám. - Meglepődtél, igaz? - Mosolyodott el még jobban, mire csak bólogattam párat. - Tudtad, - vezetett az ágyhoz és maga mellé ültetett - hogy Jaebomnak mindene a tánc és az éneklés, akárcsak nekem? - Billentette félre a fejét, most nagyon meglepett, de inkább a Jaebomos résszel, nem tudtam ezt elképzelni.
- Énekelsz valamit? - Csillant fel a szemem, mire megingatta a fejét.
- Nem vagyok jó benne. - Mosolygott rám alulról, majd finoman két keze közé fogta az arcomat. - Megengeded? - Lehelte már szinte az ajkaimra, mire csak egy aprót biccentettem, aztán elfogyott köztünk a hely. Nagyon finoman ért hozzám, mintha elriaszthatna, telt ajkai gyengéden bírták mozgásra az enyémeket,  hosszú percekig csak így csókolóztunk, majd nyelvét lassan bevezette ajkaim közé, arcomon nyugvó tenyereit pedig a hátamra, majd a derekamra csúsztatta. A pólóm szegélyével kezdett játszani, meg- megborzongtam, majd lassan elkezdte felhúzni a felsőmet. Megnőtt bennem a feszültség, de nem mertem tiltakozni. - Ne félj, nem foglak bántani! Egy ujjal sem érek ott hozzád, ha nem kéred. Csak lazulj el! - Húzta át a fejemen a felsőmet és a nyakamra illesztette az ajkait. Puha, nedves csókokkal kezdett ellazítani, majd kezeivel kissé remegve igyekezett kicsatolni a melltartómat. Mikor nagy nehezen sikerült neki, a puha, fehér tollpárnák közé döntött és magunkra húzta a takarót.
Ajkai még egy darabig a nyakamon időztek, majd lejjebb csúszva a szájába vette a jobb mellbimbómat és gyengéden szívogatni, szopogatni kezdte azt, olykor nyelvével játszott vele, amitől a hideg rohangászott a testemben és amikor gyorsított a mozdulatokon, halk nyögésekkel díjaztam és hosszúra növesztett körmeimmel a pólója alá nyúlva végigszántottam a hátát. Hosszan időzött mindkét mellemnél, majd felkúszott az ajkaimhoz, mire megkeményedett férfiassága az alfelemhez nyomódott és amíg fészkelődött, felébresztette bennem a vágyat, csak a csípője ne vágott volna ennyire a combjaimba. Lassan a bal oldalamra csúszott, egyik lábát viszont az enyéim közt hagyta.Tekintetét az enyémbe mélyesztve kezdte simogatni az oldalamat.
Ekkor vágódott ki a szoba ajtaja és egy kosárlabdát pattogtató Jaebom lépett be rajta. - Egy órával korábban jöttél.
- Mindjárt megyek, bocsánat a zavarásért... Mika? - Döbbent le és szép fekete szemei vádlóan kezdték méregetni Jinyoung hátát, a másik fiú pedig türelmetlenül hunyta le a szemeit.
- Ne-..nekem úgyis mennem kell. - Ültem fel, mire lehullott a takaró rólam, halk sikollyal nyúltam utána, JB pedig döbbenten figyelt. - Elfordulnál? - Förmedtem rá nulla önbecsüléssel.
- Pe-..persze. - Sütötte le a szemeit és engedelmesen hátraarcba vágta magát. Fürgén kapkodtam magamra a ruháimat, majd felkaptam a táskámat és Junioron átmászva az ajtó fele indultam.
- Hey, hey, hey! - Kapta el Jinyoung a csuklómat. - Nem rohanunk így el! - Húzott vissza magához. - Holnap találkozunk. - Halkult el a hangja és finoman megcsókolt.
- Rendben. - Szegtem le a fejemet és kisiettem az ajtón.
Otthon Mark várt rám egy pimasz arckifejezéssel, de egy szót sem szólt, viszont az a kaján vigyor így is elég irritáló volt az arcán. - Vakard le azt a vigyort! - Integettem az orra előtt a lekváros késemmel, amivel éppen egy palacsintát kentem meg.
- Szóval, ki az a lovag? - Támasztotta meg magát a konyhapulton.
- Jaeb..Jinyoung a neve. - Vörösödtem el teljesen.
- Jaeb- Jinyoung? - Vihorászott a bátyám. - Miért érzem azt, hogy döntésképtelen vagy? - Nyomta meg az orrom hegyét gyengéden.
Estig beszélgettünk a TV mellett, majd hazaért anya és Mark a bérelt lakása felé indult. - Mark?
- Igen Picúr?
- Egyszer elhozod a lakótársad?
- Egyszer. - Kacsintott rám, majd kilépett az ajtón.
Másnap reggel mosolyogva léptem be a terembe...
És Harmadnap...
Egy egész hétig...
Hétfőn azonban az arcomra fagyott a mosoly, ugyanis Junior és JinAh egy kimondottan forró ölelkezésben álltak.
- Beavatnátok? - Léptem szorosan melléjük, Jinyoung tátogva szakadt el a lánytól, JinAh pedig gonoszul vigyorgott.
- Szép időzítés. - Karolta át Jaebom JinAh vállát és nevetve pacsiztak. Vádlón néztem hol Jinyoungra, hol Jebomra, mindketten kezdtek zavarba jönni.
- Jó vicc volt? - Emeltem fel a hangomat a sírás határán, majd ki is szökött egy könnycsepp, JB csodálkozva figyelte.
- Mika, én nem tudtam erről. Most.. most akartalak elhívni a bálba.
- Én meg most jöttem le a falvédőről. - Köptem a szavakat, majd felkaptam a táskámat és kirohantam a teremből.
- Mika! - Kiabált még utánam Jr, de eszemben sem volt megfordulni, csak rohantam a folyosókon, lépcsőkön keresztül, míg meg nem pillantottam Mark ismerős alakját.
- Mark! - Kapaszkodtam bele a karjába, könnyek folytak az arcomon és a rohanástól nem kaptam levegőt.
- Mika, mi a baj?
- Én, én nem vagyok jól. - Néztem körbe kétségbeesetten a számomra idegen diákokon akik körénk gyűltek, a pánik szélén álltam.
- Gyere Picúr, elviszlek az orvosiba! - Ölelt magához a bátyám és végigvezetgetett a folyosón. A védőnői szoba kis biztonságérzetet adott, de Mark csak becsöngőig maradhatott velem, aztán mennie kellett. Szinte váltásban érkezett Jaebom, aki azt sem tudta merre az arra és ömlött a vér az orrából.
- Fiam, ti aztán nem hagytok nyugodni. - Ingatta meg a doktornő a fejét, de az arcán kedélyes mosoly játszott. Hamar helyrerakta az osztálytársamat is, majd felénk fordult. - Valamelyikőtöknél van otthon valaki?
- Nincsen. - Ráztam a fejemet.
- Kollégista vagyok.
- Akkor talán az lenne a legjobb, ha a kollégiumi szobában várnátok meg a gyógyszer hatását. - Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, mi pedig hajlongva távoztunk. JB még beszaladt a terembe a táskájáért, de nem vártam meg, hazafele indultam, a lehető legsietősebb tempóban.
- Hey, hey, hey! - Hallottam meg Jaebom jellegzetes hangját magam mögül, majd pár pillanat múlva vasmarokkal fogta meg a felkaromat.
- Engedj el! - Kezdtem el rángatni a kezemet.
- Mégis mit képzelsz, hova mész?
- Mit gondolsz? Haza.
- Na azt már nem. Az kell nekem, hogy rosszul legyél. Megyünk a kollégiumi szobámba. - Fonta össze az ujjainkat és magával húzott. Szédelegtem még a tiltakozáshoz és JB érintése biztonságérzetet adott, inkább követtem.
Ismét Jr ágyán kötöttem ki, Jaebom pedig felmászott a saját helyére. Bedugtam a fülembe az mp4-em füleseit, majd behunytam a szememet és perceken belül el is aludtam.
Órákkal később arra keltem, hogy valaki finoman simítja ki a hajtincseimet az arcomból.
- Mark? - Nyitottam ki a szememet, de még nem láttam tisztán.
- Nem, Jaebom vagyok. - Kuncogott halkan. - Hoztam neked ebédet. - A szemeimet dörzsölve ültem fel és egy hatalmasat nyújtóztam. - De aranyos vagy. - Nevette el magát, majd rájött mit mondott és torok köszörülve állt talpra, hogy mellém ülhessen. - Tessék, egyél csak. Majd megeszem, amit hagytál.
- Reggel a pofámba röhögve akartad elérni, hogy sírva rohanjak el, direkt elloptad a füzeteimet, most pedig ebédet hozol nekem és lovagiasan felajánlod a te részedet. Neked meg mi a fra... - Elakadtam a mondatban, ugyanis JB látványosan nem figyelt rám, vagyis rám igen, pislogás nélkül bámulta a számat. - Im Jaebom! - Integettem az arca előtt, mire pislogott párat és a szemembe nézett.
- Hogy mondtad? - Hajolt hozzám közelebb nagyon lassan, tekintetem ide-oda cikázott, majd megremegett és felegyenesedett. - Tessék, egyél csak, mielőtt kihűl. - Inkább az ölembe vettem a tálcát és a pálcikát kibontogatva neki láttam enni, JB pedig velem szemben leült a földre. Csend telepedett közénk, csak az én nyammogásom hallatszott, majd Jaebom telefonja elemi erővel szólalt meg, a fiú pedig kinyújtózott érte, leesett állal figyeltem kivágott trikóját, ami mindent látni hagyott. Izmos karját, ívesen domborodó mellkasát, élesen látszó bordáit, szóhoz sem jutottam. Eddig fel sem tűnt, hogy Jaebom ilyen jól edzett. - Mi a baj? Rosszul vagy? - Mászott elém négykézláb.
- Ki van rosszul? - Hallottam meg Jr hangját a telefonból.
- Mika, majd visszahívlak.
- Mit keres ott...
- Jól vagy?
- Persze, persze, csak elbambultam. - Még mondani akartam valamit, de JB gyomra egy nagyon hangos kordulással közbeszólt, beharaptam alsó ajkamat és felé nyújtottam egy falatot a kimbapból, egy ideig tétovázott, majd hálás mosollyal fogadta el. - Jinyoung mondta, hogy szépen énekelsz.
- Hát, inkább csak igyekszem. - Sütötte le a szemét.
- Énekelsz nekem valamit?
- Le-..lehet róla szó, csak.. csak én még nem éne-..énekeltem lánynak. - Vörösödött el a haja tövéig, megint meglepett.
- Ezt nem veszem be. - Vontam fel a fél a szemöldökömet.
- Nem, de tényleg. Figyelj Mika! Tudod, hogy nagy bunkónak tűnök a szemedben, de nem azért tettem, hogy neked rossz legyen.. Tényleg nem vetted észre mennyire tetszel nekem?
- Nem, nem vettem észre. - JB csak összezárta az ajkait és Jinyoung ágya alól előhúzott egy gitárt, majd pár perc hangolás után ütemesen játszani kezdett, de csak nem akart megszólalni, tényleg zavarban volt. Azután mégis elnyitotta ajkait, gyönyörű hangja volt, ámulva hallgattam minden dallamát, nem hittem volna, hogy van benne valami ilyen, valami ártatlan és érzéki. Lesütött szemekkel fejezte be a dalt, hihetetlen édes volt. - Jaebom, neked eszméletlen hangod van, ez gyönyörű volt.
- Köszönöm. - Mosolyodott el. - Mika, kérlek ne haragudj rám ezért! - Motyogta félrerakva a gitárt és az arcomra simítva a kezét a számra tapadt, de olyan szenvedéllyel, hogy megszédültem tőle, majd mikor észhez tértem, átkaroltam a nyakát és visszacsókoltam.
Egyre szorosabban fonódtunk össze, majd lassan hátradöntött és a két lábam közé fészkelte magát. Egy ideig ficergett jobbra- balra, majd csípőjét teljesen az enyémre simította, sokkal gyengédebben bánt velem Jinyoungnál, nagyon tetszett nekem. Nem hasalt olyan sokáig rajtam, lábainkat összekulcsolva a jobb oldalamra csúszott és a hajammal kezdett babrálni. - Tényleg nagyon tetszel nekem és nem azért hajtottam rá JinAht Jinyoungra, hogy fájjon neked, csak én akartalak elhívni a bálba.
- Ezt akár mondhattad is volna. - Lépett be Jr, mi pedig felültünk, tekintete szemrehányó, de vidám volt.
- Ne haragudj Donsaeng! - Bújt el Jaebom mögém, akaratlanul is kuncogni kezdtem.
- Nem is hallottalak még nevetni. - Ámult el Jinyoung, majd összefonta a karjait a mellkasán. - Most viszont választanod kell. A nyúllal mész a bálba, vagy velem?
- Menj csak vele, Mika! Ő legalább megérdemel téged. - Búsult el JB, majd megszakadt a szívem, olyan szeretni való volt.
Teltek a hosszú percek és nem szólaltam meg, csak a szomorú fiút figyeltem. Jinyoung közelebb lépett az ágyhoz és elém guggolva megtámaszkodott a térdemen, majd a hyungjára pillantva rám mosolygott.
- Ne haragudj Jinyoung, de Jaebom oppával szeretnék a bálba menni!
- Gondoltam. - Nevette el magát a fiatalabb és talpra állt. - De végig vigyázni fogok rád. Az árnyékod leszek. Úgyhogy Jaebom, maradj korhatáros, nem akarok ijesztő dolgokat látni! - Halkan kuncogni kezdtem ahogy a két fiú játékos veszekedése lassan elfajult, szívmelengetőek voltak. - De sajnos a bálba JinAhval megyek. A szakítás ellenére sem hívta el senki. - Kuncogott Jr, majd mellénk telepedett. - Na, had lássak egy igazi csókot! - Hadonászott a levegőben, majd megfogta mindkettőnk fejét és összefele tolta őket. Jaebom megadó mosollyal simult a számra, a szívem pedig egyre hangosabban dübörgött a mellkasomban. - Nekem most el kell intéznem valamit. - Pattantam fel néhány perc beszélgetés után és a táskámat a vállamra dobva az ajtóban termettem. - Holnap reggel találkozunk fiúk. Szeretlek titeket. - Siettem ki az ajtón. - És a telefonszámod? - Kiabált utánam JB, de már nem fordultam vissza. Alig egy nap volt a bálig és mindenki hihetetlen lázban égett, leszámítva például engem. Jaebom kissé szoros ölelésében feküdtem az ágyamon, bal fülemet betöltötte szíve mély dobogása, míg jobb fülemmel a hifiből szóló Beastet hallgattam, amit JB is halkan dúdolt. - Félek a holnaptól. - Nem kell, te leszel a leggyönyörűbb. - Engem ez nem nyugtat meg. - Fúrtam az orrom a mellkasába, nevetve hagyta. - Mitől félsz? - Hogy hülyét csinálok magamból. - Az már megvolt, igent mondtál nekem. - Vigyorgott rám JB a bálterem ajtajában, majd Jr is belém karolt a másik oldalról, ugyanis JinAh nem jött el szégyenében és a donsaengünk nem volt hajlandó partner nélkül mutatkozni. - Egyébként meg itt van Jinyoung, csak hülyén festhetünk. - Nevetett Jaebom és vele nevettünk mi is. Így esett meg, hogy nulla helyett két partnerrel mentem életem első báljára és nem, nem lettem bálkirálynő. Viszont kaptam egy csodálatos barátot és egy nagyon különleges fiút, aki nem igazán tud keringőzni, de kitűnő bboy. Új iskola... Új esélyek... Új ellenségek.... Új barátok... Új szerelmek... <3

Merénylet Moszkvában

2010 március huszonhetedikén hírt közöltek le a moszkvai újságok. Terror támadás történt a Kreml közeli metró Ljubjanka és Gorkij parknál lévő Park Kulturi állomásán. Két elkövetőt találtak holtan, öngyilkos merénylet volt. A testükre erősített pokolgépek léptek működésbe, ezáltal berobbantva az állomásokat. A vizsgálatok kimondták, hogy ez elkövetők koreaiak, de senki sem tudja, hogy hogyan kerülhettek ide. A moszkvai rendőr főkapitányság a Kaukázusban megbúvó maffia csapatra és a csecsen földi terroristákra gyanakszik, bár bizonyítékuk egyenlőre egyik irányba sincsen. Jelenleg harmincnyolc halott és Hatvannyolc különböző sérült van, a közlekedés pedig szinte megbénult a Ljubjanka és a Park Kulturi metróállomások környékén.

Mindenki a már halott merénylőket szidta és vádolta, holott senki sem tudta mi is történt pontosan.

Minden abban a pillanatban fordult rosszra, hogy a Super Junior nevű koreai fiúbandát ideiglenesen mellékvágányra terelték. Ryeowook és én úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk ezt és világot látunk.

Amerika felé indultunk el, jártunk délen és északon is, élmény dús útnak ígérkezett. Floridát Barcelona követte, majd a francia főváros. Párizsban sok időt töltöttünk, majd ellátogattunk Antwerpenbe is, ami a sajátos hangulatával alig akart elengedni. Ezek után Svájc egy kisvárosa, majd Toscana következett. Bár hiányzott a színpad és a szereplés, élveztem a szabadságot donsaengem oldalán. Ryeowook nagyon lelkes volt és boldog voltam, hogy ilyennek láthatom.

Mikor meguntuk Olaszországot, továbbálltunk az Égei- tenger partvidékére. Akkor fogtam először tengeri uborkát, undorító volt. Hosszú időt töltöttünk a vízparton, élveztük a meleget és a tenger illatát. Kellemes volt ez a hirtelen jött nyaralás, de lassan hiányt éreztem, vissza akartam menni a normális kerékvágásba.

- Rament akarok enni. - Dőltem el szállodai ágyamon, kissé hisztis hangulatban. Érthető volt, egy idő után fárasztóvá vált az állandó utazás.

- Sungmin hyung, ne nyafogj! Ez most egy spontán kaland, ne rontsd el! Amúgy is, a javadra válik.

- Nem akarom elrontani. - Mosolyodtam el. - Csak vannak dolgok, amiket tényleg csak otthon kaphatok meg. Ilyen például a ramen. Vagy a samgyupsal és a kimchi. Vagy Shindong hyung szuper poénjai.

- Itt gyros van és kebap. Ezek is finomak. De hova szeretnél utazni ezután? Most te választasz helyszínt. – Váltott témát hirtelen jött lelkesedéssel, és folytatódott utunk. Bécs, Szófia, majd Berlin és ha nehezen is, de eljutottunk a legutolsó állomásunkhoz, Moszkvába. Igaz, hűvös volt az idő, de gyönyörű volt minden. Hogyne lett volna minden az, mikor direkt ilyen helyszíneket választottunk a nyaralásunkra, ami egyre inkább világ körüli út lett.

Minden egyes napra volt programunk, egy hetet terveztünk itt tölteni. Az utolsó előtti napon messzire utaztunk, egészen a Kaukázusig, hegyet akartunk mászni. Igaz mindketten kimerültek voltunk, de a jó levegőn mindig megjön az ember kedve, kis régi busszal mentünk a hegy lábáig, ahol mindenfele kecskék legelésztek.

Jól indult a dolog, nevetve élcelődtünk egymással, minden kis érdekes dolgot lefotóztunk. Ryeowook lelkesen kapaszkodott egyik kaptató után a másikra, én kicsit lomhábban, de hasonló lendülettel követtem. Láttunk Havasi cincért, muflont és még szarvasbőgést is hallottunk a távolból, mire donsaengem riadtan ugrott egyet, vihorászva előztem meg.

Valami kimondhatatlan nevű havas réten álltunk meg ebédelni, számomra ez volt a nap fénypontja, a szendvicsek Egy ideig csak csipegettünk és beszélgettünk, majd lassan tényleg enni kezdtünk. Hamar elpusztítottuk az ételt és kis pihenő után indultunk is tovább, de még néhány selfie erejéig megálltunk a fák árnyékában.. - A kék vagy a sárga jelzésen menjünk tovább?

- Szerintem a kéken. - Pillantottam bele a turistatérképbe egy jó hosszú percre. - Az nem tűnik olyan meredeknek. - Wookie jóízűt nevetett rajta, majd a kedvemért a kéken indultunk el, persze Ryeowook megint jól lehagyott.

Egyetlen aprósággal nem számoltunk csak, az eltévedés súlyos lehetőségével. Egyikünk sem emlékezett rá, hogy mikor veszítettük szem elől a kék jelzést és itt fent a hegyekben egyre hidegebb lett, ahogy teltek a percek. Fázósan bolyongtunk tovább és lassanként lemenőben volt a nap, de nem állhattunk meg, valahogy ki kellett jutnunk az éjszaka beállta előtt. Én bukkantam rá a murvával lazán felszórt, kétnyomos útra. - Donsaeng, gyere csak! - Barátom perceken belül ott volt mellettem. - Szerinted hova vezethet?

- Biztonságba. - Indult meg Ryeowook az egyik irányba, nem tehettem mást, mint hogy követem, pedig mellkasomban kellemetlenül nagy lett a nyomás, rossz előérzetem volt.

Teljes sötétségben gyalogoltunk tovább, a csendet csak a bakancsunk cuppogása törte meg, ha olykor sárosabb részre tévedtünk. Úgy éreztem figyelnek és a vadállatok neszezésétől a hideg futkosott a hátamon. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy valami nekem ugrik a sötétből.

Azután zseblámpák fénye vetült ránk és kiáltásokat hallottunk, megkönnyebbülten húzódtam Ryeowook mellé. Hirtelen hasított belém a fájdalom, meg- megremegett az egész testem, az elektromosság megbénította az izmaimat és görcsben tartotta mindenemet, majd lassan sötétbe borult a világ és nem maradt más, csak a szemhéjaim előtt táncoló színes fényfoltok.

Egy börtönben ébredtem, nem láttam mást csak rácsot és zöldesszürke falakat. Gyér fény áramlott be egy számomra nem látható ablakon, ennyi volt minden.

- Wookie? - Suttogtam kiszáradt torokkal, majd nagyot nyeltem, de a gombóc nem akart eltűnni. - Donsaeng! - Nem kaptam választ, csalódott sóhajjal dőltem neki a hideg falnak. Minek kellett nekem ide jönni? Öklömet összeszorítottam, majd ellazítottam, de nem lett jobb. Nem lett jobb, mert tudtam, hogy nincs értelme, innen nem szabadulok. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam kik hoztak ide és nem fogalmam sem volt, hogy mik a szándékaik velem. Behunytam a szememet és Istenhez fohászkodtam segítségért, megváltásért.

Csendben ültem a hideg, sötét zárkámban és hallgattam a lecseppenő vízcseppek kórusát. - Négymillió- hatszáznyolvanckétezer- három. - suttogtam kiszáradt szájjal a számot. Fogalmam sem volt, hogy mióta ülhetek a koszos padlón. Egy hete? Két napja? Az időérzékem veszni látszott a fénytől elzárt, dohos kis kamrában. Fáradt sóhajjal hajtottam hátra a fejemet, remegő ujjaim, elgyengülve a hidegtől, lehullottak a cella rácsáról. Koponyám visszhangozva koppant a köveken, mikor hátraért. Nem tudtam, hogy a fejemben visszhangzott- e, vagy esetleg az egész tömlöcben. Gyomrom követelőzve megmordult, de nem tudtam mit kezdeni szegénnyel, hiszen a bezárásom óta senki sem hozott nekem enni, csak inni, ha jól emlékszem, ötször.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire megint nyílt az ajtó és emberek jöttek le, az élükön egy jól öltözött férfival.

- Tudod, hogy ki vagyok? - Remegve ráztam a fejemet, nagyon féltem. - Idióták. - Fordult a kísérői felé. - Ez a gyerek azt sem tudja mi ez a hely itt, erre bezárjátok.

- Kérem, a barátom, ő jól van? - Negédes mosoly terült el az arcán, olyasfajta, amitől az embernek hányni támad kedve.

- Semmi baja sincsen, de egy kicsit túlságosan tisztában van a jogaival. - Piszkált ki valamit a fogai közül. - Nemsokára elmehettek, csak segítenetek kell nekem egy kicsit. Ti pedig hozzatok neki enni valamit! - Dörrent az őrökre, majd a háta mögé rakott kézzel elbillegett. Csalódottan huppantam le a földre, semmit sem tudtam meg a hollétemről és az ő kilétükről, bár az már biztos volt, hogy erősen titkolják. Az orosz maffia lennének? De mire kellünk nekik? Semmi ötletem sem volt és a gyomrom fájása is megnehezítette a gondolkodást.

Nemsokára enni hoztak le nekem, de kihánytam mindet, hiszen vagy egy hete nem érte étel a gyomromat, túlzottan meggondolatlan voltam. Ezek után megint csak inni kaptam egy darabig, majd pár ajtónyitással később egy hadakozó és követelőző Ryeowookot hoztak le mellém.

- Sungmin hyung. - Borult a nyakamba, éreztem, hogy sírni kezd. - Mit akarnak velünk csinálni? - Motyogta a vállamba.

- Nem tudom donsaeng, de azt mondta a főnök, vagy ki, hogy nemsokára elmehetünk, csak segítenünk kell neki valamiben. - Wookie lassan megnyugodott és mellém telepedve behunyta a szemét.

- Vissza akarok menni a Super Junioros fiúkhoz. Soha többet nem veszekednék Eunhyukkal, sem Leeteuk hyunggal, csak érjen már véget ez az egész rémálom. - Szomorú, keserédes mosolyra húztam az ajkaimat, nekem is hiányoztak a fiúk, nagyon.

Napokkal később jelentek meg ismét a fogva tartóink, a főnökkel az élen, kulcs fordult a zárban és bilincs kattant a csuklónkon, vittek minket valahová.

Első állomásunk egy minimálisan felszerelt fürdőszoba volt, ide Ryeowookot be is zárták, engem pedig tovább vezettek, gondolom egy másik hasonló fürdőbe. Nem tetszett a szantálfa illatú tusfürdő, sosem rajongtam érte. Kissé kelletlenül masszíroztam a bőrömbe és a hasonlóan, tőlem távol álló citrusos sampont a hajamba. Sokáig zuhanyoztam, kiélveztem, hogy megtisztulhatok. Mikor végeztem, tiszta, elegáns ruhákat adtak be nekem az ajtón, olyasmiket, amiket a fiúkkal egy- egy Supershown, vagy sajtókonferencián szoktunk viselni. Nagyjából megfelelő volt a ruhák mérete, bár az ing egy kissé kellemetlenül feszült a mellkasomon. Megpillantottam magamat a tükörben és szomorúan nyugtáztam, hogy arcom betegesen beesett ahhoz képest, mint mikor Moszkvából indultunk.

A fürdőszoba után egy szalon szerű szobába vezettek minket, ahol furcsa öltözet került ránk, amit két férfi szerelt fel a mellkasunkra. Ryeowook rettegő pillantást vetett rám, mire küldtem felé egy megnyugtatónak szánt mosolyféleséget. Mikor végeztek a felszereléssel, vastag zakó került ránk, amin nem ütött át a szíjazás és a furcsa szerkezet sem.

Ezek után egy asztalhoz bilincselték mindkettőnket és bekapcsoltak nekünk egy televíziót, amin pont a Super Junior ment. Wookie halkan elpityeredett, legszívesebben megsimogattam volna a feje búbját.

- Emlékszel még az Adonis campre? - Mosolyogtam Ryeowookra, aki helyeslően kezdett bólogatni.

- Akkor kezdett Hyuki és Donghae igazán jól kijönni egymással. Akkor kovácsolódtunk egy csapattá.

- Emlékszem a Hófehérke paródiára. - Kuncogtam halkan, donsaengem velem mosolygott.

- Olykor eszembe jut, hogy Eunhyuk mennyire keservesen sírt, mikor azt mondtuk neki, hogy nem kaphat fagyit.

- Azóta is ilyen érzékeny. - Sóhajtottam fel a családcentrikus barátom említésére. - Hiányzik az EHB. Mikor annyit nevettünk még.

- Ott volt nekünk Kibum és Hankyung hyung.

- A régi Super Junior volt a legjobb.

- Super Juni- OR. - Mosolyodott el Ryeowook, kis melegség költözött a mellkasomba, most szebbnek láttam a jövőt.

Nem olyan sokára megint értünk jöttek és egy- egy aktatáskát a kezünkbe nyomva betereltek minket a kocsiba. Csak egy pillantást vethettem a házra, hatalmas és sznob hely volt. A Super Junior mindig is jól jövedelmezett, mégsem vágtunk fel ilyesmivel. Kavicsos úton zötykölődtünk az erdőben, valószínűleg azon, amelyiken a donsaengemmel bolyogtunk ki tudja hány napja.

- Hányadika van? - Pillantottam a sofőrre a visszapillantó tükörből.

- Március huszonhét. - Szóval egy egész hónap eltelt, amíg mi a pincéjükben nyomorogtunk. Világfájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem, majd hátra döntöttem a fejemet és elaludtam. Akkor keltem fel, mikor a kocsi lassan bearaszolt Moszkva belvárosába, majd egy helyen az út szélére húzódott.

- Ljubjanka, kiszállás! - Pillantott a sofőr Ryeowookra és az anyósülésen terpeszkedő alak is kikászálódott a kocsiból.

- Vigyázz magadra Sungmin hyung, szeretlek. - Valamiért könnyek gyűltek a szemembe, de férfiasan visszanyeltem a sírást és remegő állkapoccsal kipillantottam a méhkasként nyüzsgő hatalmas városra. Lelkem nyughatatlanul háborgott, minden perccel idegesebb lettem.

Egy másik metróállomáson álltak meg velem.

- Nagyon egyszerű lesz a dolga, ez itt a Park Kulturi állomás, itt a jegye, lemegy és felszáll a nyolc harminckor jövő szerelvényre, majd az innentől számított harmadik megállónál leszáll! Értette?

- Igen. - Bólintottam remegve és egy nagy levegővel kiszálltam a kocsiból.

Odalent hatalmas volt a nyüzsgés, idegesen szorítottam meg a jegyemet, azzal győzködtem magamat, hogy úgy kell erre az egészre gondolnom, mint egy filmszerepre. - Gyerünk Sungmin! - Bátorítottam magamat, majd beléptem a tömegbe. Nehézkesen araszoltam a peron felé, mikor messziről egy robbanás hangját sodorta felénk a sötét alagút. Egy pillanatra mindenki mereven fülelt, majd folytatták napi teendőiket. Reszkettem, mint a nyárfalevél és fohászkodtam, hogy Wookienak ne essen baja.

Lassan telt az idő, majd egyik pillanatról a másikra, mintha egy hangszigetelt alagútba kerültem volna. A mellkasomra szerelt nagy doboz egy hatalmas hullámmal robbant szét rajtam, egy pillanat erejéig láttam az emberek meghökkent, kétségbeesett, vagy még közömbös arcát, azután vérbe borult minden. Holtan rogytam össze a peronon, a hangok még utoljára eljutottak a tudatomba, sikítozás, kiabálás, vagyis káosz. - Sajnálom Ryeowook. Sajnálom, hogy nem mehettünk haza a dormba. Kérlek, bocsáss meg. - Suttogtam az utolsó tiszta levegővétellel, majd vért köhögtem fel a pokolgép által szétmarcangolt testemből és itt Moszkvában a Kreml közeli metró Park Kulturi állomásán, nyolc harminc derekán. öngyilkos merénylőként kileheltem a lelkemet.

Hosszan várt első csók (Lay)

Mindig is átlagos lány voltam egy átlagos életben. Kis művész lélek, akit kedvükre piszkálhattak a "divatos" emberek, főleg egy bizonyos osztálytársam. Ez az osztálytársnőm valaha a barátnőm volt, de ez nagyon a régi múlt.
Ma sem hagyta szó nélkül a megjelenesémet, a ruhámat, a hajamat, úgy összességében mindent kritizált.
Rajzórán véletlen megbotlottam és a fehér nadrágjára löttyent a piros olajfesték, nagyon megijedtem. Utolsó óra után menekülve rohantam el az iskolából, nehogy bántsanak. Egy ismerős és kihalt utca felé vettem az irányt, ahol végre táncolhattam egy kicsit. Fülhallgatóm kizárta a hangokat, csak én voltam és a gyakorlás. Mikor kimerítettem magamat, lihegve huppantam le a kedvenc padomra, behunytam a szememet és elsüllyedtem a saját világomban.
A falevelek zörgése zökkentett ki az álmodozásomból, egy alak közeledett felém, majd nem messze tőlem lerakta a táskáját, mosolyogva bólintott nekem és táncolni kezdett. Valamiért nem lepett meg, hogy életnagyságban, egy kihalt utcában látom az exo egyik tagját. Ez Szöul volt, itt bárhol megpillanthattál egy idolt, mégis elvarázsolva figyeltem. Nem saját koreográfiát táncolt, vagy pedig ezt maga találta ki, de soha nem láttam még.
Mikor végzett, lehuppant mellém, halkan szólalt meg, először azt hittem telefonál, vagy magában beszél.
- Ritkán látni iskolás lányokat errefelé.
- Pedig gyakran járok ide. - Pirultam el.
- Akkor csak én jöttem eddig rosszkor. Zhang Yixing. - Mosolyodott el kedvesen.
- Bang Hyunmi. - Bólintottam magam elé meredve, fülhallgatómból még mindig szólt a zene.
- Mit hallgatsz?
- Speed, Why I'm not.
- Szép szám. - Bólintott még mindig mosolyogva. Feloldottam a telefonom zárát, hogy kikapcsoljam a zenelejátszót, kínos csend telepedett ránk.
- Megmutatod nekem azt a képet?
- I-..igen. - Nyújtottam felé lesütött szemmel a mobilt, halk kuncogás volt a válasz.
- Baekhyun és Luhan. - Közölte nemes egyszerűséggel, tekintete vidáman ragyogott. Bizonytalan mosoly jelent meg az arcomon.
- Bohócok.
- Azok. - Nevette el magát, vidám tekintete a lelkemig hatolt.
- Nekem mennem kell. - Motyogtam zavartan és a szoknyámat lesöprögetve feltápászkodtam.
- Elkísérlek egy darabon, ha nem zavarok.
- Nem zavarsz. - Ráztam a fejem pirulva, eddig egyetlen fiú sem érdeklődött felém, most pedig egy idol kísérget. Kicsit ironikusnak éreztem.
Lay nagyon kedves és jó beszélgetőpartner volt, mindig meghallgatta a véleményemet, amikor volt valami mondandóm a zavart hümmögésen kívül. Észre se vettük és a házunk előtt álltunk.
- A művészeti gimibe jársz?
- Igen. - Bólogattam hevesen.
- Holnap eléd megyek. - Mosolyodott el. - Csak úgy indokolatlanul egy kérdés. Szereted a forró csokit?
- Ki nem szereti? - Mosolyodtam most el én.
- Rendben. Akkor holnap találkozunk. - Fordult menet irányba és még hátraintett nekem egy kedves mosollyal, majd kényelmesen elsétált. Kissé megrökönyödve léptem be a házunk ajtaján, elég hihetetlenre sikeredett a mai nap, de majd holnap meglátjuk, hogy álmodtam- e, avagy sem.
Izgatottan keltem fel reggel, valamiért igyekeztem ma csinosan öltözni, megint szoknyát húztam, sötétkéket egy csipke térdzoknival és halvány rózsaszín blúzzal. Kiemelte az arcom halvány pírját, hajamat pedig ma leengedtem, már majdnem a derekamig ért.
Alig bírtam végigülni az órákat, az utolsó balettom után izgatottan zuhanyoztam le és kapkodtam magamra a ruháimat, siettem a kijárathoz, remegve léptem ki a késő őszi bágyadt napfénybe, de nem várt rám senki sem. Erőltettem a szemem, körbesétáltam a suli előtt levő legmesszibb padokig is, de Lay egyértelműen nem volt itt. Csalódottan, lógó orral vonszoltam a tagjaimat hazafele és bezárkóztam a szobámba. Hangosan üvöltöttek a hangszóróimból az Evanescence akkordjai egész este, a kortárs balettot gyakoroltam, kimerülten feküdtem le aludni, korgó gyomorral, mert fogynom kellett a balett miatt. Elkeseredetten hunytam be a szememet, még mindig fájt a be nem tartott ígéret, pedig nagyon nem reméltem mást. Eleredtek a könnyeim, annyi fájdalom kijutott nekem mostanában, rossz volt rágondolni, hogy az a bizonyos szerelem sem akar rámtalálni, hiszen a fiúk rám sem néznek.
Reggel a lehető legnyomottabb hangulatban keltem fel, egy mocsári szörny bámult vissza a tükörből. Elvégeztem a szokásos teendőimet, smink, fésülködés, majd magamra rámoltam egy fekete csőfarmert és egy halványpiros inget és már estem is bele a bakancsomba, hogy ne késsek el a suliból.
A hatodik óra derekán zuhogni kezdett, mintha muszáj volna, áldottam magam, hogy nem hoztam ernyőt anya figyelmeztetése ellenére. A vízre felkészülve léptem ki az osztálytársaimmal a kapun, a legtöbb lányt a barátja, vagy a barátnői várták, Hana most is szinte átcaplatott rajtam, hogy a pasija karjaiba vethesse magát. Csak megforgattam a szememet és indultam volna hazafele, mikor a semmiből egy ernyő termett a fejem felett és Lay mosolygott rám kedvesen.
- Ne haragudj, hogy tegnap nem tudtam eljönni, de elhúzódott a próbánk. Nagyon haragszol rám?
- Nem haragszom. - Mosolyodtam el, tényleg nem haragudtam, hiszen annyira jó volt, hogy most itt van.
- Hoztam neked forró csokit. - Nyújtott át nekem egy papírpoharat, hálás mosollyal vettem el tőle a meleg italt.
- Köszönöm. - Moytogtam megilletődötten, erre nem is gondoltam volna.
Lay ma is hazáig kísért és a kapualjban óvatosan előrehajolt és egy apró puszit nyomott az arcomra, kicsit talán túl közel a szám sarkához. Paprikapiros arccal siettem fel az emeletre, semmi nem szeghette kedvemet ezen az esős délutánon.
Másnap reggel igyekeztem igényesebben felöltözni és meg is lett a gyümölcse, hiszen délután Lay várt rám az iskola előtti padon. Mosolyogva emelkedett fel és kicsit zavarba hozott, ahogy intenzíven végigmért.
- Nagyon csinos vagy. - Mosolyodott el kedvesen, mire lesütöttem a szememet. - Sétálunk egyet?
- Igen. - Derültem fel azonnal.
- Merre szeretnél menni?
- Nem tudom. - Pirultam el zavaromban.
- Gyere! - Indult meg, sietnem kellett, hogy lépést tudjak tartani vele, nem tudtam hova rohan ennyire.
Egy kis parkban lyukadtunk ki, ahol letelepedett egy félreeső padra és megpaskolta maga mellett a léceket. Feszengve huppantam le mellé, egy ideig csak csendben ültünk, majd ő szólalt meg. - Mesélj valamit a napodról, milyen volt?
- Hát... az iskolában nem sok érdekes történik, nem akarlak untatni.
- Nem untatsz. - Kuncogott halkan. - Milyen óráid voltak?
- Volt két festészet, egy művészettörténelem, három moderntánc és két kortárs balett. - Számoltam az ujjaimon a nyolc órámat.
- Nem fáradtál el?
- Meg lehet szokni. - Mosolyodtam el. - És szeretem csinálni. Neked milyen napod volt?
- Átlagos. - Vont vállat. - Csak egész nap próbáltunk.
- Az Overdose óta nem is pihentetek?
- Nem nagyon. - Ingatta meg a fejét. - De ahogy mondtad, meg lehet szokni. - Mosolygott rám lágyan, mire elpirultam. Megint csend telepedett körénk, olykor fázósan megborzongtam. - Nagyon fázol?
- Csak egy kicsit. - Mosolyogtam Layre feszülten, óvatosan a kezem után nyúlt és a tenyerébe vette.
- Ne viccelj, jéghideg a kezed. - Mormolta és finoman melengetni kezdte átfagyott ujjaimat. Így ültünk egy darabig, valahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, míg a végén teljesen az oldalának simulva nem kuporogtam, teljes zavarban, a gondolataim valahogy nem akartak működni.
Elég későre járt, mire hazakeveredtem, Lay most is a házunk előtt vett búcsút tőlem. - Vigyázz magadra, jó? - Mosolygott le rám lágyan, hatalmas szemekkel bólogattam, mire megint kuncogni kezdett és az államat megtámasztva egy apró kis puszit lehelt a számra, majd mosolyogva elsétált. Lefagyva léptem be a meleg lakásba, egyszerűen minden álomszerűnek hatott körülöttem.
Pár hét alatt kialakult egy napirend kettőnk között, hétfőn, szerdán és csütörtökön elém jött Lay az iskolához, szombatonként pedig háromkor találkoztunk a kedvenc padunknál, ahol megismerkedtünk. Lassan beköszöntött a tél, a november mintha nem is lett volna, közelgett a karácsony és én mindenképpen adni szerettem volna valamit ajándékba. De mit adhatsz egy idolnak? Meg, nem is tudtam milyen kapcsolat van köztünk, hiszen megcsókolni egyszer sem csókolt meg, viszont egyre gyakrabban bújt hozzám, fogta meg a kezemet és mindig szájrapuszival üdvözölt és köszönt el.
Egyik délután nem egyedül várt az iskolám előtt, valakivel éppen nagyban hógolyózott, mikor kiléptem a kapun. Mosolyogva fordult felém, mire oldalról telibe kapta egy lövedék. Baekyun lépett hozzám vigyorogva.
- Szóval te vagy az, aki miatt Yixingnek mindig dolga akad. - Nyomta meg az orromat, majd szenvtelenül magához ölelt. - Na, gyerünk enni, ne várakoztassunk meg mindenkit. - Megszeppenten figyeltem a távolodó Baekhyunt, mire Lay megfogta a kezemet és finoman maga után húzott.
- Csak nyugalom. Nem harapnak. Bár Kaiban nem vagyok biztos.
- Mindannyian ott lesznek? - Csuklott el a hangom.
- Nem. - Mosolygott hátra kedvesen. - Csak öten vagyunk. - Megilletődve léptem be a Subway ajtaján, a leghangosabb társaság felé indultunk el. Kai, Luhan és Xiumin mosolygott rám biztatóan.
Egész vidám hangulatban telt el a délután, a fiúk igyekeztek nem zavarba hozni és kedvesen érdeklődtek felőlem, úgy tűnt, tényleg kíváncsiak.
Lay ma este is hazakísért és a kapuban állva a szája talán valamivel tovább időzött az enyéimen a megszokottnál. Megint mosolyogva sétált el, én pedig fülig érő vigyorral szaladtam be a házba.
Az iskola utolsó hetében volt egy jótékonysági táncbemutatónk, gondoltam meghívom Yixinget, hátha esetleg van kedve eljönni. Mosolyogva bólintott rá, így még a szokásosnál is szorítóbb gyomorgörccsel bújtam bele a fekete balett öltözetembe. Minden fekete volt rajtam, kicsit horrorisztikus hatást keltettem, de a mesterünk a fekete és a fehér harcát találta ki a kortárs duónknak, hiszen csak ketten voltunk ebben a stílusban, Danyoung és én. Lelkesen, teljes szívemmel táncoltam a színpadon, nem figyeltem a közönségre, most nem ez volt a dolgom. Elveszve a saját világomban, egy történetet festettem le nekik.
Alaposan elfáradtam a műsor végére, kipirulva, kócos hajjal öltöztem vissza utcai ruhába és táskámat a vállamra dobva elindultam az aula felé. Hamar észrevettem Layt, az egyik oszlop mellett beszélgetett Hanaval, mire a pulzusom tízessével kezdett felfele száguldani és hevesebben vert a szívem a félelemtől, mint a színpadra lépés pillanatában.
- Hyunmi. - Bólintott nekem egykori barátnőm ridegen, tekintete mintha könnyes lett volna.
- Hana. - Viszonoztam a bólintást bizonytalanul.
- Nem hittem volna, hogy ennyit fejlődtél a kortárs balettban. - Hüppögte, eltátottam a számat a színészkedése láttán. Hanat sosem láttam sírni, pedig kicsi korom óta ismertem. Nem tudtam mire megy ki a játék. - Bocsánat. - Motyogta és elsietett, mintha szégyellné a könnyeit.
- Szegény lány. - Mormolta Lay a fejét ingatva.
- Mit mondott? - Ugrott rá a tekintetem gyanakodva a kínai fiúra.
- Semmit, semmit. De ma nem érek rá sétálni, majd bepótoljuk, szia. - Meg sem várta a válaszomat, csak elsietett. Hangja pedig rideg és idegen volt, nem ezt szoktam meg Yixingtől ez alatt a két hónap alatt.
Másnap és harmadnap Lay nem jött elém, azután pedig beköszöntött a téli szünidő. Pár nap volt már csak karácsonyig, a szekrényem aljában lapultak a becsomagolt ajándékok, komoly munkával járt megcsinálni őket. Anyának egy kötött, apának egy csomózott sálat, legjobb barátnőmnek egy hímzett kendőt, Laynak pedig egy horgolt sálat szántam, sok időt öltem beléjük.
Yixing egész szünetben nem keresett, reméltem, hogy esetleg megint jön majd a suli elé, de nem láttam sehol az első héten.
Se a másodikon....
A harmadikon is távol maradt...
Nélküle telt el a január....
Nem hallottam hírét februárban...
És valahogy a hangja, az illata, az érintése nélkül olyan lassan telt el a március. Mikor exo ment a tv-ben otthon, bociszemekkel figyeltem Layt minden alkalommal. Anyának is szemet szúrt, hiszen egyébként egy bizonyos őszi napig hatalmas Luhan rajongó voltam. Tudtam, hogy ez szerelem, vagy valami ahhoz nagyon hasonló dolog, viszont annyira egyirányú, mint egy idol- rajongó kapcsolat.
Április közepe lehetett, egész meleg volt már az idő, mikor egy nap Lay álldogált az iskola előtt, hatalmasat dobbant a szívem örömömben. Megjelent az arcán az az ismerős mosoly, amitől mindig elpirultam, már majdnem én is elmosolyodtam, mikor Hana elszáguldott mellettem, alaposan belém könyökölt és Lay nyakába vetette magát. Majdnem elsírtam magam a látottaktól, kavics méretűre zsugorodott gyomorral és lógó orral caplattam haza, majd egész este kíméletlenül gyakoroltam és erőltettem, kínoztam a testemet.
Másnap hűvös reggelre keltem, nulla életkedvvel fintorogtam rá a tükörben levő banyára, majd valami arc- és hajszerű dolgot varázsoltam magamra és belebújtam az első ruhába, ami a kezem ügyébe esett. Ez egy fekete cicanadrág és egy fekete, hosszúujjú pamutfelső volt, majd beleevickéltem a bakancsomba és valahogy eljutottam az iskoláig.
Suli után ott volt Lay az épület előtt, de felé se pillantottam, tudtam, hogy nem engem vár. Egy nagyon régen látogatott, eldugott kis utca felé vettem az irányt, gondoltam táncolok egy kicsikét.
Jó pár órával később, mikor már szinte besötétedett, egy alak jelent meg az utca végén, közelebb érve felismertem benne Layt.
- Szia! - Halkan köszönt, heteken át vártam ezt az ártatlanul csengő, kedves hangot, most viszont nem akartam vele találkozni. Egy mozdulattal bedugtam a fülembe az eddig össze- vissza lógó fülhallgatót, majd felkaptam a táskámat és sietős léptekkel távoztam.
Ezek után álomba sírtam magamat szerdán...
Csütörtökön....
Pénteken....
Majd az elkövetkezendő két hétben...
Május első hete hozott változást az életemben, Xiumin állt az iskola előtt, úgy, hogy Lay pont ne láthassa, hevesen kezdett integetni nekem, hát pókerarcot vágva arra vettem az irányt. Még hátrapillantottam Yixingre, Hana pont rátapadt a szájára, egy orvosi piócára emlékeztetett, mire megborzongtam.
- Szia! - Mosolygott rám Minseok egy kissé szomorkásan.
- Mi a baj oppa?
- Lay. - Sóhajtott a fiú. - Gyere, sétáljunk! - Karolta át a vállamat és elterelt egy ismerős park felé, ott is egy ismerős padhoz. - Hyunmi, kérlek légy őszinte velem! Yixing mióta van együtt ezzel a lánnyal.
- Nem tudom. - Ráztam a fejemet. - Lay december közepe óta nem adott nekem életjelet magáról, valamikor áprilisban láttam itt először, de akkor már nagyon együtt voltak Hanaval. - Hajtottam le a fejemet.
- Csak ezért kérdezem, mert azóta kiszámíthatatlan, gyakran ideges és még többször nagyon szomorú, olyankor tiszta depi. Míg veled volt együtt, állandóan mosolygott.
- Mi nem voltunk együtt. - Ráztam meg a fejemet meglepetten, de Xiumin még meglepettebbnek tűnt.
- Pedig Lay is meg mi is úgy tudtuk.
- Akkor illett volan legalább egy rendes szakítást produkálnia. - Suttogtam, ugyanis a könnyek hevesen kezdték marni a torkomat.
- Hát ebben igazad van. - Hökkent meg Minseok. - Hogyan szakított veled?
- Sehogyan. Eltűnt három hónapra, aztán Hanaval kezdett enyelegni. - A fiú felszisszent, majd átpillantott a vállam felett.
- Köszönöm Hyunmi, nem tartalak fel tovább. - Állt fel és nekem nyújtotta a kezét. Hálás mosollyal fogadtam el, nagy lendülettel rántott fel, majd szorosan megölelt, arcát pedig a nyakamba temette. Kicsit meglepetten húzódtam el tőle vagy egy perccel később, szinte vigyorogva simogatta meg az arcomat. - Vigyázz magadra! - Puszilt még meg, majd hagyta, hogy elsétáljak. Pipacspiros fejjel rohantam el, majdnem neki is mentem valakinek, de nem pillantottam fel, csak rohantam.
Másnap szakadt az eső, az orromig sem lehetett látni, sokan hiányoztak az iskolából. Valahol a nap felénél elhagytam az ernyőmet, tanítás után idegesen rohangáltam az iskola épületben, de mintha a föld nyelte volna el. Beletörődve indultam a kijárat felé, azon gondolkoztam, hogy melyik füzetet kellene a fejem fölé tartani, de épphogy kiléptem a kapun, egy esernyő termett a fejem felett. Meglepetten fordultam hátra, Lay mosolygott rám kissé nyúzott arccal.
- Hana ma nem jött iskolába. - Ráztam meg a fejemet és elindultam, de az esernyő követett. Yixing sem szólalt meg, ahogyan én sem, csak gyalogoltam hazafele, nyomomban a fiúval.
- Hyunmi? - Szólalt meg csendesen egy kis idő elteltével, éppen egy teljesen néptelen tér közepén álltunk meg.
- Jé, tudod a nevemet! Tudod, még ebben is kételkedtem.
- Tudod, jól, hogy tudom a nevedet. Ahogy azt is, hogy utálod a fehér forró csokit, pedig egy szóval sem említetted.
- Ne kerülgesd a témát, mit akarsz?
- Sajnálom. - Hajtotta le a fejét.
- Nem tudtam, hogy az idoloknak vannak érzéseik. - Ez a megjegyzés alaposan célba talált, válla tehetetlenül remegett meg a szavaim nyomán.
- Szeretnék újra veled együtt lenni.
- Ahogy Minseoknak is említettem, egy percig sem voltunk együtt. - Meglepetten pislogott rám, igyekezett mondani valamit. - És azt hiszem ezzel vagy úgy négy hónapot késtél.
- Ne haragudj Hyunmi! Hana össze- vissza hazudott, hülye voltam, hogy elhittem, tudom. - Tört ki pár pillanatnyi csend múlva. - Hiányzol, rossz nélküled. Amíg majdnem mindennap veled voltam, állandóan jókedvem volt, mostanában semmit nem akarok csak egymagamban ülni és bámulni a semmit.
- Xiumin említette. - Szóltam le higgadtan.
- Tudom, hogy beszéltél Xiuminnal. Láttalak titeket tegnap, mikor megcsókolt. - Nem tudta leplezni a hangjából sütő féltékenységet és kezdtem megérteni a baozi viselkedését.
- Tudod Lay, azt hittem te más vagy.
- Más vagyok. - Vágta rá hevesen. - Csak adj egy esélyt és bebizonyítom! - Lépett hozzám közelebb és akármennyire nemet akartam mondani, nem tudtam megszólalni. El akartam szaladni, az arcába kiabálni, hogy utálom, ehelyett csak hatalmasakat pislogtam rá. Lassú mozdulattal, mintha elijeszthetne, egy kézbe fogta az ernyőt és másik kezét az arcomra fektette, hideg volt a keze. - Tudod... a hallgatás beleegyezést jelent. - Suttogta, majd a lehető legfinomabban a számra helyezte ajkait, egy pillanatra megremegtem, de annyira leheletnyit ért hozzám, hogy értelmetlen lett volna kétségbeesni. Szemei csukva voltak, arcomon nyugvó keze pedig remegett, míg az én szívem majd átszakította a bordáimat, és egyre csak hevesebben dobogott. Bele kellett törődnöm, hogy minden miatta átsírt éjszaka ellenére szeretem. Nagyon beleszerettem. Lassan lehunytam a szememet és szorosabban nyomtam neki a számat az övének, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, majd puhán és játékosan csókolni kezdett.
Kellett egy fél év az első csókunknak, de megérte. Tudtam, hogy soha többet nem fog bántani. - És Xiumin, vagy én csókolok jobban? - Húzódott el hirtelen tőlem. Jóízűt kuncogtam rajta.
- Minseok nem csókolt meg, te buta. - Pöcköltem finoman homlokon, majd magamhoz öleltem.
- Ezt jól esik hallani. - Suttogta zavartan, majd az ernyőt leengedve körém fonta a karjait. - Kérsz egy forró csokit?
- De ne fehéret. - Borzongtam meg, mire nevetve emelte megint fölénk az esernyőt és szorosan magához ölelve indult meg az utcán. - Honnan tudtad, hogy nem szeretem a fehér forró csokit?
- Titok. Ahogy az is, hogy honnan tudom, hogy a kedvenc színed a lila, szereted az esős napokat, akármilyen morcos is légy olyankor és inkább késő estig gyötröd magad a tánccal, minthogy ébren kelljen feküdnöd az ágyban.
- Mit nem tudsz rólam? - Húzódtam el meglepetten.
- Hogy szereted- e, ha megcsókollak. - Hajolt a számra és ezzel a csókkal számomra elhesegetett minden kételyt, amit miatta éreztem.

Ez nem lehet (Luhan, Kai)

Egy éve volt. Egy éve láttam utoljára őt. Őt, akinek odaadtam a testemet, akiben vakon megbíztam, akit a halálba is követtem volna. Mégis elhagyott. Talán lehet, hogy pont ezért. Ezt senki sem tudhatja. Gyászban éltem attól a naptól kezdve, senki sem tudott rávenni, hogy boldog legyek. Legyen szó barátokról, helyes pasikról, elképzelhetetlen volt, hogy nélküle mosolyogjak. Pedig jobb lett volna hozzászokni a dologhoz, de akkor ez egy másik történet lenne.

Sok idő telt el mire ismét hajlandó voltam arcomat a napfény, lelkemet pedig a jövő felé fordítani.

Minden egy kis ország kis strandján kezdődött.

Családom, ha nehezen is, de rávett, hogy menjek el a hatalmas családi nyaralásra, valami Isten háta mögötti kis országba. Nem sok kedvem volt hozzá, de hogy lássák, rendes ember vagyok még, elmentem.

Sokan voltunk, nagyon sokan. Az egész pereputty összeröffent erre a hétre, alig bírtam jegyezni a neveket. Egy fiatal anyukával kerültem egy szobába, nem sokkal lehetett idősebb nálam. Kisfia egy igazi kis energiabomba volt, a négy éves Jaemin azonnal belopta magát a szívembe. 

Rövid idő alatt megbarátkoztam Haraval is, egyik este elmesélte, hogy mikor kiderüt, hogy terhes, Jaemin apja elhagyta. Könnyek folytak az arcán, ahogy beszélt.

- Azt hittem szorosabb a kötelék köztünk, de nem. Soha nem hittem volna, hogy Jongin ekkora görény lehet.

- Mit mondtál? - Kaptam fel a fejemet, izmaim pattanásig feszültek.

- Jongin. Kim Jongin. Magas, hidrogénszőke...

- Tudom. - Vágtam a szavába halkan. - Ismerem.

- Honnan? - Pislogta ki Hara a könnyeket a szeméből. Nem válaszoltam neki, egy pillanat alatt elvesztem a sok boldog, mégis szívbe markoló emlékemben. - Dayoung! - Piszkálta meg Hara az orromat. - Jól vagy?

- Nem. - Hajtottam a fejemet a térdemre. 

- Mi baj?

- Megcsalt. - Törtem ki, a könnyek azonnal feloldották a nehezen megépített mentális gátjaimat. - Öt év után szó nélkül elhagyott és közben meg is csalt. Van egy fia, akit szintén elhagyott és volt egy ilyen gyönyörű barátnője mellettem.

- Te miről beszélsz?

- Jonginról. Vagy nevezhetjük Kainak, ugyanaz.

- Te vagy Dana? - Ragadta meg Hara a vállaimat.

- Csak Ő nevezett így. Uh, de utáltam ezt a becenevet.

- Mesélt rólad. Mikor elhagyott. Azt mondta nem áll készen egy kisgyerekre, de ha baj van, bármikor hozzá fordulhatok. Elmesélte, hogy van egy Dana nevű lány, akit már most nagyon szeret, hiába vagyok én itt mellette.

- És még te mondod, hogy görény? - Háborodtam fel és széttártam a kezeimet. - Egy kumma szó nélkül felszívódott, eltűnt az életemből. Neked elmondta mi a helyzet, hagyott utat maga felé, veled akar még találkozni. Engem úgy el akar felejteni, ahogy vagyok. Nem is csoda. - Hara csak megingatta a fejét, majd Jaemin mellé heveredett. Tartása furcsán macskaszerű volt, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Hara biztosan nem a másvilágról származott.

Családunk annyira ősi és nagy múltú volt, hogy a másvilág szülöttei keveredni óhajtottak vele. Vérfertőző, titkos közösülések vették kezdetüket, a családfát kórként fertőzte meg a mágia. Apám szentül hitte, hogy az ő gyermeke vagyok, pedig egy tündér lánya voltam, aki engem is megkörnyékezett, csak sikerrel nem járt. Volt egy bátyám is, Luhan, akire mindig számíthattam, ő volt a támaszom. Ma éjjel a nyaraló erkélyének korlátján ülve várt rám, hártyavékony szárnyai meg- megrebbentek a hold ezüst fényében. - Oppa! - Böktem oldalba mosolyogva, nevetve huppant le a talajra és szorosan magához ölelt. Szokása volt, hogy megharapta a fülemet, hegyes fogai máris játékosan szántották végig az ilyenkor hosszú és hegyes, mégis aprónak számító fülemet.

- Komoly dologról kell ma beszélnünk pöttöm.

- Igen?

- Apa unokát akar. Igaz, hogy én itt vagyok, mint trónörökös, de apánknak már nincs sok ideje hátra, idős tündér. A vagyont a családban akarja tartani, vagyis...

- Vagyis? - Billentettem félre a fejemet gyanakodva.

- Ha nem találsz egy rendes másvilági párt magadnak, akkor én leszek a gyermeked apja.

- De a bátyám vagy! - Kiáltottam fel félhangosan.

- Tudom, tudom. - Fogta be finoman a számat. - Számomra is elképzelhetetlen, hogy úgy érjek hozzád, de ha július huszonötödikéig nem találsz senkit, akkor meg kell tennünk.

- Két hetet kaptam? - Ragadtam meg Luhan vállait.

- Sajnálom pöttöm. Addig jobb, ha megszokod a közelségemet. - Suttogta bűnbánóan és egy apró puszit nyomott a szám sarkába, majd eltűnt. Letörten osontam vissza a szobámba, Hara Jaemin derekát átölelve aludt, nekem nem maradt sok hely. Fázósan magam köré fontam a karjaimat, annyira aranyosak voltak. Talán nekem is jót tett volna egy kisgyerek. De én igazi családot akartam. Ha Luhannal kell gyereket vállalnom, akkor is magamra maradok. Belém nyilallt a hiány keserű érzése, olyan régen volt, hogy egy férfi őszinte szeretetből magához ölelt. Vagy talán soha. Keserű ízzel a számban a fotelbe kucorodtam és úgy hajnaltájt sikerült elbóbiskolnom egy kis időre.

Reggel arra ébredtem, hogy Jaemin rángatja a mutatóujjamat.

- Noona, pisilnem kell. - Lágyan elmosolyodtam és kikísértem a kis krapekot a mosdóba. A nyaraló ajtaja előtt egy jól öltözött alak álldogált, pont ráláttam a hall ablakából. Kinyitottam az ajtót, kíváncsian fordult felém. Illedelmesen hajolt meg, arca ugyan hűvös volt, de kedves.

- Oh Sehun vagyok. Kicsit késve értem ide a családi összejövetelre, remélem nem maradtam le semmiről.

- Bang Dayoung. - Mutatkoztam be mosolyogva. - Nem maradtál le semmiről.

- Gondoltam. - Vigyorodott el. Jaemin ekkor végzett a mosdóban és a kezemet megfogva pislogott fel az új vendégre. - Ohh... - Vakarta meg Sehun a tarkóját. - A kisfiad?

- Nem. A szobatársamé, én csak kikísértem Jaemint. - Sehun még zavartabban kezdett mosolyogni.

- Kínos. - Hajtotta le a fejét.

Mosolyogva mentem be a szobába, Hara és Jaemin helyett azonban Luhan fogadott.

- Tisztavérű ember. Gazdag és sikeres, apuci kisfia.

- Nem az volt a lényeg, hogy rendes és gazdag legyen.

- És másvilági. Oh Sehun nem az. Mondj le róla!

- Luhan, te féltékeny vagy?

- Talán. - Állt fel és szorosan elém lépett. - Dayoung, varázslatos lány vagy. Ki ne lenne féltékeny?

- Tudod te azt. - Igyekeztem elfordulni, de nem hagyta, szép, szív alakú ajkai finoman simultak az enyémekre. Annak ellenére, hogy a józan eszem tiltakozott Luhan teste ellen, az ösztöneim azonnal választ adtak neki és apánk időkorlátja ellenére, a testem még aznap este Luhané lett.

Másnap reggel borzalmasan éreztem magamat, soha nem hittem volna, hogy a vérfertőzés másnapossággal jár. Ekkor tudatosult bennem, hogy Luhan leitatott, hogy megfektethessen, őrült düh tekergett végig rajtam, de hiába vadásztam egész nap a tündérre, annak esze ágában sem volt előbújni.

Végül Hara és Jaemin társaságában lesétáltam a tengerpartra jól érezni magunkat. A kis talajcirkáló hihetetlen édesen játszott a bokáig érő vízben. Hara mellett iszogattam a koktélomat, mikor a sziklák mellett, néhány fiatal lány társaságában megláttam egy nem kívánt személyt. 

- Luhan? - Sziszegtem és a műanyag poharat lecsapva belegázoltam a vízbe. 

Csípőre tett kézzel torpantam meg a bátyám mellett, meglepetten pislogott rám.

- Hugi? - Mosolyodott el, mire felháborodottan kezdtem kapkodni a levegőt. - Mit szeretnél?

- Egész nap kereslek és te itt vagy? Tudod jól, hogy ma akartam bemutatni neked Sehunt. - Vágtam ki magamat a szorult helyzetből és elvonultam az előbb említett srác felé, aki éppen kifelé gyalogolt a vízből.

Egész nap Sehunnal voltam, este egy veszekedés keretein belül le is arathattam a gyümölcsét. Luhan szinte lángolt a féltékenységtől és az egész cirkusznak egy kegyetlen menet lett a vége, aminek nagyon nem örültem, ugyanis partnerem hírből sem hallott az óvszerről.

Hasonló hangulatban telt el a hét további része, viszont Hara meghívott magához egy kis időre, boldogan fogadtam el az ajánlatot. Igazán szép lakásban éltek, bár a macskájuk kicsit megijesztett. Ugyanis Ledo alsó állkapcsa egy balesetben leszakadt, így egy fém testrésszel pótolták, viszont hamar megszerettem a szinte fekete cirmost.

Egyik délután, kint már szinte sötét volt, én mentem ki a macskakajával, mert Haranak valami dolga akadt. Hallottam a nő halk hangját, miközben Ledo vadul esett neki a csontnak és húsnak, amit elé raktam.

- Jobban szükségem van rád, mint valaha. - Kiabálta Hara. - Kérlek Kai, gyere ide! - Elkerekedett a szemem a név hallatán, nem tudtam miért akarja idehívni Kait. Éles kis fogsor mozdított ki a bambulásomból, Jaemin harapott bele a kezembe és máris vérezni kezdtem, amit a kis dög felszürcsölt. Elakadt a hangom, nem tudtam segítségért kiáltani. - Kai, ha nem akarod, hogy én öljem meg, neked kell megtenned. - Könnyek gyűltek a szemembe, nem tudtam Hara miről beszél, de biztos voltam benne, hogy nem a kezemet marcangoló fiáról. Elrántottam a kézfejemet, mire a lábamnak esett. Tűhegyes fogai átroppantották a térdemet, mire felsikoltottam. Hara is kirontott a házból, kezében még ott volt a telefon. Mögém pillantott és gonosz vigyor jelent meg az arcán. Én is hátrafordultam, egy öregember közeledett felém, szeme szinte fehér volt, kezében pedig kések és villák voltak.

- Tündér ide nem jöhet be! - Kiabálta és felém dobta az első villát. Az kegyetlenül fúródott a vállamba, kerek szemekkel figyeltem. Jaemin a száját törölgetve vonult biztonságba, miközben én egyedül küzdöttem az életemért. 

Már csak egy kés volt az öreg kezében, belőlem pedig jó néhány kandikált ki, de szerencsére nem mind talált célba.

- Véged van, Bang Dayoung. - Vigyorodott el Hara, nem tudtam miről beszél, riadtan pillantottam rá, majd vissza az öregre. Az meglepett tekintettel, dobásra emelt kézzel figyelte a mellkasából kikandikáló villát, valaki mögülem művészi pontossággal hajította bele a férfi mellkasába az elhibázott lövéseit. Hara kiabálva indult meg felé, de egy, a torkában landoló görbe villa örökre elhallgattatta. Jaemin az apa szót sírva kezdett el fetrengeni az anyja vérében, remegő tagokkal fordultam meg, Kai állt mögöttem, zord, érzelemmentes tekintete az utolsó napra emlékeztetett, mikor eldobott magától és jeges könnyek gyűltek a szemembe. Felemelte a kezét és egy határozott mozdulattal kirántotta a vállamból a villát. Ugyanezt tette a többi evőeszközzel is, a kezében levő véres fémdarabok horrorisztikus látványt nyújtottak. Sírva estem össze és hátrafelé kezdtem kúszni, lassan követett, mintha tudná, hogy nincs hova mennem. Hátam hirtelen ütközött neki valaminek, egy cipőt tapintottam ki, remegve pillantottam fel, Luhan állt fölöttem, tekintete pedig Jongint pásztázta.

- Menj vissza a pokolba, démon. - Morogta, Kai rá sem pillantott, továbbra is engem szuggerált, majd a kezében lévő fegyverekkel rám mutatott. Riadtan csuklottam egyet, de Luhan meg sem rezzent. - Dayoung az enyém. Semmi közöd hozzá.

- Nem. - Suttogta Kai, hangja szomorú volt. - Dananak velem kell lennie, én meg tudom védeni.

- Magára hagytad. Nemsokára pedig a gyermekei apja lehetek.

- Te lefeküdtél ezzel a mocsokkal? - Kerekedett el Kai szeme.

- Nem volt választásom. - Sírtam el magamat és arcomat a lábamba temettem, könnyeim csípték a sebeimet, de nem zavart. - Elhagytál, mit kellett volna tennem? Kutyaként várni rád? - A kések és villák csörömpölve hullottak le a márvány padlóra, Jongin térdei pedig kegyetlenül koppantak rajta.

- Dana. - Mászott oda hozzám és remegő ujjakkal támasztotta meg az államat, hogy a szemébe kelljen néznem. - Nem volt választásom. Az apád nem hagyta, hogy veled legyek. - Elcsuklott a hangom és Luhanra pillantottam.

- Kikerülhetted volna apánkat, csak vagyonra kellett volna szert tenned.

- Szerinted mit csináltam az elmúlt egy évben? - Csattant fel Kai. - Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaszerezzem a családom vagyonát. És most nem azért vagyok itt, mert Hara hívott, hanem mert az apátok megengedte. Megengedte, hogy megint Dayounggal lehessek, végre. - Csak hatalmasakat pislogtam, Jongin bizonytalanul mosolygott rám, majd lehajtotta a fejét. - Meg tudsz nekem bocsátani? Nem akartalak elhagyni, veled akartam lenni, de nem tehettem. Most, most itt lehetek, és ígérem, hogy soha soha többé nem megyek el szó nélkül. - Véres ujjaim remegve simítottak végig fehérszőke, puha haján.

- Egy... egy éve várom, hogy ez megtörténjen. - Motyogtam, majd csak arra eszméltem, hogy egyetlen szerelmem puha, húsos ajkai az enyémekre simulnak.

Állítólag a tündérek és úgy összességében a másvilágiak csak egyszer választanak párt az életben. Nem tudom Luhannal mi lehetett, miután elfoglalta az apja helyét, de az öreg tündérkirály szinte minden napját az anyámmal, Jonginnal, az unokáival és velem töltötte, miután lemondott a koronáról. Kai soha többet nem ment el mellőlem és kiváló apa lett belőle, bár annak nem örült, ha az ikerfiai egyszerre támadták meg és a két kis csöppség közül az egyiknek gyanúsan hosszú fülei és hegyes, hófehér fogai voltak. 

Ledot anya boldogan örökbe fogadta, Sehun pedig egy boldog keresztapa lehetett, aminek az apám is örült, hiszen vagyonos férfiról volt szó. 

A pénzt félretéve, igazán boldog család lettünk és nem is sejtettem, hogy néhány év múlva Luhan lemond a trónról és a bátyámként a család részévé akar majd válni.

Az utolsó nyár (K-much)

Azt mondják, a halál csak egy új élet eljövetele. Mégsem várjuk, mégis rettegünk az elmúlás gondolatától. És a kérdés, amely minden ember fejében megfordul. Mi vár engem a halál után? Senki sem tudja, hogy tényleg egy másik testben kezd- e új életet, vagy esetleg Dante pokla várja majd, ha nem Isten birodalmának kapui. Nincs értelme ezen gondolkodni, mégis vonz minket az ismeretlen.
Most pedig itt állunk, megint elvesztettünk egy értékes lelket. Yang Honggyu vidám, beszédes ember volt, értékes és példás élettel..
Minden ember halálakor ugyanaz a beszéd, csak egy másik név hangzik el. Ez az én temetésem. Hogy hallom-e? Inkább csak érzem. Hideg van és sötét, a testem már használhatatlan, mégis érzem a történéseket. Ott van Loki, a csapatból csak ő jött el, nem is bánom, senkinek sem kívánom egy barát elvesztését. De ki is veszített többet? Ők vagy én? Nekem bezzeg nincs választásom, persze ezt soha sem hánynám a szemükre, szerettem őket.
De hogyan is jutottam ide, hogy kihűlt, élettelen testemet egy fadobozba zárják és több méter mélyre ássák, hogy ott végleg elpusztuljon?
Minden április közepe fele kezdődött, mikor feléled a természet és végre melegedni kezd az idő a tél hidege után.
Imádtam sportolni, a mozgás az életem szerves része volt, mégis gyengén, kissé betegesen kezdtem az idei évet. Nem izgultam, hiszen minden hitem a tavaszi fáradtságban volt és szentül hittem, hogy egy kis mozgással helyre lehet hozni. Álmatlan voltam, egyre fáradtabban keltem és ezt a többiek is szóvá tették, egyre többször. Talán én voltam az egyetlen, aki nem aggódott az egészségemért.
Valamelyik nap, május eleje lehetett, lázasan keltem fel reggel. Még korán volt, égett szemem és vacogtam, inkább visszaaludtam. Nyolckor végül egy köhögőroham rázott fel. Fuldokolva görnyedtem előre, szúrt a tüdőm az erőlködéstől és a szívem egyenetlenül verdesett. Idővel enyhültek a panaszaim és úgy éreztem, semmi bajom sincsen. Elgondolkozva főztem magamnak teát a pirítósom mellé, mikor a csengőm harsány hangja betöltötte az egész lakást. A citromlevet gondosan lerakva siettem ajtót nyitni. Loki dühös tekintete kicsit sem lepett meg, ma reggel elfelejtettem edzésre menni.
- Jó reggelt Loki!
- Egy órát vártam rád a parkban. Ne "Jó reggelt" - ezz itt nekem! Kiu, milyen dolog ez?
- Ne haragudj donsaeng! Kicsit össze vagyok kavarva ma reggel.
- Látszik. Remegsz a láztól. Ugye nem gyújtottál rá ma reggel?
- Nem. - Hazudtam gyakorlatból. Vagy fél doboz cigarettát elszívtam, hogy lemenjen a vérnyomásom, ami reggel az egekben tombolt.
- El kellene menned egy orvoshoz! - Vette ki a pirítóst a kezemből és egy hatalmasat harapott bele.
- Jó, holnap elmegyek, de semmi bajom sincsen. - Adtam be a derekamat nagy nehezen.
Másnap reggel megint egy köhögőroham rázott fel az álmaimból, zsebkendőt kaptam a szám elé, megijedtem, mikor a fuldoklás elmúltával a fehér papírra pillantottam. Halvány, vöröses foltok díszlettek rajta és minden meggyőződésemet félretéve, összeszedtem az irataimat, hogy betelepedjek az ambulincia várójába. Egy idős doktornő rendelt ma, úgy éreztem magam vele, és a hozzá hasonlatos asszisztensével szemben, mint egy rab a kihallgatáson.
- Neve? - Pillantott rám ezüst keretes kis szemüvege felett a hölgy.
- Yang Honggyu. - Jött az asszisztens válasza, pedig már szóra nyitottam a számat. Ez így ment pár percig, majd én is sorra kerültem. Alapos vizsgálat vette kezdetét, mukkani sem mertem, csak teljesítettem a parancsokat. Nem szerettem orvoshoz járni.
Mikor végre kiengedtek, alig tudtam a kezembe fogni a különböző beutalókat. Kardiológia, állt az egyiken. Fogalmam sem volt, hogy mire jó ez, de ami a legjobban ledöbbentett, az a széklet minta volt. Hirtelen idősnek és gyengének láttam magamat. Óvatos léptekkel haladtam végig a kórház folyosóin, gyanakvó tekintetek követtek olykor. Ideges mozdulatokkal ültem le és kezdtem a beutalók közt keresgélni, úgy éreztem, mindjárt megint egy köhögőroham söpör végig rajtam.
Soká szólítottak csak be, nagyon sokan várakoztak a tüdőszűrésnél. Remegő kezekkel léptem be az ajtón, pedig kedves orvosok fogadtak bent. A kivégzésemen éreztem magamat.
Az elkövetkezendő egy hétben rosszabbodott az állapotom, így izgulva és félve vártam a hétfőt, mikor mennem kellett a leleteimért.
Sokáig várattak a rendelő kényelmetlen székén feszengve, majd nagy nehezen kinyílt a párnázott, sötétbordó bőr ajtó és felbukkant az idős doktornő.
- Mr. Yang?
- Igen? - Pattantam fel remegő tagokkal.
- Jöjjön! - Fordított nekem hátat a doktor és betipegett a szobába. Nesztelenül követtem. - Nos, Mr. Yang. Bizonyára maga is tudja, hogy a helyzete nem éppen rózsás. Maga fiatal, sportos ember, mégis elkövetett egy hibát. Dohányzik. A betegség, amit diagnosztizáltunk önnél, tüdőrák. Méghozzá súlyos. Bizonyára tisztában van vele, hogy ez egy halálos betegség. Megpróbálkozhatunk kitolni a hátralevő időt, de ez drága és kemény kezelésekkel járna. Mégis ajánlom önnek. Gondolja végig! Adok önnen néhány receptet, ezek a gyógyszerek minimálisra csökkentik a tüneteket, de kérem hamar jöjjön vissza! A kezeléseket minél előbb el kell kezdenünk. - Merev testtel ültem a széken és nem tudtam feldolgozni az információt. Minden álomszerű lett, olyan valósághűtlen. Egy pillanatra megkérdőjeleztem a saját létezésemet is, majd lassan tisztulni kezdett a ködös kép. Szinte kívülről láttam magamat, amint kilépek a rendelő ajtaján és görcsös tartással a buszmegálló felé kapkodom a lábaimat. Karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon és szorosan öleltem magamat, mintha a tüdőm bármely pillanatban kiszakadhatna a mellkasomból. ~ Nem, nem, nem. ~ Kiabáltam a fejemben. ~ Biztosan tévednek. Ilyen nincsen. Kedves, rendes, sportos ember vagyok. Nem fogok meghalni. ~ Ezt diktálta a józan ész, ez volt legvalószínűbb.
Magamba fordulva ültem a buszon, kibámultam az ablakon, de nem láttam az utat. Reflexből álltam fel a megfelelő megálló előtt. Lelki szemeim pedig még mindig a rendelőben lezajló jeleneteket látták. Nem hittem el, ez nem lehetett igaz. Féltem elhinni, hogy rákos lehetek.
Hazaérve ledobtam magam a kanapémra és kerestem egy szórakoztatónak tűnő műsort. Kint már most, május környékén nagyon meleg volt, így bent a nappaliban gyújtottam rá. Tudtam, hogy Ato mindjárt itt lesz a biciklije féktárcsájáért, de nem zavartattam magamat.
Barátom szemrehányóan pislogott rám, amíg rendbe szedtem az országúti biciklijét, nem csodálom, áradt belőlem a bagó szag. Kicsit bűntudatom támadt és eszembe jutottak az orvos szavai. Hevesen megráztam a fejemet, Ato meglepetten pislogott.
- Honggyu, minden rendben van? Nagyon rosszul festessz.
- Kicsit túlhajszoltam magamat. Semmi bajom. Az imbusz kulcsot odaadod? - Tereltem el villámgyorsan a témát az egészségügyi állapotmról.
- Jössz ma edzeni?
- Persze, hogy megyek. - Mosolyodtam el, ezt szerettem Atoban, nem zargatta a kerülendő témákat. - Ma mit csinálunk?
- Loki ki akart menni a downhill pályára, gondolom az lesz. - Csak bólogattam, a downhill annyira nem volt a kedvencem, sokat estem a legutóbbi edzésen, érthető, hogy nem sok kedvem volt hozzá. Nameg volt most más gondom is, bár tényleg elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy rákos legyek. Biztosan elcserélték a leleteimet.
A délutáni edzés sokat kivett belőlem, mégis mosolyogva tekertem hazafele, végre azokkal lehettem, akik nem kérdőjeleztek meg, akik nem akarták megmondani, hogy mit kell tennem. Már most megfogalmazódott bennem az elhatározás, nem fogok visszamenni az orvoshoz. Semmiképpen sem. Hanem edzeni fogok a 24 órás váltóra és élem a saját életemet.
Ahogy közeledett a június és melegedett az idő, a titokban szedett gyógyszereknek hála, javulni kezdett az állapotom. Nem sokat, de a lázam nem szökött fel annyira egy- egy edzés végeztével és reggelente is kevesebbet köhögtem. Bár fájdalmaim voltak, nem értem rá foglalkozni velük és szép lassan kiszorultak a tudatomból. Megszokottá vált számomra, hogy kevesebb levegőt kapok és sípol, szúr a tüdőm. Megtanultam ezzel az új testtel élni, de a betegségnek a gondolatát sem voltam hajlandó elfogadni.
Lassan eltelt a június is, észre sem vettem, annyi dolgom volt. A július beköszönttével pedig valami újat fedeztem fel magamban. Alkudoztam. Este, mikor lefeküdtem, fohászkodtam valakihez és apró könnycseppek hagyták el a szememet. Bármit megtettem volna, hogy elkerüljem a jövőt, valahol mélyen elkezdtem elfogadni a betegségemet és a gyógyíthatatlanságát. Istent is megszólítottam, igaz, választ azt nem kaptam.
Egy hirtelen ötlettől kezdve kezdtem el leszokni a cigarettáról, egy gyönyörű, szerdai napon. Eleinte egészen egyszerűen ment a dolog, nem hiányoltam a nikotint. Majd ahogy elkezdett kitisztulni a szervezetem, az agyam egyik, ösztönös része leadta a vészjelzést. Eleinte csak idegesebb voltam a szokottnál, amit Bornus szóvá is tett. Ato végül letudta a verseny előtti izgalomnak, hálás voltam neki, amiért segített kijönni a bajból.
Ez a növekvő idegesség, mely július közepére elviselehetetlen lett, - és hiába gyújtottam rá megint napi szinten -, nem csak az egészségemet rontotta tovább, hanem ismét átformálta a gondolkodásomat.
Dühös lettem. Mindenkire a világon. Lokira, Atora, Bornusra és G.low- ra, de az orvosokra és még a velem szembe jövő járókelőkre is. Mindenkiben a közelgő halálom elhozatalát láttam, bűnössé váltak a szememben. Ez a düh hajszolt az edzéseinken, melyeken Bornus egyre keményebb feltételeket szabott, közelgett a 24 órás váltó. De sajnos a vak, tehetetlen düh és a természetemből fakadó elszántság is kevésnek bizonyult, hamar elfogytak az erőtartalékaim és az utolsó, pihenőnek kiszabott hétből két hét lett. Loki mindennap átugrott hozzám, ha csak egy percre is, és bár valahol mélyen örültem neki, a felszínen nagyon dühített és zavart.
Egy ilyen alkalommal, mikor magára hagytam pár perc erejéig, történt meg a baj. Éppen megint nálam legyeskedett, ki kelett szaladnom a bogyóimért.
- Te, Honggyu!
- Igen, Moobin? - Jöttem vissza erőltetett, érzelemmentes mosollyal.
- Esetleg megemlíthetted volna, hogy rákos vagy. - Tört ki és meglengette az orrom előtt az ambuláns kezelőlapomat. Elkerekedett a szemem.
- Azt honnan szerezted?
- Csak itt volt. - Intett állával a verseny engedélyem felé. Biztosan összefoghattam a két papírt.
- És miért olvastad el? - Kiabáltam rá.
- Azt hittem barátok vagyunk.
- Tudod mit? Nem vagyunk barátok. Utállak. Irritálsz és irányítás mániás vagy. Sosem gondoltál, hogy esetleg miattad akarok meghalni? Elegem van belőletek. - Üvöltöttem teli torokból a riadtan hátráló Loki arcába.
- Azt hittem, hogy te tényleg a barátom vagy. - Motyogta és bevágta maga után a lakásom ajtaját. Lelkem egy része utána mozdult volna, hogy visszahívja, bocsánatot kérjen tőle, de az a tehetetlen düh mindent elnyomott. Hirtelen Lokiban láttam a közelgő elmúlás minden okát.
Másnap nem mentem edzeni, pedig megígértem, hogy mérem nekik a köridőket, hiszen nem biciklizhettem, túlhajtottam magam. Viszont a tegnapi kirohanásom után megint rosszabbul lettem. Nem csoda, hiszen egész este gyárkémény módjára füstöltem.
Így jött el a verseny napja, hogy Loki levegőnek nézett, Atoék pedig nem mertek hozzám szólni, hiszen mindannyiukkal összeakaszkodtam azóta. Némán markoltam a kormányt, miközben megint egy éles, hegyi kanyar következett és már egy köhögőroham csiklandozta a torkomat. Igyekeztem odafigyelve vezetni a furgont, bár nem szerettem ezt az autót, túl nagy volt.
Mindenki lelkesen szállt ki a kocsiból a kijelölt helyünkön és sürögni- forogni kezdett, hiszen délután rajt volt, addig mindennel kész kellett lenni. Magányosan álldogáltam a félig felállított sátram mellett, úgy volt, hogy Lokival alszom majd, de átvándorolt G.lowhoz. Bornus óvatosan oldalazott mellém, hihetetlen módon megörültem neki.
- Hyung, tudsz segíteni? Életemben nem állítottam még sátrat.
- Persze. - Mosolyodtam el és követtem a csapat legkisebb tagját az Atoval közös helyükhöz. Kicsit megnyugtatott, hogy mégis jó vagyok még valamire, de egyre elkeserítőbb volt a szótlan Moobin, aki pedig mindig kedves volt mindenkihez. Haragudtam még rá, persze ok és indíték nélkül, de egyre kevésbé.
A sátor állítás után azonnal nekikezdtünk a biciklik szereléséhez, Bornus velem maradt, de Ato átpártolt G.lowhoz és Lokihoz, nem volt időm gondolkozni és féltékenykedni, ugyanis donsaengem sehogy sem boldogult a teleszkópjával, így nekem kellett megszerelnem.
A verseny kezdete után minden felgyorsult. Ato volt az első induló, három körönként terveztük váltani egymást, a második indulónk G.low volt, könnyen váltották egymást, Loki egy székben ülve mérte a köridőket, ő volt az utolsó ötünk közül. Bornus volt a harmadik, idegeskedve vártam a célban, pedig nem volt miért aggódnom, könnyen ment a váltás. Órákon keresztül ez ment, lassan pedig beesteledett, de mi nem álltunk meg. Hol lemaradtunk a többi élmezőnyöstől, hol lecsúsztunk a középmezőnybe, de fűtött egy idegen erő és hihetetlen köridőket produkáltam.
- Kiu, lassíts, el fogsz fáradni! - Kiabálta G.low a stoppert figyelve az utolsó körömben, mire hátraintettem, hogy megyek még egy negyediket is.
Mikor beértem, Loki majd felnyársalt a tekintetével. Rohantam inni és enni valami kis könnyűt, de egy köhögőroham megfékezett. Elég volt egy pillanatra elfeledkeznem a betegségemről és az leterített. A térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után.
- Hyung, pihenned kellene! - Tette Ato a kezét a hátamra.
- Jól vagyok. - Egyenesedtem ki, de nem esett jól a mozdulat.
Loki továbbra sem nézett felém és ez sokat kivett belőlem, viszont az éjszakai hajtás sem tett jót. Bornus egy defekttel futott be a következő váltásban, hajnali egy lehetett. Sokat vesztettünk az általam behozott előnyből hát a lehető leggyorsabban indultam neki.
A második körben történt meg az a bizonyos baj, amit egyik biciklis sem vár. Hatalmasat buktam és fékezhetetlenül gurultam lefele a völgybe, a biciklim pedig rám érkezett. Igaz, hogy könnyű vázas volt, de akkor is kiszorította a tüdőmből a levegőt. Oldalam pokolian égett, biztosan szépen lehorzsoltam. Nem tudom meddig fekhettem mozdulatlanul a hideg földön, mikor levelek halk csörgését hallottam meg és fény vetült az arcomra.
- Öcsi, jól vagy?
- Úgy nézek ki? - Fintorodtam el dühösen.
- Na gyere te hadi sérült! - Mormolta Loki és egy mozdulattal lekapta rólam a biciklimet. Alig bírtam talpra kecmeregni és akkor is fuldoklási roham tört rám. Kikerekedett szemekkel kapkodtam az elérhetetlennek tűnő levegő után, mir Loki egy hatalmasat vágott a hátamra. Fájni ugyan fájt, de legalább nem fulladtam meg. - Minden oké? - Támogatott vissza az útra. - Tudsz tekerni? - Csak bólogattam és felmásztam a biciklimre. Lassan indultunk meg egymás mellett.
- Mennyire maradtunk le?
- Nehogy már ez érdekeljen! - Csattant fel Moobin. - Meg is halhattál volna. - Egyébként semennyire. Bornus kért egy új mágnest és hárman váltanak, mióta téged kereslek.
- Sajnálom. - Hajtottam le a fejemet. Erőteljes koppanás jelezte a sisakomon, hogy Loki fejbe vágott.
- Olyan hülye vagy. De miért nem mondtad el, hogy baj van?
- Mert én sem mertem elfogadni. Féltem. - Suttogtam és már sehol sem volt bennem düh, lassan beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
Amikor visszaértünk, G.low volt kint a pályán, Bornus és Ato szinte körbeugráltak. Odasietett hozzánk egy orvos, Loki volt az, aki elhajtotta.
A versenyt végül nem nyertük meg, Bornus is esett egy nagyot és eltörte a bal karját, mégis vidám mosoly ragyogott az arcán. - Srácok! - Léptem oda a pakolászó csapathoz, Loki biztatóan bólintott, nehezemre esett folytatni. - El kell mondanom valamit. Már nagyon régen szólnom kellett volna, de féltem.
- Mi az, hyung? - Mosolyodott el Ato jóindulatúan.
- Rákos vagyok. Csak magamnak köszönhetem, mert tüdőrákom van. - Hajtottam le a fejemet. Bornus ölelt elsőnek magához, majd sorban mindenki belecsatlakozott a csoportos ölelésbe. Könnyek gyűltek a szemembe ennyi szeretettől.
Mire beköszöntött az augusztus, megtanultam elfogadni a jövőmet, hogy nemsokára meghalok. A daganat tovább nőtt a tüdőmben, olyan volt, mintha asztmás lennék. Le kellett mondanom a biciklizésről, a sportolásról. Lokiék mindennap eljöttek hozzám, vigasztaltak, igyekeztek mosolyra bírni. Bornus nagyon letörtnek tűnt, fájt látni, hogy ilyen szomorú, miattam.
A fiúk engedélyével indultam el meglátogatni a családomat, beutaztam egész Dél- Koreát, minden ismert rokonomra szántam néhány napot. Az utamnak a gyógyszereim hiánya vetett véget, hirtelen kezdett romlani az eddig úgy- ahogy stabil állapotomon. Édesanyám hisztérikus rohamok között tárcsázta a mentőket, hiába tiltakoztam. Incheonban rekedtem, egy kórházban. G.low jött el értem, ügyesen kimagyarázta a dolgot. A hazafele úton úgy gubbasztottam az anyósülésen, mint egy ázott kis veréb, mély szomorúság vett erőt rajtam. Bár készen álltam, nem akartam itthagyni ezt az életet. Dúlt bennem az élni akarás, mégis elfogadtam a sorsomat, ami az én hibámból alakult így.
A nyár elmúltával az én életkedvem is szűnni látszott. Bezárkóztam a lakásomba és nem ettem, nem ittam. Csak ültem kint az erkélyemen, a változó természetet figyelve és szinte óránként rágyújtottam. Elszigeteltem magam Atoéktól, utoljára akkor találkoztam velük, mikor kimentem megnézni Bornus downhill versenyét, nagyon büszke voltam rá, aznap mosolyogva mentem haza. Csak Loki jött el hozzám azután, de akkor is csak pár szót váltottunk, hiszen mindketten tudtuk, ez itt már a célegyenes, innen nincsen visszaút.
Szeptember huszonnyolcadika, éjjel, telihold volt. Lefogyva, gyengén ültem a az erkélyemen és a fekete lombokat figyeltem, a meg- megrezdülő, ezüstös leveleket. Semmi nem mozdult, aludt a város. Vad köhögés fogott el, majd beleszakadt az egész testem. Azután minden lecsillapodott. Éreztem, hogy felszökik a lázam, de a fájó végtagjaim zsibbadni kezdtek és elmúltak a kínok. Hideg veríték csurgott le a halántékomon, enyhült a tüdőmben levő kegyetlen nyomás és az egyébként is távoli Hold egyre messzebb került tőlem. Álmos voltam és elszédültem. Tudtam mi ez, behunytam a szememet és vártam. Hetek óta fájó fejem tompulni kezdett és még utoljára magával ragadott az álomvilág pókhálója, újraéltem az első találkozást a fiúkkal, azután csend lett. Csend és sötét. A mellkasom nem emelkedett meg többé, a szívem megszűnt dobogni. A levegő nem járta át többé a testem, lelassultam és lassan kihűltem, megálltam.
Ez volt hát az életem vége, mindössze szűk, huszonöt évet kaptam, de semmit sem bántam meg. Nem csináltam volna semmit sem másképpen.