A nagy folyó legendája

Szöul, a hatalmas város. A két nagy városfél, melyre mindig egyként gondolunk és mégis elválasztja őket egymástól a Han nyugodt áradata. A város huszonöt kerülete felosztható tizenegy és tizennégy kerületre a Han bal, illetve jobb partján. A rejtélyes folyó partjain, mely szinte az idők kezdete óta higgadt, hideg tükörként szeli át a Koreai- félszigetet. Sok embert foglalkoztathat, hogy miért is épült a folyó köré a város, hogy az szalagként válassza el egymástól a két felet. Csupán a kérdés van rosszul feltéve. A fontosabb, hogy miként került ide ez a hatalmas vízsodrás, hogy kettészeljen egy, egykor oly fenséges birodalmat. A legenda még Hansong létrejötte előtt született, egy olyan korban, amikor nem emberek uralták a Földet. Hatalommal rendelkező, rendkívüli lények, a tündék alapítottak birodalmat az erdőkkel és hegyekkel övezett tájon, ahol zavartalanul vadászhattak és békében élhettek. De az ellentét itt is felütötte a fejét és a várost két hatalmas részre osztotta ketté az akkori uralkodó. Az óváros és a birodalmi város lettek. Ekkor ezen a tájon még nyoma sem volt a hatalmas, békés folyónak. A birodalmi város egy idő után már nem csak városrészként akart érvényesülni, hanem önállósodni akart, elszakadni az óvárostól, azoktól, akik még követték a hagyományokat. Történetünk pedig az óvárosban játszódik, egy magas, emeleti ablakban veszi kezdetét, ahol egy elbűvölő, fiatal lány, Hayoung kapott szállást.
Hayoung soha nem mozdulhatott ki a házból, hiszen ő úri kisasszony volt, neki tilos volt. A magasból figyelte a természetet és annak ezerféle, változó arcát. Imádta ujjait az ablakpárkányán megülő hóba mártani és szerette a boltíves ablak hatalmas vájatán betűző nyári napfényt. Minden vágya volt kilépni a házuk kapuján, szaladni a földes utakon és érezni a zizegő fűszálakat a bokája körül, de nem lehetett.
Szomorú sóhajjal borult rá ablakának vastag kőpárkányára, épphogy bezárkózott a szobájába egy hatalmas családi perpatvar elől, melyben az ő férjhezadását taglalta a család. Nem akart magának férjet, szabad nőként akart megöregedni. Álmodozva figyelte a két városrész közt elhúzódó zöld, ligetes sávot, valaha ott is házak álltak. Mindenképpen el akart egyszer jutni oda, de nem szabadott, veszélyes volt. A birodalmi város tornyai messze magasba szöktek, impozánsabb és szebb volt, mint az óváros. Hayoung barna tincseit felkapta a játékos szél és a nap melege elálmosította a fiatal lányt. Hatalmas szemei lassanként le- lecsukódtak és az ablaka előtt térdelve elaludt.
Szürkülni kezdett odakint, mire felkelt és kinyújtóztatta zsibbadt végtagjait. Halk füttyszó reppent fel odakintről, Hayoung érdeklődve leste a lágy kis dallam gazdáját.
Odalent, pár utcával lejjebb, egy magas fiú sétálgatott és mindig jó útra lépett rá, pedig sokfele járt- kelt. Zelo soha nem tévedt el az Óváros bonyolult útvesztőjében, most is vidáman fütyörészve rótta a szürkülő utcákat, vállán egy nagy, barna zsákkal. Gyakran szállította el a zöldségeket apja piaci standjáról a főuraknak, némi plusz bevételért cserébe. Egyszerű élete volt, de szerette. Soha nem cserélte volna el egy módosabb sorsra, hiszen akkor nem engedhette volna meg magának, hogy kijárjon a két városrészt elválasztó ligetesbe, ahol vadpónik legelésztek békésen. Szerette nézegetni ezeket az állatokat, volt köztük egy kedvence, egy karcsú, nyári fekete kanca, gyakran odalépdelt a fütyörésző fiúhoz és érdeklődve figyelte. Ez volt hát Zelo élete és nem is vágyott többre.
Hayoung még mindig szemét meresztgette a szürkületbe, hátha megpillanthatja a kis dallamocska gazdáját, nemsokára tényleg a szeme elé tárult az illető, egy aprócska kis utcából lépett elő, egyszerű fehér póló volt rajta és világosszürke haja világított a lassan eluralkodó éjszakában. A furcsa fiú lassan eltűnt az ablaka alatt, mire Hayoung mélyebben kihajolt és a hirtelen csengőszótól majdnem kipottyant ijedtében. Mindig is utálta a pici kis harangot, ami a házuk ajtaja felett himbálózott, arra várva, hogy vendég jöjjön. Odaosont szobája ajtajához és kilesett rajta. Sajnos nem láthatta ki érkezett, csak halk hangok jutottak el hozzá, egy beszélgetés foszlányai.
- Köszönöm Junhong, nagyon kedves tőled, hogy megint elhoztad a narancsokat.
- Szóra sem érdemes. - Ekkor pénz csörgése szállingózott fel Hayounghoz, mire felélénkült. Szinte biztos volt benne, hogy az előbb látott fiú áll az ajtóban. Nyugalmat és komolyságot varázsolt arcára, majd egyenes derékkal sétált le a lépcsőn. Apja mellé érve a beszélgetők rápillantottak. - Junhong, ő itt a lányom, Hayoung, kincsem ez a kedves fiatalember szokta nekünk a zöldségeket és a gyümölcsöket hozni. - A Junhong nevű fiú illedelmes hajolt meg a kishölgy előtt, majd ismét a beszélgetésre koncentrált, így Hayoungnak volt ideje megnézni a fiú vonásait. Bár ő maga magas lány volt, ennek a fiúnak ha az álláig ért. Tetszett neki a fiú pici orra és finom vonalú, telt szája, az egész arca kedves és kellemes volt. Tekintetük csak akkor találkozott, mikor apja bemutatta őket egymásnak, de szénfekete, ragyogó szemei megmaradtak az emlékezetében. Az egész emberről lerítt, hogy van benne valami varázslatos.
Ekkor bukkant fel Hayoung édesanyja, aki szigoráról volt híres és azonnal a szobába parancsolta a lányt.
- Mit képzelsz, hogy egy parasztgyerek előtt így mutatkozol, egy szál semmiben? - Mutatott végig az egyszerű, fehér ruhácskán. Szegény lány mélyen meghajolt és elsietett. Szomorú sóhajjal térdelt le megint ablaka elé és a megjelenő kis csillagokat figyelte. Ott pihentek az égen, a Hold hatalmas, nyugodt nyájaként, Hayoung néha csillag szeretett volna lenni, ott biztos nem voltak szigorú édesanyák.
Hallotta az ajtó csukódását, mire lepillantott, Junhong távozott éppen. A fiú, mintha észrevette volna, hogy figyeli, hátrapillantott és kedves mosollyal intett neki. Hayoung döbbenetében azt sem tudta mit csináljon.
- Várj! - Kiáltott a fiú után hirtelen, az kíváncsian fordult meg és ablaka elé lépkedett. - Szeretnék beszélni veled! Fel tudsz ide jönni?
- Mi sem egyszerűbb. - Mosolyodott el vidáman a fiú és pár pillanaton belül az ablakpárkányán üldögélt. - Mit szeretnél kérdezni?
- Milyen szabadnak lenni? - Vágta rá egyből a lány. Zelo jót mosolygott rajta.
- Én sem vagyok szabad, csak szófogadatlan gyerek. Anyám nekem sem engedi meg, hogy kijárjak a két várost elválasztó...
- Te jársz a ligetbe? - Élénkült fel Hayoung és Junhong térdére támaszkodva a fiú arcához hajolt. Orruk majdnem összeért, mire Zelo kedves mosollyal hátrébb tolta a lányt. - Junhong a neved, ugye?
- Hívj csak Zelonak és igen, én járok a ligetbe. - Jött a kedves, közvetlen válasz. Hayounggal még senki sem beszélt így, nagyon tetszett a lánynak ez a hangnem.
- Vigyél magaddal! - Ragyogott fel a tekintete és megint nagyon közel hajolt Zelohoz. A fiú most nem tolta el.
- Ha szeretnél velem jönni, holnap este elviszlek. Tizenegykor várj itt, hozok neked valamit majd. - Mosolyodott még el, majd mindkét lábát kilógatta az ablakon és macska ügyességgel huppant le. Még utoljára visszafordult és intett a meglepett lánynak, majd beleveszett a sötét utcák bonyolult labirintusába. Ekkortájt lépett be a szobába Hayoung édesanyja, aki furcsa hangokat hallott a lánya szobájából.
Zelonak hazafele menet volt ideje elgondolkozni a cseppet sem hétköznapi estéjén. Hayoung ránézésre egészen hétköznapi lánynak tűnt, de Zelo érezte, hogy a hosszú, hullámos, barna haj, amit egy szoros szalag fogott össze, a finom, fehér bőr és az apró, íves, rózsaszín ajkak egy rendkívüli lányt takarnak. Nem értette, hogy Hayoung édesanyjának mi baja lehetett azzal a kis fehér ruhával, neki sokkal jobban tetszett, mint azok a hatalmas, masnis és színes jelmezek, amikben az ember nem lehetett igazán szabad.
Az ágyában fekve még elgondolkodott a két város felett uralkodó borús helyzeten, nem értette mire jó ez. Végül Zelot magukkal ragadták az álmok ragacsos és kusza pókhálói.
Hayoung reggel hatkor kikelt az ágyból és fel- le járkált a szobájában. Izgatott volt, egész éjszaka csak forgolódott. Hiszen Zelo megígérte neki, hogy elviszi a ligetbe. A reggelit is alig bírta leerőltetni a torkán, a tanórái pedig felértek egy kínzással. Lassan érkezett el az este és a kilencórai takarodó. Hayoung figyelte a lenyugvó Nap sugarait, amik a narancs összes árnyalatára befestették az eget és közben keleten lassan felkúszott a feketeség és azok a csodálatos, apró csillagok végre felragyogtak. Kissé feltámadt a szél és felhőket szórt széjjel, de nem volt hideg.
Ahogy telt az idő, Hayoung aggódni kezdett. Megfordult a fejében, hogy esetleg Zelo megfeledkezett róla és ezzel a gondalattal arra is rájött, hogy nem tudja mit vár jobban, a kirándulást, vagy a szürke hajú fiú érkezését. Lassan elérkezett a tizenegy óra és nem történt semmi sem. Hayoung majd tövig rágta mind a tíz körmét. Végül negyed tizenkettő körül valaki elárnyékolta az ablakon bevilágító fogyó Hold fényét. - Ne haragudj, hogy késtem. - Szabadkozott Zelo. - De olyan aprócska termetre, mint a tied, nehéz nadrágot találni.
- Hoztál nekem nadrágot? - Élénkült fel Hayoung.
- És egy felsőt. - Egészítette ki Zelo kedvesen és odanyújtotta neki az egyik kisebb pólóját.
- De ne less! - Kapta ki a fiú kezéből a ruhákat és a paraván mögé sietett. Junhong rendes volt és amíg a lány öltözött, a csillagokat figyelte az ablakból. - Mi olyan érdekes? - Ugrott Zelo hátára Hayoung.
- Csak a csillagokat néztem. Na, akkor én előre megyek és azután segítek neked. - A lány arcán kényelmetlen mosoly jelent meg, nem értette, hogy a férfiak miért szeretik ezeket a kényelmetlen ruhadarabokat, bár a felsőnek kellemes illata volt, biztos volt benne, hogy a fiú illatát érzi.
Zelo nem volt biztos benne, hogy tud segíteni Hayoungnak lejönni az ablakból, de a lány ügyes volt és macskaügyességgel fogott talajt új bajtársa karjai közt.
- Gyere! - Ragadta meg a törékeny szépség kezét és beszaladt vele az egyik szűk utcába.
Hayoung egyre izgatottabb lett, ahogy egyre kisebb házak vették körül és egyszer csak ott volt. A végeláthatatlannak tűnő természet, amelynek túloldalán a Birodalmi város volt. Mindenhol kia ligetesek törtek az ég felé a magas fűben, amely lágyan hajladozott a friss, éjszakai szellőben és itt- ott vadvirágok színes kis csomója törte meg. Zelo meggyújtott egy kis lámpást, amely narancsos, imbolygó fényt szórt széjjel és kísérteties árnyékokat festett a fénykör szélére. A lány ösztönösen közelebb húzódott a megszöktetőjéhez, majd tekintete megakadt a csillagos égen. - Csillaghullás ideje van. - Követte Zelo a tekintetét.
- Lehullanak a csillagok? - Képedt el Hayoung.
- Nem teljesen, csak átszelik az égboltot, de nem mindegyik. Keveset lehet észrevenni. Ha akkor kívánsz, valóra válik. Bár ez csak mese. - Huppant le Zelo a fűbe és hátára fekve kezdte figyelni az eget. Újdonsült bajtársa óvatoskodva követte.
- Olyan furcsa módon rendeződnek el a csillagok.
- Ezek csillagképek. Az ott, a kisgöncöl, az pedig a nagygöncöl. Ott az Orion, ott pedig a rák és a pegazus. - Hayoung áhítattal hallgata Zelo halk hangját, amely megnyugtatólag hatott rá. A fiú az eget nézve magyarázott, de Hayoung már az arcát figyelte, amin hosszúra nyúltak a sötét árnyékok. Annyira más volt az arca a többiekétől, furcsa érzéseket és meglepő, eddig ismeretlen ösztönöket ébresztett Hayoungban. Meg akarta érinteni Zelo puha száját, érezni, ahogy a fiú szempillái csiklandozzák az arcát. Elpirult a gondolatra, nem szabadott volna ilyenekről képzelegnie. Mély sóhajjal pillantott ismét az égre és a fényes esthajnal csillagra.
Zelo érezte magán a lány tekintetét, de igyekezett nem foglalkozni vele. Bár különleges lány volt és Junhong legszívesebben kibontotta volna a haját, hogy megmutassa neki az igazi szabadságot, tudta, hogy nem teheti. Nem volt gazdag, neki ez nem adatott meg. Tovább figyelte az eget és sajnos hamar eljött az indulás ideje, ugyanis a Nap arany csókjai megjelentek keleten, az ég orcájának legalján. - Ideje mennünk! - Fújta el lámpását és felsegítette Hayoungot. Csendben osontak végig a még néma városon, csak néhol sepregetett egy- két idős asszony, de ők csak mosolyogva megcsóválták a fejüket, hiszen látták már Junhongot máskor is, ismerték a fiú kalandvágyó természetét.
- Ugye máskor is eljössz majd? - Hajolt vissza Hayoung szobája ablakából, ahova Zelo készségesen felsegítette.
- Csak rejtsd el jól a tőlem kapott ruhát! - Mosolyodott el az utcán álldogáló fiú. - Ha jövök, idelent megvárlak és megint elmehetünk majd. - Hayoung mosolyogva intett a fiúnak és az ablaka keretének dőlve figyelte a távolodó alakot. Remélte, hogy hamar eljön, - márpedig hamar el kell jönnie -, a viszontlátás pillanata, mert Zelo vidám kisugárzása mellett elfogta egyfajta bódító érzés. Hamar visszaöltözött hálóingébe, miután titokzatos lovagja, - hiszen számára Zelo bizony az volt - , eltűnt az utcák kacskaringójában. Ruháit pedig a szekrény aljába, a kiskori ruhácskái alá rejtette.
Így teltek a hetek, éjszakánként a természetben kalandozott a két fiatal, Zelo pedig mindig hamar eljött Hayoungért, tartotta magát szavához és egyre gyakoribbak lettek ezek a találkák. Boldogok voltak és titkon szerelmesek, ezt maguknak már nem tagadták le, de nem reméltek csodát, tudták, hogy tilos lenne szeretniük a másikat.
Történt egyszer, egy esős napon, hogy Hayoung édesapja fogadást rendezett és a lánynak kötelező volt megjelennie rajta. Politikusok és módos vénemberek fecsegtek mindenütt, poharakkal a kezükben, nem kamasz lánynak való hely volt és Hayoung félt, hogy Zelo megharagszik rá, amiért esetleg hiába várja az ablaka alatt. Titkon pedig remélte, hogy ma a fiú nem jön el, hiszen az akár lebukáshoz is vezetett volna.
Édesapja hangja rántotta vissza a valóság elegáns, sznob talajára, aki éppen csendet kért, hogy szóljon.
- Nem hiába rendeztem meg ezt az ünnepélyt ma este. Ezen csodás alkalommal bejelentem, hogy csatlakozom a feltörekvést pártolókhoz, a fejlődést hirdetőkhöz és teljes családommal együtt a Birodalmi városba költözöm. Valamint, hogy lássák, milyen nagylelkű vagyok, lányom, Hayoung kezét a város bírójának, Jeon Changjungnak adom. - Tapsvihar tört ki a teremben, Hayoung pedig a szokottnál is sápadtabb lett. Gyermeki álmai, melyeket Zeloról és magáról szövögetett oly nagy gonddal, apró szilánkokra zuhantak. Ott állt a terem közepén, mindenki őt figyelte és egy öreg, olykor talán daliás alkatú férfi lépett felé kapzsi mosollyal. Hayoung nem akarta ezt az embert, nem akarta neki adni a testét, nem akart ennek az embernek gyermeket szülni. Illedelmesen meghajolt, majd kisietett a teremből. Ahol már senki sem látta, pattaként törtek elő a könnyei és keservesen sírva szaladt ki a házuk kovácsoltvas kapuján.
Zelo egy ideig várakozott Hayoung ablaka alatt, zuhogott rá az eső a sötét, borongós égből, szürke haja fekete tincsekben lapult le. Odabentről zeneszó hallatszott, Hayoungnak most biztos más kötelessége akadt, nem haragudott a lányra, csak kicsit elszomorodott. Éppen elindult egy szűk kis utca fele, mikor valaki a hátának ütközött és meglepett nyekkenést adott ki magából. Zelo fürgén pördült meg, Hayoung pislogott rá félve. Szép ruhája máris víztől dagadozott és a szemeit borító temérdek festék fekete patakokban csurgott végig sápadt arcocskáján.
- Junhong! - Vetette magát sírva a fiú nyakába. - Férjhez akarnak adni. A Birodalmi városban. - Zelo elsápadt és a jókedv szinte kipárolgott lelkéből. - Zelo, én nem akarok férjhez menni. Én szerelmes vagyok, csak téged szeretlek. Nem akarok nélküled élni. - Zokogott Hayoung a fiú pólóját markolva.
- Gyere, menjünk! - Fogta meg a lány aprócska kezét és botladozni kezdtek a macskaköveken, az Óváros széle felé. Mire elérték a ligetest, elállt az eső és kitisztult az ég egy kicsinyke foltja, ahonnan az öreg Hold mosolygott le rájuk szelíden. Hayoung megállt a füves, puha talaj szélén és lebontotta magáról a vastag ruhát, kioldotta és eldobta fűzőjét is. Egy szál fehér alsóruhában gázolt bele a vizes fűbe, Zelo megbabonázva követte. Soha nem látott még olyan szépet, mint az ő Hayoungja. A lány megtorpant, majd felé pillantott. Egy csillag szelte át az eget, majd egyre több.
- Hát erről meséltél. - Ámult el Hayoung, mikor Zelo mellé ért. - Nem akarok Zelo nélkül élni. Azt kívánom, hogy mindig velem legyen! - Szorította össze Hayoung a szemeit. Junhong óvatosan két keze közé foglalta a lány holdfényben fürdő arcát.
- Azt kívánom, hogy mossa el víz a jövőnket és válassza el a fejlődést a természettől. - Lehelte Hayoung szájára, majd finoman megcsókolta.
Megnyíltak az ég csatornái és földanya fáradt sóhajjal nyitotta fel szemeit mély álmából. Egy folyószellem ostorozta fel hullámparipáit és a víz őrjöngő ostromként törte ketté a fákat, ahogy medret vájt magának. A vadpónik magas nyerítéssel iramodtak el a száguldó ár elől, csak egyetlen dolog nem mozdult a víz útjából. Egy egybefonódó, fiatal pár rezzenéstelenül várta a megváltó halált, mely tajtékzó folyamként vitte őket magával. Így mosta el a Han Junhong és Hayoung kisasszony jövőjét és választotta el a két várost egymástól.
A Birodalmi város és az Óváros az évek múltával lakatlanná vált és elpusztult, majd az emberek vertek tanyát ismét a romokon és a  magasba emelték Szöult, ahol ma is előfordul olyan kétségbeesett fiatal, aki megfontolja, hogy a Han habjai közé vesse magát, hiszen a folyó a kezdetektől áldozatokat követelt magának, amiért békességet teremtett. Ez tehát a szelíd folyó legendája, mely a csillaghullás idején született.

Neveletlenek (BTS)

Mi jut eszünkbe, ha egy fiúbandára gondolunk? Jóképű fiúk, romantikus dalok, vagy éppen mindenkit kioltó rapszövegek, egy összekovácsolódott, édes csapat. A Bangtan boysról szintúgy elmondható mindez, de ezeknél a fiúknál a Föld még nem hordott a hátán élénkebbet, neveletlenebbet és rendetlenebbet. Mrs. Lee éppen a Bangtan rezidencia fehérre mázolt ajtajában topogott és azon gondolkozott, hogy a belülről szűrődő zajokat egy vajúdó macska, vagy egy vércse és egy turmixgép románcából született poronty adja- e ki. Egyik tipp sem volt helyénvaló. Taehyung és Hoseok vinnyogtak határok nélkül, puszta jóérzésből.
Jimin
Reggel J- Hope hyung csontos hátsójára ébredtem, ami kíméletlenül nyomódott bele a csípőmbe és hozzá éktelen ordítás párosult, valahogy olyan otthonos érzés volt.
- Jimin! - Nyújtotta el a nevemet hosszan.
- Hmhpfh?! - Lestem ki résnyire nyitott szemeimen.
- V cica meg akar ölni.
- És mit vársz tőlem?
- Üsd meg! - Értetlenül néztem rá. Szóra nyitottam a számat, de hangomat elnyomta a csengő zaja.
- Jimin! - Kiabált Namjoon. - Csengettek.
- Akkor nyisd ki! - Szóltam vissza.
- Nem lehet. Most nem tudok felállni.
- Akkor nyissa ki Taehyung.
- Oda küldenéd az ajtóhoz? - Kerekedett el Hope szeme.
- Igaz is. Hol van a hercegnő?
- Pakolászik. - Zengett a leader hangja.
- Jungkook! - Üvöltöttem teli torokból, szobatársam riadtan ült fel.
- Mivan? - Förmedt rám dühösen.
- Nyisd ki az ajtót! Csengettek. - A maknae morogva döcögött le a lépcsőn, elégedett arccal borítottam le magamról Hoseokot és a fejemre rántva a paplant, zavartalanul aludtam tovább.
Jungkook
Egy aprócska hölgy állt az ajtóban, értetlenül pislogtam le rá.
- Jóó reggelt! - Köszöntem udvariasan, bár volt bennem némi bizonytalanság.
- Szervusz fiam! Lee Songneul vagyok. - Nyújtotta felém a kezét.
- Je... Jeon JungKook. - Motyogtam összezavarodva.
- Maknae, hol van az a pocok? - Hallottam meg V hangját, egy fújtató Taehyung közeledett felém, de amikor meglátta a hölgyet, teljesen megváltozott és illedelmesen meghajolt. - Kim Taehyung vagyok. - Mutatkozott be, majd ismét felém fordult.
- Hyung, te mitől vagy csurom víz? - Esett le az állam.
- Ezért üldözöm Hoseokot. Nem láttad?
- Jiminre telepedett rá nem olyan rég. De nem tőlem tudod. - Tartottam még vissza, tartva a menekülő rapper esetleges bosszújától, amiért elárultam.
- Lakat a számon. - Kacsintott rám narancs hajú csapattársam és felszaladt az emeletre. Udvariasan elvettem a hölgytől a bőröndjét és a konyhánkba kísértem.
- Elnézést az illetlenségért, de igazság szerint én nem tudom, hogy ön mi célból jött hozzánk.
- Én vagyok az új felügyelőtök fiacskám. Takarításra ösztönzök, segítek főzni és tiszteletetre nevellek titeket, mert tudtommal alaposan rátok férne. - Igazította meg a kontyát fontoskodva, máris ellenszenves volt. Zavartan elnézést kértem és felvágtáztam az emeletre. Első utam a még mindig alvó Yoongihoz vezetett és kiráztam a morcos rappert az ágyból, majd a csuklójánál fogva magammal húztam és a dudorászva pakolászó Jint is felkaroltam. Namjoon most nem volt elérhető, mert a hangok alapján a felügyelő néni máris utolérte. Jiminékhez húztam magammal a két hyungomat és magunkra zártam az ajtót. Seokjin szétválasztotta a marakodó V-Hope párost és mind várakozva néztek rám. Még a sztrájkoló Jimin is felénk fordult.
- Na jó. Mrs. Lee azért szidja éppen lent Namjoon hyungot, mert ezért fizetik. Meg akar nevelni minket.
- Hogy mit? - Kiáltott fel Jimin, mire Suga és Hoseok rávetődtek, hogy elhallgattasák. - Bocsi.
- Szóval, valahogy meg kell tőle szabadulnunk, ha nem akarunk kilenckor aludni menni, és vécét pucolni a szabadidőnkben.
- Én benne vagyok. - Bólintott V és a végén még Jin is belement az ördögi tervek szövögetésébe, feltéve, hogy egy kicsivel tényleg többet takarítunk, mert ez "nem állapot".
J- Hope
Tetszett a dolog, nem akartam szabályok közé szorítkozva élni egy házsártos, kontyos nénivel. Mivel Jungkook még nem keltett a hölgy előtt állatti származásra utaló képet, ezért Jinnel karöltve vállalták a jópofi szerepét, hogy kipuhatolják a várfal mögé bejutott ellenség gyengéit. V és jómagam az önmaguk alakításáért kaptunk sok szavazatot, más úgyse ment volna. Jimin felvállalta a beképzelt szépfiú szerepét, szerintem egyik szemszögből sem túl testhez álló feladat. Suga pedig a flegma rappert akarta alakítani, akinek a parancs egyik fülén be, a másikon ki. Úgy döntöttünk, hogy szeretett leaderünket nem avatjuk be, nem volt egy nagy színész alkat. Jin hagyta el először a szobát, egy halom szennyessel, hogy azonnal kezdhesse is a feladatát, elnyerni a néni tetszését.
Jin
Nevetségesen festhettem Jungkook és Jimin halomnyi ruhájával, de nem volt választásom, nem akartam egy felügyelőt a nyakamra, tudtam én nevelni a fiúkat, nagyjából.
- Te meg mit akarsz rendetlenkedni fiam? - Hallottam meg egy gyanakvó, női hangot.
- Üdvözlöm, Jin vagyok! - Hajoltam meg nehézkesen. - Megtenné, hogy kiyitja nekem azt az ajtót? - Mutattam egy félreeső nyílászáróra. Egy megilletődött "Ó" volt a reakció, mikor fény derült a mosógépre.
- Látom vannak még rendes fiúk is az idolok közt.
- Hyung, ezt fent hagytad. - Vágtázott felém Hoseok lelkesen, kezében egy fél pár zoknival.
- J- Hope, azonnal hozd vissza a zoknimat! - Szaladt utána Taehyung, fél lábán zoknival. Jót mosolyogtam rajtuk, de a felügyelőnek nem tetszett a látvány, főleg mikor elgázoltak és mindenhová szennyes repült. Suga vihorászva sétált el mellettünk, Jimin pedig minket átugorva a tükörhöz szaladt.
- Szerintetek is híztam? - Rántotta fel a pólóját és befeszített a tükörképének. - Mintha már nem lenne olyan kockás. - Simogatta a hasát, majd alaposan bevizsgálta a bicepszét, végül pedig az arcánál kötött ki. - Olyan sápadt vagyok mostanában. És ez itt egy miteszer? Te jóságos ég! Ezt még ma el kell tüntetnem. Juj, ez itt egy ránc?! - Húzta ki a bőrt a szeme mellett, majd visszaengedte és ezzel kezdett szórakozni. Kihúz, visszaenged, kihúz, visszaenged és így tovább. Aztán tekintete Mrs. Leere tévedt. - Ön mint tapasztalt ráncmester, mit gondol? - Szaladt oda a korosodó hölgyhöz. Csak a fejemet fogtam, a felügyelőnk pedig felháborodottan kezdett hápogni.
- Mégis mit képzelsz magadról? Téged senki sem tanított meg viselkedni fiam? Tisztelned kellene, mit gondolsz mennyi idős vagyok? - Szegezte mutatóujját az alacsony táncosra.
- Valahol ötven és a halál közt? - Sétált el Yoongi megint mellettünk, arcán teljes nyugalom tükröződött.
- Innom kell egy hibiszkusz teát! - Motyogta a néni és eltipegett kis magassarkújában.
- A hibiszkusz az kaktusz? - Kérdezte Hoseok kíváncsian, mire csak megsimogattam a haját.
- Semmi baj Hope. Megértjük.
Jungkook
A mai nap folyamán már nem boldogítottuk tovább a hölgyet, Suga kijelentése így is kellően sok volt neki. Jimin délután mellé telepedett a kanapéra és figyelte, hogy mit olvas az új felügyelőnk. Mrs. Lee még magyarázott is neki szépségtippeket, szerintem szent meggyőződése lett, hogy a táncosunk meleg.
Reggel, mikor kinéztem az ablakon, meg kellett kapaszkodnom, ugyanis a kertben Jimin rohangált és itt- ott leguggolt, aztán folytatta a járkálást. Az első, ami nem stimmelt, az az volt, hogy korán kelt. Kezdett érdekelni, hogy mik a szándékai, de a délelőtt folyamán nem derült ki és Jimin sem került elő. Ebédidőben bukkant csak fel, Namjoon hyung és Mrs. Lee éppen főztek, szegény leadersshi olyan elkeseredett fejet vágott, amilyet még senki sem produkált a világtörténelemben.
- Megjöttem! - Robbant be Jimin az ajtón.
- És mégis hol voltál? - Tipegett elé a néni egy fakanállal hadonászva.
- Sétáltam. Olyan szép idő van. - Mosolygott a fiú kedvesen, de a felügyelőnket nem győzte meg.
- Na jól van. Mihaszna banda, irány ebédelni! - Mind vidáman telepedtünk az asztalhoz, régen volt már a reggeli. Taehyung nagy lendülettel kortyolt bele a teájába, de vissza is köpte a pohárba.
- Ez a zöld tea romlott.
- Dehogy. - Morogta Jin undorodva, ő is éppen visszaköpte a folyadékot, mire Suga inkább lerakta a bögréjét. - Csak nincs benne cukor, se citrom. - Elhúztam a számat, miközben a hölgy kiszedte nekünk az ebédet, szerencsére az ramennek tűnt.
- Én nem kérek. - Tolta el Jimin a tányérját, mind meglepve pislogtunk egymásra. Csapatunk rejtélyesen viselkedő tagja az asztalra rakott egy sárga uzsonnásdobozt, elkerekedett a szemem. - Jó étvágyat! - Mosolygott ránk, majd felpattinta a doboz fedelét, egy halom pitypang volt benne. Jimin megfogta az egyiket és a szájába dobta, majd jóízűen elnyammogta. A felügyelőnő elborzadva figyelte a jelenetet, ahogy az önimádó táncos egyesével pusztítja el a sárga virágokat. Szerintem az egyiken volt egy pici csiga is.
- Fiam, te mit csinálsz?!
- Azt tetszett mondani, hogy a pitypang egészséges.
- De a levele.
- Ez is finom. - Pusztította el Jimin a következő virágot. Undorodva húztam el a számat, én meg nem tettem volna ezt. Rap Monster olyan ledöbbent fejet vágott, hogy kezdtem megsajnálni. Mind megbolondultunk az elmúlt napokban és szegény hyung nem tudta hova rakni a történteket.
Namjoon
Eszem nem volt hozzá, hogy mi lelte a fiúkat. Jungkook és Jin ész nélkül jópofiztak a felügyelőnknek, aki egyébkén nagyon pikkelt rám. Jimin hirtelen önimádó szépfiú lett, Suga meg egy tajparaszttá változott, aki bunkóbb, mint egy tarack. Még velünk is. Hoseokról és Taehyungról ne beszéljünk, olyanok lettek, mint a melegek, habár ők még önmaguknak voltak mondhatóak. Miközben ezen tűnődtem, éppen a tányérokat pakoltam el, mikor megcsúsztam az előbb elhajított mosogató szivacsomon és mindent elhajítottam. Hatalmas csörömpölés támadt mögöttem, nem maradt ép tányér. Pillanatokon belül mindenki ott állt a konyhaajtónál.
- Ez eltört. - Motyogtam a fejemet vakarva és a csendben egy légy zümmögött el előttem. Ironikus helyzet volt, a felügyelőnk csak hápogott ledöbbenésében.
- Hyung, mondj egy asszonáncot erre a roppant lehetetlen helyzetre! - Vigyorgott rám Suga.
- Egy mit? - Vontam fel a fél szemöldököm. Egyre jobban összezavarodtam, nem tudtam milyen beteg hülyeséget játszanak velem. Mind pimaszul vigyorogtak rám, majd Mrs. Lee kiabálni kezdett velem, ők pedig csendben elosontak. - Esküszöm, hogy megmászom a Namsant, ha megértem ezeket. - Morogtam és a kiabáló nőt félretolva felsétáltam a szobámba.
Elgondolkozva üldögéltem, az ágyamon, mikor ajtócsapódásra lettem figyelmes. Kikukkantottam az ajtón, de a csapatom összes többi tagja is értetlenül nézett ki Jiminék szobájából. Hirtelen tört rám a magány érzete, inkább visszahúzódtam a saját birtokomra. Pár perc múlva üdvrivalgás támadt kint és a fiúk berontottak a szobámba, hogy össze- vissza ölelgessenek.
- Köszönjük hyung. - Szorongatott meg Jimin mosolyogva. - Nem akarok többet pitypangot enni, vagy tükörbe nézni.
- Elmagyaráznátok, hogy mi folyik itt? - Néztem végig rajtuk.
A következő fél óra az élménybeszámolóké volt, nagyon megleptek. - Igazán beavathattatok volna.
- Ne haragudj Namjoon! - Karolt át Jin szeretettel.
- Ígérjük, hogy többet nem hagyunk cserben.

Bolygóközi fosztogatók (ZE:A)

Sok ezer évvel ezelőtt senki nem hitte, hogy a Föld valaha is elpusztulhat, ma a helyén egy szeméttel bevont bolygó pihen, melyből hatalmas darabokat szakítottak már ki az aszteroidok. Veszélyes a közelébe menni, nem is lenne értelme, egykori oltalmunk lakhatatlan bolygóvá változott. Az emberi faj felkerekedett és bár kevés túlélővel, de új hazára talált egy másik, távoli naprendszerben. Idegen lények vesznek minket körbe és ez a világ sok, egymáshoz nagyon közel álló kisbolygóra épült. Nìceum lett az új hazánk. Dédapáink öregjei még ködösen, de emlékeztek a Földre az utolsó perceiből, ezekkel a vérrel szennyezett, borzalmas történetekkel múlatták az időt, míg az emberek a kékvérűek szolgálatában dolgoztak. Nem sokban voltak mások, mint mi, kék volt a vérük és valamivel érettebb lények voltak. Nem ismerték az erőszak fogalmát, ezt a fertőt az ember hurcolta magával a messzeségből. Viszont technikájuk sokkal előrébb tartott, űrhajóhoz hasonló, lebegő "autókon" közlekedtek. Ebbe a különös világba cseppent bele az emberiség túlélő kis csoportja, hogy dolgozzon a kékvérűek helyett. Egy ideig voltak ellenállók, nyilvános kivégzés volt a büntetésük.
A nevem Kim Dongjun és az utolsó ellenállók egyike vagyok, Minwoo és Heechol oldalán. Célunk, hogy megélhetést biztosítsunk a falunknak és nehézségeket okozzunk a Nìceum öt kisbolygóján, hogy megöljük kínzóinkat.

Sietve ugrottam be a hajónkba, egy zsákot dobtam le a padlójára. Minwoo éppen beindította a motort, Heechol pedig a tájat kémlelte. A Vorton szélét övező hegyek között felbukkantak üldözőink, szélsebesen cikáztunk el a keskeny és sűrű sziklacsúcsok között. Minwoo könnyedén szlalomozott, tudtam, hogy miattam vannak most a nyakunkon, nem voltam elég jó, most sem. Az elmúlt két hónapban több volt a gondom otthon, nehezen koncentráltam a rablásokra.
- Dongjun, vedd át egy kicsit a kormányt! Túl sűrű a terep, figyelem a radart. - Azonnal ott termettem és a lehető legnagyobb figyelemmel irányítottam a siklót. Bizonytalan voltam, kétségek gyötörtek, félve pillantgattam fel a meredek hegyfalra. Bármikor leomolhatott volna. Apró kavics koppant az egyik szárnyon, beharaptam az alsó ajkamat, ha dobáltak minket, komoly bajba keveredhettünk a hegyek között. Egy nagyobb kődarabb csattant nekünk, kezdtem ideges lenni.
- Heechol?
- Dobálóznak. Mást nem nagyon tudok hozzátenni a dologhoz.
- Hyung, merre van kiút ebből a pokolból?
- Egyelőre ezen a szélességi körön tudunk mozogni. Szólok, amint lesz egy átjáró Észak felé. - Nem válaszoltam neki, az irányításra koncentráltam.
- Bukj le! - Nyomta le Heechol a fejemet, nem láttam merre megyünk, aztán minden nagyon gyorsan történt. A sikló kecses kis orra felgyűrődött, elemi erejű volt a robbanás, messzire vágott minket. Még egy pillanatig láttam a szürke eget, majd homályba burkolózott a világ és magához ölelt a puha, tudatlan sötétség.
Apró cseppek koppantak az arcomon és sisteregve marni kezdték a bőrömet. Bár még kába voltam, azonnal talpra álltam és búvóhely után néztem. A savas eső gyilkos függönyként zúdult alá, reménykedtem, hogy a többiek is jól vannak. Behunytam a szememet és hallgattam az eső hangját, közben pedig elgondolkoztam, hogy milyen hely lehetett a Föld. Hogy ott is gyilkos vízcseppek hulltak- e alá a mindig acélszürke égből, vagy hogy az ember ott is alávetett rabszolga volt- e, mint ebben a kegyetlen világban. Lelki szemeim elé idéztem azt az apró falucskát, ahol felnőttem. Nagymamám szobájában lógott egy kép, természetellenesen zöld volt. Azt mondta, soha nem járt az egykor kék bolygónak nevezett szemétlerakón. Ilyesfajta ábrándok közt nyomott el az álom.
Mikor felkeltem, apró tűz égett mellettem és Heechol éppen visszatért valahonnan. - Dongjun, beszélnünk kell! - Értetlenül néztem rá.
- Minwoo.
- Hol van hyung? - Kaptam fel riadtan a fejemet.
- Elment.
- És mikor jön vissza?
- Minwoo nem jön vissza. - Nem akartam elfogadni a dolgot, kerekre tágultak a szemeim.
- Mi történt?
- Rázuhant a sikló. - Összeszorítottam az ajkaimat és felhúzott térdemre hajtottam a fejemet. Sós könnyek marták a szememet, nagyon fájt a dolog és úgy éreztem, ez csak az én hibám.
- Ez mind az én hibám. - Suttogtam letörve.
- Nem Dongjun, erről egyikünk sem tehet.
- Ha hamarabb végzek és nem lennék ilyen gyáva a gyilkoláshoz akkor, akkor Minwoo... - Elakadt a szavam, nem bírtam kimondani. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy a legjobb barátom halott.
- Egyikünk sem látta a kanyar utáni sziklafalat. Se te, se ő a radaron és én sem. Bármelyikünk meghalhatott volna. - Lehajtottam a fejemet, tudtam, Heecholnek igaza van. - De ha tudni akarod, minden percben azt kívánom, bár én haltam volna meg Minwoo helyett.
- Kérlek, ne mond ezt! - Suttogtam kiszáradt ajkakkal. Elkeseredett pillantást váltottunk, nem tudtuk, hogy hogyan tovább. A csapat feje egy roncs alatt hevert összezúzva, a siklónk darabokban állt és a semmi közepén tengődtünk.
- Hogyan tovább? - Mondta ki Heechol a lelkemet nyomó kérdést.
- Mindenképpen haza kell jutnunk. De előtte méltó módon elbúcsúzunk a kapitányunktól! - Néztem fel alakuló elszántsággal.
- Hol akarsz tőle elbúcsúzni? - Heechol tekintetében is elszántság ragyogott.
- Idoma bolygóján, a virágok közt. - Tápászkodtam fel és kiléptem a fedezékünkből, a szürke ég élettelen volt. Pár száz métert kellett gyalogolnunk a roncsig, egy sápadt, betegesen szürkés kéz nyúlt ki alóla, elszorult a torkom. Leemeltük a sikló maradványait Minwoo összezúzott testéről és a hátamra emeltem a kapitányunkat. Kényelmes tempóban kezdtünk neki utunkat, most Heechol is szótlan volt. Hosszú gyalogút várt ránk, hogy elérjünk a városhoz. Útközben lezuhant siklók maradványai kerültek a lábam elé, eddig soha nem gondoltam bele, valyon valaki hasonló sorsra jutott- e itt, mint a vállamról lógó hideg, merev test.
- Dongjun! - Hallottam meg a halk sziszegést, Heechol az egyik, tíz méter magasan levő barlang szájánál állt. - Itt a biztonságiak egyik siklója, tökéletes állapotban.
- Vigyük! - Vontam vállat, elment a kedvem a fosztogatástól.
Némán, a kezemet figyelve ültem a sikló padlóján, tekintetem néha Minwoora vándorolt, lelki szemeim előtt felbukkant a múlt, nagy álma volt az öregek útját követni és lázadóvá válni. Adreum bolygóján nőtt fel, arisztokrata gyerek volt, vagyis félvér, ideje nagy részét viszont velem töltötte Idomán. Heecholt ő hozta magával, mikor tizenhat évesek voltunk, vagyis voltam. Akkor kezdtünk terveket kovácsolni, amik hamar meg is valósultak, hat éven keresztül gyilkoltunk ököllel és karddal, más fegyvereket nem ismertünk, számunkra nem léteztek. Mennyit nevettünk együtt, Minwoo mindig mosolygott.
Hamar odaértünk Idomára, nem volt messze Vortontól. Némán lépkedtünk a zizegős, sápadt fűben. Itt sem volt ragyogó kék ég. Lefektettem csapatunk alkotóját a kedvenc, fehér virágai közé, egyfajta dzsungel közepén voltunk, senki sem járt erre, néma és halott természet vett minket körül. - Mindig is szeretted volna látni a Földet. Remélem, hogy ott, ahová utad vitt, megtalálod egykori hazánkat. Reményt attál Idoma nyomornegyedének, soha nem fogom tudni meghálálni, ezért folytatom az álmodat és az utolsó csepp, mélyvörös véremig Nìceum urai ellen fogok küzdeni, hogy egyszer szabadok lehessünk mi, Idoma népe, a Föld lakosai.
- Ég veled kapitány! - Suttogta Heechol és lezárta Minwoo szemeit, mintha csak aludt volna. Leejtett vállal indultunk haza, a kisbolygó túlfelén megbúvó kis faluba. Élelmet és pénzt hoztunk magunkkal, még ha kevesebbet is, mint máskor.
- Minwoo hol van? - Szaladt elénk Yunmi, a menyasszonya.
- Elment. - Hajtottam le a fejemet, zokogva kapaszkodott belém, gyász borult a kis falura.

Egy hónappal később
Ideje volt kimozdulnunk a fekete ködfal mögül és ismét nekikezdeni a fosztogatásnak. Heechollal új siklót építettünk, az összes lakos igyekezett segíteni, az emberek fogyó kis csoportja soha nem tartott még ennyire össze. Ma még utoljára meglátogattuk Minwoo nyughelyét, sokáig időztem ott, csak figyeltem az éjszakába forduló eget. - Ilyen lehetett a Földön is? Elnyomva és folytonos küzdésben egy másik faj ellen? Vagy ott az ember volt az úr? Bárcsak jobban megbecsültük volna! Ennél csak jobb lehetett. Smaragdzöld tájak és ragyogó kék ég, hófehér fellegek. A csillagok tényleg hunyorogtak és olykor tényleg lehullottak? - Suttogtam halkan a fekete, fénytelen eget kémlelve, látni akartam a Földet, igazi ember akartam lenni. Mély sóhajjal kapcsoltam fel a zseblámpámat és haza indultam. A falu sárga fényei messze hatoltak az erdőben, de valami nem volt rendjén, mindenhol kékvérűek hemzsegtek, Heechol csuklóján pedig bilincs feszült. Hirtelen valaki megmarkolta a hajamat és csapattársam elé rántott, térdre estem.
- Ő az?
- Már mondtam. - Morogta Heechol. - Kim Dongjun eltűnt a baleset alkalmával, Ha Minwoo pedig belehalt. Ott a teteme a dzsungel közepén, ahova vittem.
- Akkor ez ki? - Rúgott belém az egyik kékverű, de akkorát, hogy elzúgtam oldalra és arcomat felvágta valami. Gyilkos tekintettel mértem végig ellenségeimet, miközben sebemre tapasztottam a tenyeremet.
- Ez esetben, csak téged végzünk ki holnap. - Köpte szemen Heecholt az egyikük. Társam rezzenéstelen arccal tűrte, csak némi undor jelent meg rajta. Tehetetlenül figyeltem, ahogy magukkal viszik, majd a kezembe temettem az arcomat, ez mind az én hibám volt.
A kivégzés Adreumban volt, a középső bolygón, pontban délben. Előtte viszont még el akartam menni egy helyre, amiről még csak a szóbeszédből hallottam. Heechol gyönyörű, kecses kis siklót rakott össze, mélyről jövő nyugalommal csuktam le az üveg fedelet és hangtalanul emelkedtem fel az égbe. Utam egy, Nìceum körén kívül keringő kisbolygóhoz vitt, Rodhonanhoz. Hatalmas fémkupacok hevertek mindenütt, az egykori emberek fegyverei. Kezembe vettem párat és kis odafigyeléssel hamar ráébredtem a használatára. Némelyik hangtalan volt, egyik- másik nagy hanggal adott utat a lövedéknek. Végül megtaláltam a kedvemre való eszközt és az összes közelben levő töltényt összeszedegettem. Mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőt, mielőtt Adreum fele kormányoztam a siklót. Túl hamar értem el az impozáns várossal beépített fő bolygót. Tudtam, a főtéren lesz a kivégzés, szívem hevesen vágtázott. Heecholt nem tudtam volna megmenteni, az ellenállók feladata a megtorlás volt. Két tőr volt nálam, nem akartam túl közel leszállni, nehogy gyanút fogjanak. A börtön mögött fogtam talajt és a két kis fémfegyvert az épület málló falába vágva felmásztam a hatalmas tömb tetejére és a peremhez sétáltam. Lábam alatt már gyülekeztek a kékvérűek, akik mind bosszúra szomjaztak. Hogy honnan tudtam, mik is ők? Az emberek nem voltak ilyen hűvősek, kimértek és gazdagok. Növekvő undorral szemléltem ezt a koszfészket. Tudtam, hogy mikor hozták ki Heecholt, mind egyként hördültek fel. Összeszorítottam ajkaimat, még nem volt itt az időm. Ahogy haladt előre az idő, tenyerem izzadni kezdett, temérdek bűnt soroltak fel, pedig ezekbő Heechol keveset követett el. Javarésze Minwoo és az én lelkemen száradt. Aztán eljött a pillanat, középkori, barbár módszer volt, lefejezés. Ahogy figyeltem, gyilkolás előtti hideg nyugalom vett erőt rajtam és felhúztam a fegyveremet. Az ezüst penge megvillant a mesterséges fényben, hisz itt soha nem sütött nap és hangtalanul metszette le Heechol lehajtott fejét, én is a néppel együtt hördültem fel. Mélykék vér csordogált a kőre. Pár pillanat múlva megrázkódtam, céloztam és lőttem. Akár ember, akár nem, Heechol a bajtársam volt és feláldozta magát értem. A lövedék pillanatok alatt célban volt, a hóhér összerogyott. A második golyót nem szívbe szántam, kegyetlenül fúrodott bele a kardinális hasába, aki szintúgy roskadozni kezdett. Kiabálás, pánik tört ki odalent, több helyről hallottam felszállni  nevemet. Ravasz félmosollyal fordítottam hátat és az épület túlfelére sétáltam. Még utoljára hátra pillantottam.
- Még találkozunk. - Mormoltam és leugrottam az épület tetejéről, hogy macskaügyességgel fogjak talajt. Diadalmas mosollyal távoztam. Áldozatok árán, de megtanultam elfogadni a sorsomat és elfeledni a Földet.
Adreum határáról még visszafordítottam Heechol keze munkájának utolsó, tökéletes darabját. - A nevem pedig Ha Minwoo. Kim Dongjun mától nem létező személy. - Húztam ravasz mosolyra az ajkaimat, majd a siklót elindítva hosszú utazásra kerekedtem, hogy eljussak egykori hazámhoz és mint az utolsó ember, leszálljak a Földön.

A tavasz első virágai (Luhan)

Két éve már, hogy tizenhat évesen megszöktem otthonról. Nem szerettem a családomban élni, nem jelentettem semmit a számukra, csak egy boxzsák voltam. Sokat sírtam a szobámban, nekem ez nem kellett. Isten tudja hogyan, de Kìnában kötöttem ki, pedig Szöul azért nem itt van. Fiatalkorú bűnözőként kezdtem, bármit elloptam, amihez csak kedvem szottyant. Többször is rács mögé kerültem fél év alatt, de a kurválkodáshoz nem fűlött a fogam, pedig többen is ajánlottak munkát. Aztán egy család befogadott, ők meglátták bennem az embert. Igaziból szinte csoda történt velem, az összes kimeríthető értelemben, megkaptam amire mindig is vágytam. Lett tisztességes munkám, szerető családom és egy legjobb barátom, akit a bátyámnak neveztem. Ő volt Luhan. Az egyetlen ember kerek- e világon, akinek mindent elmondtam, aki soha egy percre sem hagyott cserben. Ragaszkodtam hozzá és teljes szívemmel szerettem ezt a kissé különös fiút, aki visszavonultan énekelgetett, vagy táncolni próbált, ha nem éppen azzal a temérdek barátjával focizott, vagy bulizott valahol. Gyakran mellékes voltam neki, de az elvesztegetett időt mindig hamar bepótoltuk. Azt szerettem a legjobban, mikor tavasszal az első adandó alkalommal kimentünk a természetbe és figyeltük a virágba boruló fákat. Ilyenkor minden érzékemet betöltötte a növények lágy illata és sütött ránk a nap halovány, de már meleget adó sugara. Tavaly tavasszal esett meg, mikor még alig fél éve voltam Luhan családjánál, hogy az egyik kirándulás alkalmával beleestem egy patakba. Akkor még egyedül jártam a természetet, nem volt velem senki, hogy esetleg kisegítsen a hideg vízből, aztán nevetést hallottam. Ott állt mögöttem mostohabátyám egy kisebb csapattal és mind rajtam nevettek. Luhan igyekezett visszafolytani a röhögést, de nem igen ment neki. Akkor azt hittem, hogy ez tényleg csak egy nagyon szép álom volt és itt vége. Ott ültem a szinte jeges vízben, az éles kövek elvagdalták a kezem és a lábam és mindenki rajtam nevetett. A szívem apróra zsugorodott, nem akartam mást, csak elbújni. Elsírtam magam, mindenki előtt, ha lehet, még jobban szórakoztak. Kikecmeregtem a patak ellentétes oldalára, valahol elhagytam a fél pár cipőmet, de nem mentem vissza megkeresni, berohantam a sűrű, zöldben tündöklő erdőbe. Az árnyékban még jobban vacogtam és a böglyök is megtaláltak, nem győztem hessegetni őket. Minden bogár alacsonyan repkedett, félő volt, hogy esni fog. Nem is tévedtem nagyot, nemsokára hatalmas vihar tört ki, nem maradhattam a fák között. Kerestem egy bozótost, amiben biztonságosan összegömbölyödhettem és csak sírtam. Kisírtam magamból a felgyülemlett fájdalmat, ami megbolondult folyóként törte át az általam vont gátakat, hogy elrejthessem az igazi arcomat.
Mikor elcsitult a mennydörgés és csak a kíméletlen felhőszakadás zúdult le a földre, úgy döntöttem, hogy ideje lesz megtalálni a hazafele vezető utat, hiszen alaposan elbolyongtam a nagy lelki fájdalmamban. Még mindig csurgó könnyekkel, szipogva és dideregve lépkedtem ki egy csapásra, amit talán én hagyhattam magam után és bizonytalan, akadozó mozdulatokkal indultam el rajta. Hosszú órákat töltöttem a bolyongással és lassan teljesen elkavarodtam a város mellett elterülő erdőben.
- Ennyire eltévedtem volna? - Suttogtam megszeppenve, mikor megint egy kereszteződéshez értem. Beharaptam alsó ajkamat és tanácstalanul néztem el a hosszú, egyenes út mindkét irányába. ~ Valyon melyikkel ártok kevesebet magamnak? ~ Fogalmam sem volt, hogy melyiket válasszam.
- Evie! - Hátrakaptam a fejemet a hangra, egy alak kocogott felém, megijedtem tőle és futni kezdtem. Majd kiköptem a tüdőmet, annyira igyekeztem, de nem tudtam lerázni az alakot, jóval magasabb és gyorsabb volt nálam. Hideg ujjak fonódtak az alkaromra és megtorpanásra késztettek. - Megállnál? Órák óta rohangálok utánad és mire megtalállak, elrohansz. Nem vagy velem túl kedves ma.
- Mégis mit vártál? - Néztem végig Luhanon, a lehető legmegvetőbb tekintetemmel, de a felbuggyanó könnyek elrontották a hatást.
- Evie, te sosem sírsz. - Nyúlt az arcom felé, de vadul elrántottam magamat.
- Nem kell sajnálni! Hazataláltam volna.
- Mégis hogyan? - Jött a kissé gúnyos kérdés.
- Valahogy biztosan. De ti nem is vagytok az igazi családom, mit számít nektek, ha nem megyek haza?
- Ez most fájt. Nagyon. Tudod, hogy fontos vagy nekünk.
- Akkor miért nevettél ki? - Hirtelen magához rántott és szorosan megölelt.
- Ne haragudj! - Suttogta halkan, éreztem, ahogy reszket, szegény nagyon fázhatott. Akkor vettem észre az érzést, forróság öntött el és pír jelent meg az arcomon, a szívem pedig ki akart szakadni a mellkasomból, beleszerettem Luhanba.
Onnantól kezdve mindig velem jött a tavaszi sétáimra és a lehető legjobban igyekezett kimutatni, hogy fontos vagyok neki. Így még jobban fájt a tudat, hogy csak sajnálatból fogadtak be, hogy Luhannak igaziból nem jelentek semmit. Így jutottam el arra a pontra, hogy megint keresni kezdtem a magányt. Jól kitalált hazugságokkal leráztam a "bátyámat" és megint egyedül jártam az erdőbe. Egyik elkeseredett pillanatomban találtam rá a kis dombra, ahol egy barackfa rózsaszín virágai bontottak szirmot. Gyönyörű hely volt és csak az enyém. Letelepedtem a fa tövébe és behunyt szemekkel elmélkedhettem, kerestem a kiutat a lelkemben tomboló érzelmek kavalkádjából. Mindent megtettem volna, hogy lerázzam Luhant, aki azóta mégjobban igyekezett a nyomomban lenni, hogy hazudoztam neki. Még csak két éve éltem itt, de félő volt, hogy belepusztulok azokba a gondokba, amiket a szökésemmel okoztam magamnak. Néhanapján szerettem volna visszacsinálni az egészet, hogy soha ne kelljen megismernem ezt a csodálatos családot, hogy soha ne kelljen találkoznom Luhannal és az iránta érzett reménytelen szerelemmel, ami lassan aludni sem hagyott. Megint kicsordult egy kis könnycsepp a behunyt szemem sarkán és hideg nyomot hagyva szaladt végig az arcomon, majd a nyakamon, hogy aztán eltűnjön az ingem alatt.
Egész nap a fa alatt töltöttem az időmet, olvasgattam, megettem a szendvicsemet, amit egyébként Luhan csinált még reggel, hatalmas műgondot fordított rá és amíg felküldtem az emeletre, addig felkaptam és kirohantam az ajtón. Kicsit megsajnáltam szegényt, de féltem az érzéseimtől. Naplementekor indultam haza, így pont sötétedésre fordultam be az utcánk sarkán, lábam még a küszöbön volt, mikor önjelölt testőröm máris az arcomba hajolt.
- Hol voltál? Kivel voltál? Miért hazudtál nekem? Miért nem vártál meg? Úgy volt, hogy együtt megyünk. Mióta nem mondod... - A szájára tapasztottam a kezemet és fáradtan pillantottam a szemébe, kerek tekintettel figyelt.
- Nem kell neked mindent elmondanom. Te sem mondasz el nekem mindent. - Válaszoltam halkan, majd az útból félretolva felsiettem a szobámba.
- Evie! - Dörömbölt az ajtómon. - Engedj be! - Olyan hirtelen tártam ki az ajtót, hogy tulajdonképpen beesett rajta. Visszamásztam az ágyamba és alaposan bebugyoláltam magamat, csak az alvós pólóm és egy bugyi volt rajtam, nem csoda, hogy fáztam. Felugrott az ágyra és lovaglóülésben a combomra telepedett, igyekeztem nem elvörösödni. - Mivel bántottalak meg? - Vágott azonnal a közepébe.
- Nem bántottál meg.
- Akkor miért kerülsz? Barátod van? - Szomorúan felnevettem, de nem válaszoltam a kérdésére.
- Szeretnék aludni! Elfáradtam. - Lógó orral sétált ki a szobámból, az ajtóból még könyörgő tekintettel visszafordult egy pillanatra, aztán lekapcsolta a lámpámat és magamra maradtam. Sírva tömtem a paplant a számba, hogy nehogy hangosan felzokogjak, annyira nehéz volt így élni. Valamikor sikerült álomba sírnom magamat, mert napsütésre keltem fel és mély szuszogásra lettem figyelmes, Luhan mellettem aludt, karjait pedig szorosan fonta körém. Kibontakoztam az öleléséből, akármennyire is jól esett érezni a közelségét. Nesztelenül felöltöztem, majd leheltem egy kis puszit a szájára, aztán pedig már otthon sem voltam. Tudtam, hogy hibát követek el, végleg tönkre fogom tenni a barátságunkat, de nem tudtam mit tenni. Utam a görbe barackfához vitt, szinte rohantam az oltalmat nyújtó fa felé és a tövébe telepedve hangosan felzokogtam. Térdemre hajtottam a fejemet és hagytam, hogy testem magatehetetlenül remegjen. Aztán elcsitultak a háborgó érzéseim és csak az üresség maradt. Az az üresség, amiben nincs kedved sírni, de mosolyogni annyira idegen érzés lenne.
- Szóval ez az a hely, ahova nem jöhetek veled? - Összerezzentem a vádló hangra, nem vettem észre, hogy mellettem állt, csak mikor megszólalt. Félve pillantottam Luhanra. - Miért nem mondod el, hogy mi bánt? Eddig mindig megbíztál bennem, mi az a fontos dolog, amitől így szenvedsz és nem mondhatod el? - Telepedett mellém és magához ölelt. Némán üldögéltünk a fa árnyékában, most nyugodt voltam, megvigasztalt a közelsége. - Soha nem fogod elmondani, igaz? - Törte meg az érzékeny csendet.
- Vannak dolgok, amikkel egyedül kell megküzdenie az embernek.
- De én azért vagyok, hogy ne kelljen egyedül harcolnod az ilyen nagy dolgokkal.
- Ha úgy érzem, hogy el kell mondanom neked, akkor el fogom mondani, oké? - Néztem fel rá. Szomorkás mosollyal bólintott.
- Okay. - Suttogta letörten. Fáradt sóhajjal nyújtottam ki a lábaimat és behunytam a szememet. Éreztem, ahogy fejét a combomra hajtja, kellemes érzés volt a közelében lenni. - Hiányzik a mosolygós Evie. - Hallottam meg halk, félős hangját.
- Semmi nem tart örökké. - Válaszoltam ugyanolyan halkan.
- Dehogynem. Mindig számíthatsz rám.
- Az sem örökké lesz.
- Igaz. - Hajtotta vissza a fejét. - De azért az a mosolygós Evie maradhatott volna még egy kicsit. - Motyogta, miközben az ujjaimmal kezdett játszani.
- Így alakult. - Vontam vállat. Megadó sóhaj volt a válasz. A jótékony csend lágy plédként telepedett ránk, órákon keresztül nem történt semmi sem, majd Luhan mobilja rázta fel megint a világ pezsgését. Nem beszélt sokat, hamar letette, aztán megint visszafeküdt a lábamra. - Nemsokára elmegyek. Találkozom a srácokkal. Ígérd meg, hogy sötétedésre hazaérsz!
- Megígérem. - Néztem mélyen a szemébe. Megnyugodva hunyta be a szemeit, nem telt el sok idő és már tápászkodott is fel.
- Nem biztos, hogy otthon alszok, de ne aggódj! - Puszilta meg az orrom hegyét, ajkai leheletnyit súrolták az enyémeket, mire megremegtem, de igyekeztem leplezni a zavaromat. Figyeltem távolodó alakját és egy szomorú sóhaj szakadt fel belőlem.
Ígéretemhez híven, otthon voltam, mire sötét lett kint. Robotként végeztem a tennivalómat, rossz kedvem volt. Korán elmentem aludni, de nem jött álom a szememre. Csak bámultam a fehér plafont, miközben a dbsk üvöltött a fülemben. Luhannak nagy álma volt idollá válni, nekem nem voltak álmaim. Legalábbis nem ennyire nagyok és fényesek. Én egy szerető családra vágytam és hazavágytam Koreába. Gyakran volt honvágyam, hiányzott Szöul sajátos hangulata. Sokáig töprengtem dolgokon és arra jutottam, hogy reménytelen és menthetetlenül félresikerült lány vagyok. Beleszeretni a mostohabátyádba, az egyetlen dolog, amit tilos megtenned. Ezt megjegyeztem egy életre. Megint sikerült elaludnom akkor, mikor észre sem vettem, álomtalan alvás rántott magával. Igazán későn keltem fel és majd szétrepedt a fejem. Úgy gondoltam, egy séta a kedvenc fámhoz majd meghozza az általános, nyomott életkedvemet. Amint kiértem a természetbe, kezdtek múlni a bajaim, már láttam a dombon nyújtózkodó ferde barackfát, de a helyemet már elfoglalták, egy pár állt ott, egy szoros ölelésben. Közelebb érve felismertem Luhan kabátját, könnyek homályosították el a látásomat, darabokra hullott a kis világom. Annyira hideg és idegen érzés volt, mintha soha többet nem tudnék szeretni, nem tudnék örülni. A lány vett észre, mikor már csak pár lépésre voltam tőlük, mit ne mondjak, tényleg gyönyörű volt, tökéletes a mostohatestvérem mellé. Szép pár voltak, mégsem tudtam őket annak látni. Apró kezeim ökölbe szorultak, tehetetlen düh és gyászos szomorúság egyvelege hálózta be, egyébként tiszta szívemet. - Evie... - Suttogta Luhan. Elárultnak éreztem magamat, nem azért, mert nem engem választott, neki csak egy testvér voltam. Az fájt, hogy egy számomra ennyire kedves helyen törte össze azt az érzékeny szerelmet, ami hozzá fűzött, mégha viszonzatlanul is.
- Ezért nem akartam neked megmutatni ezt a helyet. - Suttogtam remegő hangon. - Mert tudtam, hogy megint csak tönkretennél egy számomra fontos dolgot. - Néztem bele szemeibe és hagytam, hogy meglássa az egész lelkemet, lebontottam a védőfalakat. Tett felém egy lépést, már nyújtotta felém a kezét, de mikor már csak miliméterek voltak az ujjaink közt, megpördültem és elszaladtam.
- Evie! - Kiabálta félve, hallottam lépteit, de már fürgébb voltam nála és sokkal jobban ismertem az erdőt, hamar megtaláltam a lehető legröviedebb utat hazafelé. Bezárkóztam a szobámba és sírva bekucorodtam egy sarokba. Ömlöttek a könnyeim, némán, úgy mint még soha. Hirtelen körvanalazódott meg bennem az ötlet és az ágyamhoz kúsztam, egy köteg pénzt húztam elő a matrac alól, az összes megtakarított pénzemet. Bekapcsoltam az íróasztalon álló számítógépet és hevesen pötyögni kezdtem. Ekkor érkezett meg Luhan, egy idő félő volt, hogy betöri az ajtót. - Addig fogok itt ülni az ajtód előtt, míg be nem engedsz. Nem viccelek, itt foglak várni. - Kiabálta kissé sírós hangon. Igyekeztem ignorálni a fenyegetését és lefoglaltam egy repülőjegyet, Szöulba. Felkaptam a telefonom, a lehető leghalkabban rendeltem egy taxit a sarokra, majd előkaptam azt a táskámat, amivel már egyszer megszöktem egy családtól és beledobáltam néhány fontosnak vélt dolgot. A telefonomat az ágyra raktam, a gépet nem kapcsoltam ki és írtam egy levelet Luhannak. Leírtam benne mindent, nem voltak többé titkaim. Kinyitottam az ablakot és kidobtam a táskámat, majd utánna ugrottam. Kicsit fájt a landolás, mégiscsak zuhantam egy emeletet, de nem volt időm panaszkodni, felkaptam a kis utazótáskámat és szaladtam ki a kertkapun, egyszer sem néztem hátra, akkor nem lett volna erőm elmenni.
Soha többet nem hallottak felőlem.
Luhan
Tudtam, hogy valami nincs rendben Evievel, így megkerestem a szobához tartozó pótkulcsot. Lefagytam, mikor beléptem, a húgom nem volt sehol. Odaléptem az íróasztalhoz, nekem címezte a levelet. Ahogy olvastam, lassan könnyek gyűltek a szemembe, idegen fájdalom markolt a szívembe. Furcsálltam, hogy megy a gép, kíváncsian meglöktem az egeret és ha eddig nem sírtam el magamat, akkor most biztosan. Húsz perce felszállt a gépe. Dühömben lesepertem a monitort az asztalról, ripityára tört. Anyáék kétségbeesetten siettek be a szobába, nem mutattam meg nekik a levelet, az csak az enyém volt. Apa megpróbálta felhívni, de a mobilja az ágyán csörgött. Megtörten vonultam vissza a szobámba és bezártam az ajtót, pedig sosem tettem.
Mind magunkba zuhantunk az elkövetkezendő hetekben, nem hittem, hogyha elmegy, akkor ekkora űrt fog hagyni a lelkemben. Mintha kiszakított volna a szívemből egy darabot.
Soha többet nem láttuk az én Eviemet, aki rajongott a tavasz első virágaiért.
4 évvel később
Miután bekerültem az EXOba, nem volt időm gondolkodni, teljesen megváltozott az életem, el kellett felejtenem a múltat, elfelejtettem Eviet is. Már meg se ismertem volna. Álmomban pedig sokszor kínzott az a bizonyos, görbe barackfa, ahol egy rejtélyes lány ölében feküdtem, olyan volt, mint egy múló, nyári szerelem. Lassan elfelejted a lányt, de az emlék valahol mélyen megmarad. Fájt a szívem, ha vele álmodtam, nagyon szerethettem, de az arcára nem emlékeztem, egészen egy bizonyos júniusi napig. Akkor az arcát is megmutatta nekem az álom. Különleges, kissé egzotikus lány volt, sikerült abban a pillanatban beleszeretnem. Pedig sokáig nem kedveltem az ilyen láyokat. Ki tudja miért, de semmi sem tart örökké.
Épp egy fellépésről jöttünk haza, mikor megláttam egy zöldellő parkot, be akartam menni, így elbúcsúztam a fiúktól és megígértem, hogy sötétedésre hazamegyek. Megbabonázott a sokfajta növény, eldugott kis park volt, kevesen lézengtek benne. Eléggé elburjánzott már a növényzet, valami mégis vonzott egy félreeső kis betonút felé. A zöld lomb sátorként borult rám és eltemetett emlékeket hozott a felszínre. Megláttam egy alakot magam előtt, tanácstalanul állt egy útkereszteződésben. Aztán rájöttem, hogy csak fotókat készít. Tejkaramella színű, hosszú haján megcsillant a gyér, késő délutáni, narancsos napfény, barackszínű kis ruhája lengedezett dereka körül, bőre pedig túl sötét volt ahhoz, hogy ázsiai legyen. Közelebb léptem hozzá, talpam alatt megreccsent egy ág, mire riadtan fordult felém. Hatalmas, fekete szemeit vékony tusvonal emelte ki, ismertem ezt az arcot.
- Evie... - Suttogtam ledöbbenve és odaléptem hozzá. Keserűség suhant át az arcán, de szinte észre sem lehetett venni, szívem pedig egyre hevesebben vert. ~ Szeretem. ~ Döbbentem rá. Mindig is szerettem, csak igyekeztem magam elől is elrejteni az érzést. Azért fájt annyira, ha titkolózott előlem és azért akartam mindig vele menni az erdőbe, mert azt reméltem, hogy majd talán egyszer lesz elég bátorságom bevallani neki. Mintha visszautaztam volna négy évet az időben, megint ott álltunk az öreg barackfa alatt, neki pedig könnyek ültek a szemében. Ujjaim csak leheletnyire voltak az övéitől, de tétováztam. Akkor veszítettem őt el, mikor egy pillanatra meginogtam az iránta táplált érzéseimben.
- Luhan, jól vagy? - Hallottam meg aggódó hangját, ismét a parkban álltam és arca nagyon közel volt az enyémhez, tekintetében aggodalom ült. Kínaiul szólt hozzám. Elkaptam a csuklóját, mire összerezzent.
- Evie.... Én szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. - Ismerős, mély szomorúságról árulkodó mosoly futott szét az arcán.
- Az a baj, Luhan, hogy én már régen nem szeretlek téged. Ég veled! - Fordított hátat nekem és elsétált. Tudtam, hogy hazudik, hiszen ismertem, de nem tehettem ellene semmit sem. Én rontottam el. Könnyek gyűltek a szemembe, amik lassan lecsorogtak az arcomon. ~ Elvesztettem őt.