A nagy folyó legendája

Szöul, a hatalmas város. A két nagy városfél, melyre mindig egyként gondolunk és mégis elválasztja őket egymástól a Han nyugodt áradata. A város huszonöt kerülete felosztható tizenegy és tizennégy kerületre a Han bal, illetve jobb partján. A rejtélyes folyó partjain, mely szinte az idők kezdete óta higgadt, hideg tükörként szeli át a Koreai- félszigetet. Sok embert foglalkoztathat, hogy miért is épült a folyó köré a város, hogy az szalagként válassza el egymástól a két felet. Csupán a kérdés van rosszul feltéve. A fontosabb, hogy miként került ide ez a hatalmas vízsodrás, hogy kettészeljen egy, egykor oly fenséges birodalmat. A legenda még Hansong létrejötte előtt született, egy olyan korban, amikor nem emberek uralták a Földet. Hatalommal rendelkező, rendkívüli lények, a tündék alapítottak birodalmat az erdőkkel és hegyekkel övezett tájon, ahol zavartalanul vadászhattak és békében élhettek. De az ellentét itt is felütötte a fejét és a várost két hatalmas részre osztotta ketté az akkori uralkodó. Az óváros és a birodalmi város lettek. Ekkor ezen a tájon még nyoma sem volt a hatalmas, békés folyónak. A birodalmi város egy idő után már nem csak városrészként akart érvényesülni, hanem önállósodni akart, elszakadni az óvárostól, azoktól, akik még követték a hagyományokat. Történetünk pedig az óvárosban játszódik, egy magas, emeleti ablakban veszi kezdetét, ahol egy elbűvölő, fiatal lány, Hayoung kapott szállást.
Hayoung soha nem mozdulhatott ki a házból, hiszen ő úri kisasszony volt, neki tilos volt. A magasból figyelte a természetet és annak ezerféle, változó arcát. Imádta ujjait az ablakpárkányán megülő hóba mártani és szerette a boltíves ablak hatalmas vájatán betűző nyári napfényt. Minden vágya volt kilépni a házuk kapuján, szaladni a földes utakon és érezni a zizegő fűszálakat a bokája körül, de nem lehetett.
Szomorú sóhajjal borult rá ablakának vastag kőpárkányára, épphogy bezárkózott a szobájába egy hatalmas családi perpatvar elől, melyben az ő férjhezadását taglalta a család. Nem akart magának férjet, szabad nőként akart megöregedni. Álmodozva figyelte a két városrész közt elhúzódó zöld, ligetes sávot, valaha ott is házak álltak. Mindenképpen el akart egyszer jutni oda, de nem szabadott, veszélyes volt. A birodalmi város tornyai messze magasba szöktek, impozánsabb és szebb volt, mint az óváros. Hayoung barna tincseit felkapta a játékos szél és a nap melege elálmosította a fiatal lányt. Hatalmas szemei lassanként le- lecsukódtak és az ablaka előtt térdelve elaludt.
Szürkülni kezdett odakint, mire felkelt és kinyújtóztatta zsibbadt végtagjait. Halk füttyszó reppent fel odakintről, Hayoung érdeklődve leste a lágy kis dallam gazdáját.
Odalent, pár utcával lejjebb, egy magas fiú sétálgatott és mindig jó útra lépett rá, pedig sokfele járt- kelt. Zelo soha nem tévedt el az Óváros bonyolult útvesztőjében, most is vidáman fütyörészve rótta a szürkülő utcákat, vállán egy nagy, barna zsákkal. Gyakran szállította el a zöldségeket apja piaci standjáról a főuraknak, némi plusz bevételért cserébe. Egyszerű élete volt, de szerette. Soha nem cserélte volna el egy módosabb sorsra, hiszen akkor nem engedhette volna meg magának, hogy kijárjon a két városrészt elválasztó ligetesbe, ahol vadpónik legelésztek békésen. Szerette nézegetni ezeket az állatokat, volt köztük egy kedvence, egy karcsú, nyári fekete kanca, gyakran odalépdelt a fütyörésző fiúhoz és érdeklődve figyelte. Ez volt hát Zelo élete és nem is vágyott többre.
Hayoung még mindig szemét meresztgette a szürkületbe, hátha megpillanthatja a kis dallamocska gazdáját, nemsokára tényleg a szeme elé tárult az illető, egy aprócska kis utcából lépett elő, egyszerű fehér póló volt rajta és világosszürke haja világított a lassan eluralkodó éjszakában. A furcsa fiú lassan eltűnt az ablaka alatt, mire Hayoung mélyebben kihajolt és a hirtelen csengőszótól majdnem kipottyant ijedtében. Mindig is utálta a pici kis harangot, ami a házuk ajtaja felett himbálózott, arra várva, hogy vendég jöjjön. Odaosont szobája ajtajához és kilesett rajta. Sajnos nem láthatta ki érkezett, csak halk hangok jutottak el hozzá, egy beszélgetés foszlányai.
- Köszönöm Junhong, nagyon kedves tőled, hogy megint elhoztad a narancsokat.
- Szóra sem érdemes. - Ekkor pénz csörgése szállingózott fel Hayounghoz, mire felélénkült. Szinte biztos volt benne, hogy az előbb látott fiú áll az ajtóban. Nyugalmat és komolyságot varázsolt arcára, majd egyenes derékkal sétált le a lépcsőn. Apja mellé érve a beszélgetők rápillantottak. - Junhong, ő itt a lányom, Hayoung, kincsem ez a kedves fiatalember szokta nekünk a zöldségeket és a gyümölcsöket hozni. - A Junhong nevű fiú illedelmes hajolt meg a kishölgy előtt, majd ismét a beszélgetésre koncentrált, így Hayoungnak volt ideje megnézni a fiú vonásait. Bár ő maga magas lány volt, ennek a fiúnak ha az álláig ért. Tetszett neki a fiú pici orra és finom vonalú, telt szája, az egész arca kedves és kellemes volt. Tekintetük csak akkor találkozott, mikor apja bemutatta őket egymásnak, de szénfekete, ragyogó szemei megmaradtak az emlékezetében. Az egész emberről lerítt, hogy van benne valami varázslatos.
Ekkor bukkant fel Hayoung édesanyja, aki szigoráról volt híres és azonnal a szobába parancsolta a lányt.
- Mit képzelsz, hogy egy parasztgyerek előtt így mutatkozol, egy szál semmiben? - Mutatott végig az egyszerű, fehér ruhácskán. Szegény lány mélyen meghajolt és elsietett. Szomorú sóhajjal térdelt le megint ablaka elé és a megjelenő kis csillagokat figyelte. Ott pihentek az égen, a Hold hatalmas, nyugodt nyájaként, Hayoung néha csillag szeretett volna lenni, ott biztos nem voltak szigorú édesanyák.
Hallotta az ajtó csukódását, mire lepillantott, Junhong távozott éppen. A fiú, mintha észrevette volna, hogy figyeli, hátrapillantott és kedves mosollyal intett neki. Hayoung döbbenetében azt sem tudta mit csináljon.
- Várj! - Kiáltott a fiú után hirtelen, az kíváncsian fordult meg és ablaka elé lépkedett. - Szeretnék beszélni veled! Fel tudsz ide jönni?
- Mi sem egyszerűbb. - Mosolyodott el vidáman a fiú és pár pillanaton belül az ablakpárkányán üldögélt. - Mit szeretnél kérdezni?
- Milyen szabadnak lenni? - Vágta rá egyből a lány. Zelo jót mosolygott rajta.
- Én sem vagyok szabad, csak szófogadatlan gyerek. Anyám nekem sem engedi meg, hogy kijárjak a két várost elválasztó...
- Te jársz a ligetbe? - Élénkült fel Hayoung és Junhong térdére támaszkodva a fiú arcához hajolt. Orruk majdnem összeért, mire Zelo kedves mosollyal hátrébb tolta a lányt. - Junhong a neved, ugye?
- Hívj csak Zelonak és igen, én járok a ligetbe. - Jött a kedves, közvetlen válasz. Hayounggal még senki sem beszélt így, nagyon tetszett a lánynak ez a hangnem.
- Vigyél magaddal! - Ragyogott fel a tekintete és megint nagyon közel hajolt Zelohoz. A fiú most nem tolta el.
- Ha szeretnél velem jönni, holnap este elviszlek. Tizenegykor várj itt, hozok neked valamit majd. - Mosolyodott még el, majd mindkét lábát kilógatta az ablakon és macska ügyességgel huppant le. Még utoljára visszafordult és intett a meglepett lánynak, majd beleveszett a sötét utcák bonyolult labirintusába. Ekkortájt lépett be a szobába Hayoung édesanyja, aki furcsa hangokat hallott a lánya szobájából.
Zelonak hazafele menet volt ideje elgondolkozni a cseppet sem hétköznapi estéjén. Hayoung ránézésre egészen hétköznapi lánynak tűnt, de Zelo érezte, hogy a hosszú, hullámos, barna haj, amit egy szoros szalag fogott össze, a finom, fehér bőr és az apró, íves, rózsaszín ajkak egy rendkívüli lányt takarnak. Nem értette, hogy Hayoung édesanyjának mi baja lehetett azzal a kis fehér ruhával, neki sokkal jobban tetszett, mint azok a hatalmas, masnis és színes jelmezek, amikben az ember nem lehetett igazán szabad.
Az ágyában fekve még elgondolkodott a két város felett uralkodó borús helyzeten, nem értette mire jó ez. Végül Zelot magukkal ragadták az álmok ragacsos és kusza pókhálói.
Hayoung reggel hatkor kikelt az ágyból és fel- le járkált a szobájában. Izgatott volt, egész éjszaka csak forgolódott. Hiszen Zelo megígérte neki, hogy elviszi a ligetbe. A reggelit is alig bírta leerőltetni a torkán, a tanórái pedig felértek egy kínzással. Lassan érkezett el az este és a kilencórai takarodó. Hayoung figyelte a lenyugvó Nap sugarait, amik a narancs összes árnyalatára befestették az eget és közben keleten lassan felkúszott a feketeség és azok a csodálatos, apró csillagok végre felragyogtak. Kissé feltámadt a szél és felhőket szórt széjjel, de nem volt hideg.
Ahogy telt az idő, Hayoung aggódni kezdett. Megfordult a fejében, hogy esetleg Zelo megfeledkezett róla és ezzel a gondalattal arra is rájött, hogy nem tudja mit vár jobban, a kirándulást, vagy a szürke hajú fiú érkezését. Lassan elérkezett a tizenegy óra és nem történt semmi sem. Hayoung majd tövig rágta mind a tíz körmét. Végül negyed tizenkettő körül valaki elárnyékolta az ablakon bevilágító fogyó Hold fényét. - Ne haragudj, hogy késtem. - Szabadkozott Zelo. - De olyan aprócska termetre, mint a tied, nehéz nadrágot találni.
- Hoztál nekem nadrágot? - Élénkült fel Hayoung.
- És egy felsőt. - Egészítette ki Zelo kedvesen és odanyújtotta neki az egyik kisebb pólóját.
- De ne less! - Kapta ki a fiú kezéből a ruhákat és a paraván mögé sietett. Junhong rendes volt és amíg a lány öltözött, a csillagokat figyelte az ablakból. - Mi olyan érdekes? - Ugrott Zelo hátára Hayoung.
- Csak a csillagokat néztem. Na, akkor én előre megyek és azután segítek neked. - A lány arcán kényelmetlen mosoly jelent meg, nem értette, hogy a férfiak miért szeretik ezeket a kényelmetlen ruhadarabokat, bár a felsőnek kellemes illata volt, biztos volt benne, hogy a fiú illatát érzi.
Zelo nem volt biztos benne, hogy tud segíteni Hayoungnak lejönni az ablakból, de a lány ügyes volt és macskaügyességgel fogott talajt új bajtársa karjai közt.
- Gyere! - Ragadta meg a törékeny szépség kezét és beszaladt vele az egyik szűk utcába.
Hayoung egyre izgatottabb lett, ahogy egyre kisebb házak vették körül és egyszer csak ott volt. A végeláthatatlannak tűnő természet, amelynek túloldalán a Birodalmi város volt. Mindenhol kia ligetesek törtek az ég felé a magas fűben, amely lágyan hajladozott a friss, éjszakai szellőben és itt- ott vadvirágok színes kis csomója törte meg. Zelo meggyújtott egy kis lámpást, amely narancsos, imbolygó fényt szórt széjjel és kísérteties árnyékokat festett a fénykör szélére. A lány ösztönösen közelebb húzódott a megszöktetőjéhez, majd tekintete megakadt a csillagos égen. - Csillaghullás ideje van. - Követte Zelo a tekintetét.
- Lehullanak a csillagok? - Képedt el Hayoung.
- Nem teljesen, csak átszelik az égboltot, de nem mindegyik. Keveset lehet észrevenni. Ha akkor kívánsz, valóra válik. Bár ez csak mese. - Huppant le Zelo a fűbe és hátára fekve kezdte figyelni az eget. Újdonsült bajtársa óvatoskodva követte.
- Olyan furcsa módon rendeződnek el a csillagok.
- Ezek csillagképek. Az ott, a kisgöncöl, az pedig a nagygöncöl. Ott az Orion, ott pedig a rák és a pegazus. - Hayoung áhítattal hallgata Zelo halk hangját, amely megnyugtatólag hatott rá. A fiú az eget nézve magyarázott, de Hayoung már az arcát figyelte, amin hosszúra nyúltak a sötét árnyékok. Annyira más volt az arca a többiekétől, furcsa érzéseket és meglepő, eddig ismeretlen ösztönöket ébresztett Hayoungban. Meg akarta érinteni Zelo puha száját, érezni, ahogy a fiú szempillái csiklandozzák az arcát. Elpirult a gondolatra, nem szabadott volna ilyenekről képzelegnie. Mély sóhajjal pillantott ismét az égre és a fényes esthajnal csillagra.
Zelo érezte magán a lány tekintetét, de igyekezett nem foglalkozni vele. Bár különleges lány volt és Junhong legszívesebben kibontotta volna a haját, hogy megmutassa neki az igazi szabadságot, tudta, hogy nem teheti. Nem volt gazdag, neki ez nem adatott meg. Tovább figyelte az eget és sajnos hamar eljött az indulás ideje, ugyanis a Nap arany csókjai megjelentek keleten, az ég orcájának legalján. - Ideje mennünk! - Fújta el lámpását és felsegítette Hayoungot. Csendben osontak végig a még néma városon, csak néhol sepregetett egy- két idős asszony, de ők csak mosolyogva megcsóválták a fejüket, hiszen látták már Junhongot máskor is, ismerték a fiú kalandvágyó természetét.
- Ugye máskor is eljössz majd? - Hajolt vissza Hayoung szobája ablakából, ahova Zelo készségesen felsegítette.
- Csak rejtsd el jól a tőlem kapott ruhát! - Mosolyodott el az utcán álldogáló fiú. - Ha jövök, idelent megvárlak és megint elmehetünk majd. - Hayoung mosolyogva intett a fiúnak és az ablaka keretének dőlve figyelte a távolodó alakot. Remélte, hogy hamar eljön, - márpedig hamar el kell jönnie -, a viszontlátás pillanata, mert Zelo vidám kisugárzása mellett elfogta egyfajta bódító érzés. Hamar visszaöltözött hálóingébe, miután titokzatos lovagja, - hiszen számára Zelo bizony az volt - , eltűnt az utcák kacskaringójában. Ruháit pedig a szekrény aljába, a kiskori ruhácskái alá rejtette.
Így teltek a hetek, éjszakánként a természetben kalandozott a két fiatal, Zelo pedig mindig hamar eljött Hayoungért, tartotta magát szavához és egyre gyakoribbak lettek ezek a találkák. Boldogok voltak és titkon szerelmesek, ezt maguknak már nem tagadták le, de nem reméltek csodát, tudták, hogy tilos lenne szeretniük a másikat.
Történt egyszer, egy esős napon, hogy Hayoung édesapja fogadást rendezett és a lánynak kötelező volt megjelennie rajta. Politikusok és módos vénemberek fecsegtek mindenütt, poharakkal a kezükben, nem kamasz lánynak való hely volt és Hayoung félt, hogy Zelo megharagszik rá, amiért esetleg hiába várja az ablaka alatt. Titkon pedig remélte, hogy ma a fiú nem jön el, hiszen az akár lebukáshoz is vezetett volna.
Édesapja hangja rántotta vissza a valóság elegáns, sznob talajára, aki éppen csendet kért, hogy szóljon.
- Nem hiába rendeztem meg ezt az ünnepélyt ma este. Ezen csodás alkalommal bejelentem, hogy csatlakozom a feltörekvést pártolókhoz, a fejlődést hirdetőkhöz és teljes családommal együtt a Birodalmi városba költözöm. Valamint, hogy lássák, milyen nagylelkű vagyok, lányom, Hayoung kezét a város bírójának, Jeon Changjungnak adom. - Tapsvihar tört ki a teremben, Hayoung pedig a szokottnál is sápadtabb lett. Gyermeki álmai, melyeket Zeloról és magáról szövögetett oly nagy gonddal, apró szilánkokra zuhantak. Ott állt a terem közepén, mindenki őt figyelte és egy öreg, olykor talán daliás alkatú férfi lépett felé kapzsi mosollyal. Hayoung nem akarta ezt az embert, nem akarta neki adni a testét, nem akart ennek az embernek gyermeket szülni. Illedelmesen meghajolt, majd kisietett a teremből. Ahol már senki sem látta, pattaként törtek elő a könnyei és keservesen sírva szaladt ki a házuk kovácsoltvas kapuján.
Zelo egy ideig várakozott Hayoung ablaka alatt, zuhogott rá az eső a sötét, borongós égből, szürke haja fekete tincsekben lapult le. Odabentről zeneszó hallatszott, Hayoungnak most biztos más kötelessége akadt, nem haragudott a lányra, csak kicsit elszomorodott. Éppen elindult egy szűk kis utca fele, mikor valaki a hátának ütközött és meglepett nyekkenést adott ki magából. Zelo fürgén pördült meg, Hayoung pislogott rá félve. Szép ruhája máris víztől dagadozott és a szemeit borító temérdek festék fekete patakokban csurgott végig sápadt arcocskáján.
- Junhong! - Vetette magát sírva a fiú nyakába. - Férjhez akarnak adni. A Birodalmi városban. - Zelo elsápadt és a jókedv szinte kipárolgott lelkéből. - Zelo, én nem akarok férjhez menni. Én szerelmes vagyok, csak téged szeretlek. Nem akarok nélküled élni. - Zokogott Hayoung a fiú pólóját markolva.
- Gyere, menjünk! - Fogta meg a lány aprócska kezét és botladozni kezdtek a macskaköveken, az Óváros széle felé. Mire elérték a ligetest, elállt az eső és kitisztult az ég egy kicsinyke foltja, ahonnan az öreg Hold mosolygott le rájuk szelíden. Hayoung megállt a füves, puha talaj szélén és lebontotta magáról a vastag ruhát, kioldotta és eldobta fűzőjét is. Egy szál fehér alsóruhában gázolt bele a vizes fűbe, Zelo megbabonázva követte. Soha nem látott még olyan szépet, mint az ő Hayoungja. A lány megtorpant, majd felé pillantott. Egy csillag szelte át az eget, majd egyre több.
- Hát erről meséltél. - Ámult el Hayoung, mikor Zelo mellé ért. - Nem akarok Zelo nélkül élni. Azt kívánom, hogy mindig velem legyen! - Szorította össze Hayoung a szemeit. Junhong óvatosan két keze közé foglalta a lány holdfényben fürdő arcát.
- Azt kívánom, hogy mossa el víz a jövőnket és válassza el a fejlődést a természettől. - Lehelte Hayoung szájára, majd finoman megcsókolta.
Megnyíltak az ég csatornái és földanya fáradt sóhajjal nyitotta fel szemeit mély álmából. Egy folyószellem ostorozta fel hullámparipáit és a víz őrjöngő ostromként törte ketté a fákat, ahogy medret vájt magának. A vadpónik magas nyerítéssel iramodtak el a száguldó ár elől, csak egyetlen dolog nem mozdult a víz útjából. Egy egybefonódó, fiatal pár rezzenéstelenül várta a megváltó halált, mely tajtékzó folyamként vitte őket magával. Így mosta el a Han Junhong és Hayoung kisasszony jövőjét és választotta el a két várost egymástól.
A Birodalmi város és az Óváros az évek múltával lakatlanná vált és elpusztult, majd az emberek vertek tanyát ismét a romokon és a  magasba emelték Szöult, ahol ma is előfordul olyan kétségbeesett fiatal, aki megfontolja, hogy a Han habjai közé vesse magát, hiszen a folyó a kezdetektől áldozatokat követelt magának, amiért békességet teremtett. Ez tehát a szelíd folyó legendája, mely a csillaghullás idején született.