Destiny (Kiseop)

Könnyek öntötték el a szememet, miközben kiabált velem. Ismét gyenge voltam, nem tudtam erős és érzéketlen maradni előtte. Hogy is tudnék? Millió meg egy aprócska kis érvvel tudtam volna alátámasztani az iránta érzett szerelmemet, de neki én nem voltam más, csak egy mentális bokszzsák, egy eszköz. 

Csak remélni mertem, hogy egyszer lesz elég bátorságom kilépni ebből a kapcsolatból, ahol egy meglőtt vad voltam, akit minden alkalommal leterít a fájdalom.

Amint bevágtam maga után az ajtót, sírva rogytam a földre és ujjaimat a számba tömtem, hogy kevésbé zokogjak fel hangosan. Darabokra tört a szívem és az aprócska darabok szerteszóródtak a világban. A párnámat átölelve gömbölyödtem be a legfélreesőbb sarokba és újra meg újra felidéztem magamban azokat a pillanatokat, amikor még minden szép volt. Kiürültem és sivár voltam. Tudtam, hogy szeretetet adni már nem tudok senkinek sem. Ez az ember mindent megölt bennem ami szép és harmonikus volt, csak a múló emlékek maradtak nekem. Szerettem volna meghalni, elfeledni mindent, de gyáva voltam. Attól is féltem, hogy megvédjem magamat vele szemben.

- Kiseop, hogy tehetted ezt velem? - Suttogtam bele a csendbe és a hisztérikus rázkódás újult erővel tört rám. Szemeim előtt elhomályosodott a világ és előbbi szavai ismét visszhangot vertek bennem. ,,Igen megcsaltalak, mert ő sokkal jobb nálad, mindenben." Rettegtem attól, hogy elhiggyem, mégis tudtam, hogy igazak a szavai, igazak mint a vihar utáni csend, mely csak még nagyobb veszélyt jósol, ahol nem lesz menekülés és elpusztítja, amit az emberi kéz és tudás fáradságos munkával megalkotott. Igazak mint a tiszavirág pár órás színtiszta és ártalmatlan élete, mely csak a szerelem szenvedélyéről szól. Igaz, mint a téli táj, melyen szél bucskázik át jajgatva és lábunk körül örvényt kavar a porhó. Igazak mint a könyvekben leírt hamis szerelmek, melyek kiállnak minden próbát és elsöprő lánggal égnek. Minden lány ilyen igaz szavakra vágyik, de akkor mikor szerelmük beteljesül és azt hiszik boldogok lehetnek. Nekem az igazság csak az ínséges időkben jutott, mikor már nem hitték, hogy meg tudnak kímélni tőle. Pedig meg lehetett volna, mert ez rosszabb mint amikor édesanyád hajít ki otthonról, amiért tönkretetted az életét, holott csak egy igazi barátra és egy kis magányra vágytál és a szerelemről álmodni sem mertél. Végül is, kinek kellenél pont te? Rajtad kívül mindenki állítja, hogy elviselhetetlen vagy, akkor biztosan igaznak kell lennie. Nem tudtam elfogadni, hogy hiába jöttem a világ másik végére, a dolgok nem változtak. Megint nap mint nap álomba sírtam magam, pont mint a gimiben és minden reggel szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a nap ismét kisütött. Vihart akartam, villámlást és fekete fellegeket, melynek áldó könnyei elfedik az én fájdalmamat, a mennydörgés pedig megrengeti a lelkemet.

Ezen az éjjelen esett. Szakadt, mintha az ég el akarna mosni mindent, mibe a fájdalom és vér vegyült. Csendben álltam kint az erkélyen és arra gondoltam, hogy a szerelmem most boldog valahol. Valahol, ahol tökéletes boldogság van és nincsen olyanok mint én, akik mindent tönkretesznek és nevetségesek. Igazságtalan volt a világ. Nem akartam benne élni, szégyelltem, hogy embernek születtem. Lettem volna inkább mezei virág, mely kecses s gyönyörű, majd a nyárral együtt a feledésbe veszik, sok millió testvérkéjével együtt. Vagy őszi levél, melyet sodor a szél és tiporja az ember, fürdeti a jeges őszi eső. Majd a téli hó elfedi és tavasszal csak egy barnás vízfolt jelenti majd egykori létét. Így akartam elmúlni, nyom nélkül kitörlődni mindenek emlékezetéből.

Ezen az éjjelen elhatároztam magamat. Tönkre teszem azt, mit Isten alkotott. 

Vacogva lépkedtem a kihalt utcákon, mezítláb, egy hosszú pólóban, farmerben, semmi másban. Ha behunytam a szememet, éreztem szerelmem ölelésének biztonságos melegét. Az iránta érzett kiolthatatlan szeretet volt az, mi segített döntést hozni. Ha nem akar engem, akkor nem láncolhatom magamhoz, jobb nekünk így. Kemény mínuszok uralkodtak idekint, de észre sem vettem. Puha talpamat felsértették a kavicsok és a hideg aszfalt is szinte vágta, észre sem vettem. A jeges eső hullott rám, arcomba mosva szőke hajamat, mely már szinte fekete volt a víz súlya alatt, észre sem vettem. Ezek mind mellékesek voltak. Lassú, remegő, de elszánt léptekkel haladtam a Han folyó felé. Minden egyes jeges, kínzóan fájdalmas lépésnél egyre jobban elhatároztam magamat. Meg akartam halni. Szerelmem pólóját tépte a hideg, északi szél, mely átsüvített a szívemen és megfagyasztotta bennem a félelmet. Csak a halálvágy égett a lelkemben, hogy lassan elsötétüljön a világ. Ezt akartam. Szerelmem arcát felidézni utolsó perceimben és az elmúlás pillanatában őszinte boldogsággal lágyan elmosolyodni, ,,sikerült." Mi lehetne ennél csodálatosabb, ha senkinek sem kellek? Valóra váltottam gyerekes álmaimat, jöjjön életem minden zugát megváltoztató döntése.

Macska ügyességgel kapaszkodtam fel a híd peremére és a fekete mélybe bámultam. Örvények tekergőztek odalent és ezidáig háborgó lelkemet különleges nyugalom öntötte el. Olyasféle, mint mikor beletörődsz, hogy szíved választottja nem szeret és képes vagy továbblépni, az oly mindegy, hogy melyik irányba, csak tovább. Behunytam a szemem és felidéztem azt a pillanatot, mikor először azt mondta, hogy szeret. Ujjaim ellazultak és elengedték a híd tartóit, a mély pedig hívogatóan rántott magával. Már nem lehetett visszafordulni, átbillent a mérleg. Ekkor kattant valami az agyamban és megbántam a döntésemet. Most tényleg igazán mindent, de mindent elveszítek, hiba volt a mélyponton feladni.

Viszont hirtelen úgy éreztem a karom kiszakad a helyéből és testem a híd fémoldalának csapódott. Tényleg jobban fájt mint a lelki bánat.

Erős karok ragadtak meg, húztak fel és egy forró test simult az enyémhez. - Nem, nekem ott a helyem. Meg kell halnom, engedj el! - Robbant ki belőlem a zokogás és igyekeztem visszamászni a híd korlátjára.

- Ha le akarsz ugrani, akkor engem is magaddal kell vinned a halálba. - Suttogta lágyan a megmentőm, akire nem volt szükségem. Megmerevedtem hangja hatására, majd még vadabbul igyekeztem kiszabadulni, de erősen tartott. - Ha meghallgatsz, elengedlek és szabadon leugorhatsz. - Suttogta megtörten, mire csak mereven bólintottam. Az annyira áhított ölelése mégsem volt olyan forró és otthonos mint emlékeztem. Ebben az ölelésben szánalom volt, Undorító. - Mikor megláttalak, felforgattad az egész világomat. Minden megváltozott körülöttem és nem tudtam mihez kezdjek. Ez volt a vesztem és a te szereteted, gyengédséged arra sarkallt, hogy bántsalak, sebet ejtsek rajtad. Tökéletes voltál és ezt nem tudtam elviselni. Féltékeny voltam, ha nem lehettem veled, ezért bántottalak, össze akartalak zúzni. Amikor ma eljöttem otthonról, közös otthonunkból, - szája szomorúan boldog mosolyra húzódott - rájöttem, hogy mindent elrontottam. A te életedet, az enyémet és bizonytalanságba vontam a közös jövőnkről szőtt álmainkat.

- Meg is semmisítetted. - Suttogtam közbe, megtört hangon. Szavaim hidegsége hallatán megremegett, de ez volt az igazság.

- Rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni, de mire volt bátorságom hazamenni, te már eltűntél. Nagyon megijedtem, mert azt hittem elhagysz, aztán ráébredtem, hogy még ennél is jobban utálsz, inkább a halált választod mint engem. Tényleg, igazán tiszta szívemből sajnálom a dolgot kicsim. Soha nem voltam olyan szerelmes mint az elmúlt egy évben és millió okot tudnék adni rá, hogy most miért maradj velem, de úgysem hinnél már nekem. Csak azt akartam, hogy tudd, nekem te voltál az igazi és soha senki nem töltheti majd be a helyedet. - Súgta bele a hajamba, majd karjai lehullottak rólam és lehajtott fejjel elsétált. Nem akarta látni az ugrásomat, nem bírta volna ki ép ésszel. Ha nem is volt hozzám kedves és szerető, de őszinte mindig. Tudtam, komolyan gondolja a szavait. Szaladni kezdtem és a kerülőutat választva is hamarabb értem a kapuhoz. Letelepedtem a földre és vártam a szerelmemet, de csak nem jött. Karomra hajtva a fejem el- elbóbiskoltam a szakadó esőben, majd nem sokkal később egy hatalmas mennydörgésre ébredtem. Nem szerettem az éjjeli viharokat.

Bizonytalan alak tűnt fel az utca végében, de én járásáról is megismertem. Feltápászkodtam és türelemmel megvártam, míg ideért. Lefagyva meredt a lábfejemre, mely koszos és véres volt, majd tekintete az arcomra siklott. - Ki-... kicsim. - Suttogta elhűlve.

- Szeretlek Lee Kiseop. Akkor is, ha kiabálsz velem, ha megsértesz, vagy ha megcsalsz. A tiednél igazibb szerelem soha nem lesz az életemben és nem akarok nélküled semmivé lenni. Te vagy a végzetem.

- Ígérem, hogy soha, de soha nem foglak többé bántani és mindent megadok neked, mert nálad fontosabb számomra a világon nincsen.