A tavasz első virágai (Luhan)

Két éve már, hogy tizenhat évesen megszöktem otthonról. Nem szerettem a családomban élni, nem jelentettem semmit a számukra, csak egy boxzsák voltam. Sokat sírtam a szobámban, nekem ez nem kellett. Isten tudja hogyan, de Kìnában kötöttem ki, pedig Szöul azért nem itt van. Fiatalkorú bűnözőként kezdtem, bármit elloptam, amihez csak kedvem szottyant. Többször is rács mögé kerültem fél év alatt, de a kurválkodáshoz nem fűlött a fogam, pedig többen is ajánlottak munkát. Aztán egy család befogadott, ők meglátták bennem az embert. Igaziból szinte csoda történt velem, az összes kimeríthető értelemben, megkaptam amire mindig is vágytam. Lett tisztességes munkám, szerető családom és egy legjobb barátom, akit a bátyámnak neveztem. Ő volt Luhan. Az egyetlen ember kerek- e világon, akinek mindent elmondtam, aki soha egy percre sem hagyott cserben. Ragaszkodtam hozzá és teljes szívemmel szerettem ezt a kissé különös fiút, aki visszavonultan énekelgetett, vagy táncolni próbált, ha nem éppen azzal a temérdek barátjával focizott, vagy bulizott valahol. Gyakran mellékes voltam neki, de az elvesztegetett időt mindig hamar bepótoltuk. Azt szerettem a legjobban, mikor tavasszal az első adandó alkalommal kimentünk a természetbe és figyeltük a virágba boruló fákat. Ilyenkor minden érzékemet betöltötte a növények lágy illata és sütött ránk a nap halovány, de már meleget adó sugara. Tavaly tavasszal esett meg, mikor még alig fél éve voltam Luhan családjánál, hogy az egyik kirándulás alkalmával beleestem egy patakba. Akkor még egyedül jártam a természetet, nem volt velem senki, hogy esetleg kisegítsen a hideg vízből, aztán nevetést hallottam. Ott állt mögöttem mostohabátyám egy kisebb csapattal és mind rajtam nevettek. Luhan igyekezett visszafolytani a röhögést, de nem igen ment neki. Akkor azt hittem, hogy ez tényleg csak egy nagyon szép álom volt és itt vége. Ott ültem a szinte jeges vízben, az éles kövek elvagdalták a kezem és a lábam és mindenki rajtam nevetett. A szívem apróra zsugorodott, nem akartam mást, csak elbújni. Elsírtam magam, mindenki előtt, ha lehet, még jobban szórakoztak. Kikecmeregtem a patak ellentétes oldalára, valahol elhagytam a fél pár cipőmet, de nem mentem vissza megkeresni, berohantam a sűrű, zöldben tündöklő erdőbe. Az árnyékban még jobban vacogtam és a böglyök is megtaláltak, nem győztem hessegetni őket. Minden bogár alacsonyan repkedett, félő volt, hogy esni fog. Nem is tévedtem nagyot, nemsokára hatalmas vihar tört ki, nem maradhattam a fák között. Kerestem egy bozótost, amiben biztonságosan összegömbölyödhettem és csak sírtam. Kisírtam magamból a felgyülemlett fájdalmat, ami megbolondult folyóként törte át az általam vont gátakat, hogy elrejthessem az igazi arcomat.
Mikor elcsitult a mennydörgés és csak a kíméletlen felhőszakadás zúdult le a földre, úgy döntöttem, hogy ideje lesz megtalálni a hazafele vezető utat, hiszen alaposan elbolyongtam a nagy lelki fájdalmamban. Még mindig csurgó könnyekkel, szipogva és dideregve lépkedtem ki egy csapásra, amit talán én hagyhattam magam után és bizonytalan, akadozó mozdulatokkal indultam el rajta. Hosszú órákat töltöttem a bolyongással és lassan teljesen elkavarodtam a város mellett elterülő erdőben.
- Ennyire eltévedtem volna? - Suttogtam megszeppenve, mikor megint egy kereszteződéshez értem. Beharaptam alsó ajkamat és tanácstalanul néztem el a hosszú, egyenes út mindkét irányába. ~ Valyon melyikkel ártok kevesebet magamnak? ~ Fogalmam sem volt, hogy melyiket válasszam.
- Evie! - Hátrakaptam a fejemet a hangra, egy alak kocogott felém, megijedtem tőle és futni kezdtem. Majd kiköptem a tüdőmet, annyira igyekeztem, de nem tudtam lerázni az alakot, jóval magasabb és gyorsabb volt nálam. Hideg ujjak fonódtak az alkaromra és megtorpanásra késztettek. - Megállnál? Órák óta rohangálok utánad és mire megtalállak, elrohansz. Nem vagy velem túl kedves ma.
- Mégis mit vártál? - Néztem végig Luhanon, a lehető legmegvetőbb tekintetemmel, de a felbuggyanó könnyek elrontották a hatást.
- Evie, te sosem sírsz. - Nyúlt az arcom felé, de vadul elrántottam magamat.
- Nem kell sajnálni! Hazataláltam volna.
- Mégis hogyan? - Jött a kissé gúnyos kérdés.
- Valahogy biztosan. De ti nem is vagytok az igazi családom, mit számít nektek, ha nem megyek haza?
- Ez most fájt. Nagyon. Tudod, hogy fontos vagy nekünk.
- Akkor miért nevettél ki? - Hirtelen magához rántott és szorosan megölelt.
- Ne haragudj! - Suttogta halkan, éreztem, ahogy reszket, szegény nagyon fázhatott. Akkor vettem észre az érzést, forróság öntött el és pír jelent meg az arcomon, a szívem pedig ki akart szakadni a mellkasomból, beleszerettem Luhanba.
Onnantól kezdve mindig velem jött a tavaszi sétáimra és a lehető legjobban igyekezett kimutatni, hogy fontos vagyok neki. Így még jobban fájt a tudat, hogy csak sajnálatból fogadtak be, hogy Luhannak igaziból nem jelentek semmit. Így jutottam el arra a pontra, hogy megint keresni kezdtem a magányt. Jól kitalált hazugságokkal leráztam a "bátyámat" és megint egyedül jártam az erdőbe. Egyik elkeseredett pillanatomban találtam rá a kis dombra, ahol egy barackfa rózsaszín virágai bontottak szirmot. Gyönyörű hely volt és csak az enyém. Letelepedtem a fa tövébe és behunyt szemekkel elmélkedhettem, kerestem a kiutat a lelkemben tomboló érzelmek kavalkádjából. Mindent megtettem volna, hogy lerázzam Luhant, aki azóta mégjobban igyekezett a nyomomban lenni, hogy hazudoztam neki. Még csak két éve éltem itt, de félő volt, hogy belepusztulok azokba a gondokba, amiket a szökésemmel okoztam magamnak. Néhanapján szerettem volna visszacsinálni az egészet, hogy soha ne kelljen megismernem ezt a csodálatos családot, hogy soha ne kelljen találkoznom Luhannal és az iránta érzett reménytelen szerelemmel, ami lassan aludni sem hagyott. Megint kicsordult egy kis könnycsepp a behunyt szemem sarkán és hideg nyomot hagyva szaladt végig az arcomon, majd a nyakamon, hogy aztán eltűnjön az ingem alatt.
Egész nap a fa alatt töltöttem az időmet, olvasgattam, megettem a szendvicsemet, amit egyébként Luhan csinált még reggel, hatalmas műgondot fordított rá és amíg felküldtem az emeletre, addig felkaptam és kirohantam az ajtón. Kicsit megsajnáltam szegényt, de féltem az érzéseimtől. Naplementekor indultam haza, így pont sötétedésre fordultam be az utcánk sarkán, lábam még a küszöbön volt, mikor önjelölt testőröm máris az arcomba hajolt.
- Hol voltál? Kivel voltál? Miért hazudtál nekem? Miért nem vártál meg? Úgy volt, hogy együtt megyünk. Mióta nem mondod... - A szájára tapasztottam a kezemet és fáradtan pillantottam a szemébe, kerek tekintettel figyelt.
- Nem kell neked mindent elmondanom. Te sem mondasz el nekem mindent. - Válaszoltam halkan, majd az útból félretolva felsiettem a szobámba.
- Evie! - Dörömbölt az ajtómon. - Engedj be! - Olyan hirtelen tártam ki az ajtót, hogy tulajdonképpen beesett rajta. Visszamásztam az ágyamba és alaposan bebugyoláltam magamat, csak az alvós pólóm és egy bugyi volt rajtam, nem csoda, hogy fáztam. Felugrott az ágyra és lovaglóülésben a combomra telepedett, igyekeztem nem elvörösödni. - Mivel bántottalak meg? - Vágott azonnal a közepébe.
- Nem bántottál meg.
- Akkor miért kerülsz? Barátod van? - Szomorúan felnevettem, de nem válaszoltam a kérdésére.
- Szeretnék aludni! Elfáradtam. - Lógó orral sétált ki a szobámból, az ajtóból még könyörgő tekintettel visszafordult egy pillanatra, aztán lekapcsolta a lámpámat és magamra maradtam. Sírva tömtem a paplant a számba, hogy nehogy hangosan felzokogjak, annyira nehéz volt így élni. Valamikor sikerült álomba sírnom magamat, mert napsütésre keltem fel és mély szuszogásra lettem figyelmes, Luhan mellettem aludt, karjait pedig szorosan fonta körém. Kibontakoztam az öleléséből, akármennyire is jól esett érezni a közelségét. Nesztelenül felöltöztem, majd leheltem egy kis puszit a szájára, aztán pedig már otthon sem voltam. Tudtam, hogy hibát követek el, végleg tönkre fogom tenni a barátságunkat, de nem tudtam mit tenni. Utam a görbe barackfához vitt, szinte rohantam az oltalmat nyújtó fa felé és a tövébe telepedve hangosan felzokogtam. Térdemre hajtottam a fejemet és hagytam, hogy testem magatehetetlenül remegjen. Aztán elcsitultak a háborgó érzéseim és csak az üresség maradt. Az az üresség, amiben nincs kedved sírni, de mosolyogni annyira idegen érzés lenne.
- Szóval ez az a hely, ahova nem jöhetek veled? - Összerezzentem a vádló hangra, nem vettem észre, hogy mellettem állt, csak mikor megszólalt. Félve pillantottam Luhanra. - Miért nem mondod el, hogy mi bánt? Eddig mindig megbíztál bennem, mi az a fontos dolog, amitől így szenvedsz és nem mondhatod el? - Telepedett mellém és magához ölelt. Némán üldögéltünk a fa árnyékában, most nyugodt voltam, megvigasztalt a közelsége. - Soha nem fogod elmondani, igaz? - Törte meg az érzékeny csendet.
- Vannak dolgok, amikkel egyedül kell megküzdenie az embernek.
- De én azért vagyok, hogy ne kelljen egyedül harcolnod az ilyen nagy dolgokkal.
- Ha úgy érzem, hogy el kell mondanom neked, akkor el fogom mondani, oké? - Néztem fel rá. Szomorkás mosollyal bólintott.
- Okay. - Suttogta letörten. Fáradt sóhajjal nyújtottam ki a lábaimat és behunytam a szememet. Éreztem, ahogy fejét a combomra hajtja, kellemes érzés volt a közelében lenni. - Hiányzik a mosolygós Evie. - Hallottam meg halk, félős hangját.
- Semmi nem tart örökké. - Válaszoltam ugyanolyan halkan.
- Dehogynem. Mindig számíthatsz rám.
- Az sem örökké lesz.
- Igaz. - Hajtotta vissza a fejét. - De azért az a mosolygós Evie maradhatott volna még egy kicsit. - Motyogta, miközben az ujjaimmal kezdett játszani.
- Így alakult. - Vontam vállat. Megadó sóhaj volt a válasz. A jótékony csend lágy plédként telepedett ránk, órákon keresztül nem történt semmi sem, majd Luhan mobilja rázta fel megint a világ pezsgését. Nem beszélt sokat, hamar letette, aztán megint visszafeküdt a lábamra. - Nemsokára elmegyek. Találkozom a srácokkal. Ígérd meg, hogy sötétedésre hazaérsz!
- Megígérem. - Néztem mélyen a szemébe. Megnyugodva hunyta be a szemeit, nem telt el sok idő és már tápászkodott is fel.
- Nem biztos, hogy otthon alszok, de ne aggódj! - Puszilta meg az orrom hegyét, ajkai leheletnyit súrolták az enyémeket, mire megremegtem, de igyekeztem leplezni a zavaromat. Figyeltem távolodó alakját és egy szomorú sóhaj szakadt fel belőlem.
Ígéretemhez híven, otthon voltam, mire sötét lett kint. Robotként végeztem a tennivalómat, rossz kedvem volt. Korán elmentem aludni, de nem jött álom a szememre. Csak bámultam a fehér plafont, miközben a dbsk üvöltött a fülemben. Luhannak nagy álma volt idollá válni, nekem nem voltak álmaim. Legalábbis nem ennyire nagyok és fényesek. Én egy szerető családra vágytam és hazavágytam Koreába. Gyakran volt honvágyam, hiányzott Szöul sajátos hangulata. Sokáig töprengtem dolgokon és arra jutottam, hogy reménytelen és menthetetlenül félresikerült lány vagyok. Beleszeretni a mostohabátyádba, az egyetlen dolog, amit tilos megtenned. Ezt megjegyeztem egy életre. Megint sikerült elaludnom akkor, mikor észre sem vettem, álomtalan alvás rántott magával. Igazán későn keltem fel és majd szétrepedt a fejem. Úgy gondoltam, egy séta a kedvenc fámhoz majd meghozza az általános, nyomott életkedvemet. Amint kiértem a természetbe, kezdtek múlni a bajaim, már láttam a dombon nyújtózkodó ferde barackfát, de a helyemet már elfoglalták, egy pár állt ott, egy szoros ölelésben. Közelebb érve felismertem Luhan kabátját, könnyek homályosították el a látásomat, darabokra hullott a kis világom. Annyira hideg és idegen érzés volt, mintha soha többet nem tudnék szeretni, nem tudnék örülni. A lány vett észre, mikor már csak pár lépésre voltam tőlük, mit ne mondjak, tényleg gyönyörű volt, tökéletes a mostohatestvérem mellé. Szép pár voltak, mégsem tudtam őket annak látni. Apró kezeim ökölbe szorultak, tehetetlen düh és gyászos szomorúság egyvelege hálózta be, egyébként tiszta szívemet. - Evie... - Suttogta Luhan. Elárultnak éreztem magamat, nem azért, mert nem engem választott, neki csak egy testvér voltam. Az fájt, hogy egy számomra ennyire kedves helyen törte össze azt az érzékeny szerelmet, ami hozzá fűzött, mégha viszonzatlanul is.
- Ezért nem akartam neked megmutatni ezt a helyet. - Suttogtam remegő hangon. - Mert tudtam, hogy megint csak tönkretennél egy számomra fontos dolgot. - Néztem bele szemeibe és hagytam, hogy meglássa az egész lelkemet, lebontottam a védőfalakat. Tett felém egy lépést, már nyújtotta felém a kezét, de mikor már csak miliméterek voltak az ujjaink közt, megpördültem és elszaladtam.
- Evie! - Kiabálta félve, hallottam lépteit, de már fürgébb voltam nála és sokkal jobban ismertem az erdőt, hamar megtaláltam a lehető legröviedebb utat hazafelé. Bezárkóztam a szobámba és sírva bekucorodtam egy sarokba. Ömlöttek a könnyeim, némán, úgy mint még soha. Hirtelen körvanalazódott meg bennem az ötlet és az ágyamhoz kúsztam, egy köteg pénzt húztam elő a matrac alól, az összes megtakarított pénzemet. Bekapcsoltam az íróasztalon álló számítógépet és hevesen pötyögni kezdtem. Ekkor érkezett meg Luhan, egy idő félő volt, hogy betöri az ajtót. - Addig fogok itt ülni az ajtód előtt, míg be nem engedsz. Nem viccelek, itt foglak várni. - Kiabálta kissé sírós hangon. Igyekeztem ignorálni a fenyegetését és lefoglaltam egy repülőjegyet, Szöulba. Felkaptam a telefonom, a lehető leghalkabban rendeltem egy taxit a sarokra, majd előkaptam azt a táskámat, amivel már egyszer megszöktem egy családtól és beledobáltam néhány fontosnak vélt dolgot. A telefonomat az ágyra raktam, a gépet nem kapcsoltam ki és írtam egy levelet Luhannak. Leírtam benne mindent, nem voltak többé titkaim. Kinyitottam az ablakot és kidobtam a táskámat, majd utánna ugrottam. Kicsit fájt a landolás, mégiscsak zuhantam egy emeletet, de nem volt időm panaszkodni, felkaptam a kis utazótáskámat és szaladtam ki a kertkapun, egyszer sem néztem hátra, akkor nem lett volna erőm elmenni.
Soha többet nem hallottak felőlem.
Luhan
Tudtam, hogy valami nincs rendben Evievel, így megkerestem a szobához tartozó pótkulcsot. Lefagytam, mikor beléptem, a húgom nem volt sehol. Odaléptem az íróasztalhoz, nekem címezte a levelet. Ahogy olvastam, lassan könnyek gyűltek a szemembe, idegen fájdalom markolt a szívembe. Furcsálltam, hogy megy a gép, kíváncsian meglöktem az egeret és ha eddig nem sírtam el magamat, akkor most biztosan. Húsz perce felszállt a gépe. Dühömben lesepertem a monitort az asztalról, ripityára tört. Anyáék kétségbeesetten siettek be a szobába, nem mutattam meg nekik a levelet, az csak az enyém volt. Apa megpróbálta felhívni, de a mobilja az ágyán csörgött. Megtörten vonultam vissza a szobámba és bezártam az ajtót, pedig sosem tettem.
Mind magunkba zuhantunk az elkövetkezendő hetekben, nem hittem, hogyha elmegy, akkor ekkora űrt fog hagyni a lelkemben. Mintha kiszakított volna a szívemből egy darabot.
Soha többet nem láttuk az én Eviemet, aki rajongott a tavasz első virágaiért.
4 évvel később
Miután bekerültem az EXOba, nem volt időm gondolkodni, teljesen megváltozott az életem, el kellett felejtenem a múltat, elfelejtettem Eviet is. Már meg se ismertem volna. Álmomban pedig sokszor kínzott az a bizonyos, görbe barackfa, ahol egy rejtélyes lány ölében feküdtem, olyan volt, mint egy múló, nyári szerelem. Lassan elfelejted a lányt, de az emlék valahol mélyen megmarad. Fájt a szívem, ha vele álmodtam, nagyon szerethettem, de az arcára nem emlékeztem, egészen egy bizonyos júniusi napig. Akkor az arcát is megmutatta nekem az álom. Különleges, kissé egzotikus lány volt, sikerült abban a pillanatban beleszeretnem. Pedig sokáig nem kedveltem az ilyen láyokat. Ki tudja miért, de semmi sem tart örökké.
Épp egy fellépésről jöttünk haza, mikor megláttam egy zöldellő parkot, be akartam menni, így elbúcsúztam a fiúktól és megígértem, hogy sötétedésre hazamegyek. Megbabonázott a sokfajta növény, eldugott kis park volt, kevesen lézengtek benne. Eléggé elburjánzott már a növényzet, valami mégis vonzott egy félreeső kis betonút felé. A zöld lomb sátorként borult rám és eltemetett emlékeket hozott a felszínre. Megláttam egy alakot magam előtt, tanácstalanul állt egy útkereszteződésben. Aztán rájöttem, hogy csak fotókat készít. Tejkaramella színű, hosszú haján megcsillant a gyér, késő délutáni, narancsos napfény, barackszínű kis ruhája lengedezett dereka körül, bőre pedig túl sötét volt ahhoz, hogy ázsiai legyen. Közelebb léptem hozzá, talpam alatt megreccsent egy ág, mire riadtan fordult felém. Hatalmas, fekete szemeit vékony tusvonal emelte ki, ismertem ezt az arcot.
- Evie... - Suttogtam ledöbbenve és odaléptem hozzá. Keserűség suhant át az arcán, de szinte észre sem lehetett venni, szívem pedig egyre hevesebben vert. ~ Szeretem. ~ Döbbentem rá. Mindig is szerettem, csak igyekeztem magam elől is elrejteni az érzést. Azért fájt annyira, ha titkolózott előlem és azért akartam mindig vele menni az erdőbe, mert azt reméltem, hogy majd talán egyszer lesz elég bátorságom bevallani neki. Mintha visszautaztam volna négy évet az időben, megint ott álltunk az öreg barackfa alatt, neki pedig könnyek ültek a szemében. Ujjaim csak leheletnyire voltak az övéitől, de tétováztam. Akkor veszítettem őt el, mikor egy pillanatra meginogtam az iránta táplált érzéseimben.
- Luhan, jól vagy? - Hallottam meg aggódó hangját, ismét a parkban álltam és arca nagyon közel volt az enyémhez, tekintetében aggodalom ült. Kínaiul szólt hozzám. Elkaptam a csuklóját, mire összerezzent.
- Evie.... Én szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. - Ismerős, mély szomorúságról árulkodó mosoly futott szét az arcán.
- Az a baj, Luhan, hogy én már régen nem szeretlek téged. Ég veled! - Fordított hátat nekem és elsétált. Tudtam, hogy hazudik, hiszen ismertem, de nem tehettem ellene semmit sem. Én rontottam el. Könnyek gyűltek a szemembe, amik lassan lecsorogtak az arcomon. ~ Elvesztettem őt.