Bolygóközi fosztogatók (ZE:A)

Sok ezer évvel ezelőtt senki nem hitte, hogy a Föld valaha is elpusztulhat, ma a helyén egy szeméttel bevont bolygó pihen, melyből hatalmas darabokat szakítottak már ki az aszteroidok. Veszélyes a közelébe menni, nem is lenne értelme, egykori oltalmunk lakhatatlan bolygóvá változott. Az emberi faj felkerekedett és bár kevés túlélővel, de új hazára talált egy másik, távoli naprendszerben. Idegen lények vesznek minket körbe és ez a világ sok, egymáshoz nagyon közel álló kisbolygóra épült. Nìceum lett az új hazánk. Dédapáink öregjei még ködösen, de emlékeztek a Földre az utolsó perceiből, ezekkel a vérrel szennyezett, borzalmas történetekkel múlatták az időt, míg az emberek a kékvérűek szolgálatában dolgoztak. Nem sokban voltak mások, mint mi, kék volt a vérük és valamivel érettebb lények voltak. Nem ismerték az erőszak fogalmát, ezt a fertőt az ember hurcolta magával a messzeségből. Viszont technikájuk sokkal előrébb tartott, űrhajóhoz hasonló, lebegő "autókon" közlekedtek. Ebbe a különös világba cseppent bele az emberiség túlélő kis csoportja, hogy dolgozzon a kékvérűek helyett. Egy ideig voltak ellenállók, nyilvános kivégzés volt a büntetésük.
A nevem Kim Dongjun és az utolsó ellenállók egyike vagyok, Minwoo és Heechol oldalán. Célunk, hogy megélhetést biztosítsunk a falunknak és nehézségeket okozzunk a Nìceum öt kisbolygóján, hogy megöljük kínzóinkat.

Sietve ugrottam be a hajónkba, egy zsákot dobtam le a padlójára. Minwoo éppen beindította a motort, Heechol pedig a tájat kémlelte. A Vorton szélét övező hegyek között felbukkantak üldözőink, szélsebesen cikáztunk el a keskeny és sűrű sziklacsúcsok között. Minwoo könnyedén szlalomozott, tudtam, hogy miattam vannak most a nyakunkon, nem voltam elég jó, most sem. Az elmúlt két hónapban több volt a gondom otthon, nehezen koncentráltam a rablásokra.
- Dongjun, vedd át egy kicsit a kormányt! Túl sűrű a terep, figyelem a radart. - Azonnal ott termettem és a lehető legnagyobb figyelemmel irányítottam a siklót. Bizonytalan voltam, kétségek gyötörtek, félve pillantgattam fel a meredek hegyfalra. Bármikor leomolhatott volna. Apró kavics koppant az egyik szárnyon, beharaptam az alsó ajkamat, ha dobáltak minket, komoly bajba keveredhettünk a hegyek között. Egy nagyobb kődarabb csattant nekünk, kezdtem ideges lenni.
- Heechol?
- Dobálóznak. Mást nem nagyon tudok hozzátenni a dologhoz.
- Hyung, merre van kiút ebből a pokolból?
- Egyelőre ezen a szélességi körön tudunk mozogni. Szólok, amint lesz egy átjáró Észak felé. - Nem válaszoltam neki, az irányításra koncentráltam.
- Bukj le! - Nyomta le Heechol a fejemet, nem láttam merre megyünk, aztán minden nagyon gyorsan történt. A sikló kecses kis orra felgyűrődött, elemi erejű volt a robbanás, messzire vágott minket. Még egy pillanatig láttam a szürke eget, majd homályba burkolózott a világ és magához ölelt a puha, tudatlan sötétség.
Apró cseppek koppantak az arcomon és sisteregve marni kezdték a bőrömet. Bár még kába voltam, azonnal talpra álltam és búvóhely után néztem. A savas eső gyilkos függönyként zúdult alá, reménykedtem, hogy a többiek is jól vannak. Behunytam a szememet és hallgattam az eső hangját, közben pedig elgondolkoztam, hogy milyen hely lehetett a Föld. Hogy ott is gyilkos vízcseppek hulltak- e alá a mindig acélszürke égből, vagy hogy az ember ott is alávetett rabszolga volt- e, mint ebben a kegyetlen világban. Lelki szemeim elé idéztem azt az apró falucskát, ahol felnőttem. Nagymamám szobájában lógott egy kép, természetellenesen zöld volt. Azt mondta, soha nem járt az egykor kék bolygónak nevezett szemétlerakón. Ilyesfajta ábrándok közt nyomott el az álom.
Mikor felkeltem, apró tűz égett mellettem és Heechol éppen visszatért valahonnan. - Dongjun, beszélnünk kell! - Értetlenül néztem rá.
- Minwoo.
- Hol van hyung? - Kaptam fel riadtan a fejemet.
- Elment.
- És mikor jön vissza?
- Minwoo nem jön vissza. - Nem akartam elfogadni a dolgot, kerekre tágultak a szemeim.
- Mi történt?
- Rázuhant a sikló. - Összeszorítottam az ajkaimat és felhúzott térdemre hajtottam a fejemet. Sós könnyek marták a szememet, nagyon fájt a dolog és úgy éreztem, ez csak az én hibám.
- Ez mind az én hibám. - Suttogtam letörve.
- Nem Dongjun, erről egyikünk sem tehet.
- Ha hamarabb végzek és nem lennék ilyen gyáva a gyilkoláshoz akkor, akkor Minwoo... - Elakadt a szavam, nem bírtam kimondani. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy a legjobb barátom halott.
- Egyikünk sem látta a kanyar utáni sziklafalat. Se te, se ő a radaron és én sem. Bármelyikünk meghalhatott volna. - Lehajtottam a fejemet, tudtam, Heecholnek igaza van. - De ha tudni akarod, minden percben azt kívánom, bár én haltam volna meg Minwoo helyett.
- Kérlek, ne mond ezt! - Suttogtam kiszáradt ajkakkal. Elkeseredett pillantást váltottunk, nem tudtuk, hogy hogyan tovább. A csapat feje egy roncs alatt hevert összezúzva, a siklónk darabokban állt és a semmi közepén tengődtünk.
- Hogyan tovább? - Mondta ki Heechol a lelkemet nyomó kérdést.
- Mindenképpen haza kell jutnunk. De előtte méltó módon elbúcsúzunk a kapitányunktól! - Néztem fel alakuló elszántsággal.
- Hol akarsz tőle elbúcsúzni? - Heechol tekintetében is elszántság ragyogott.
- Idoma bolygóján, a virágok közt. - Tápászkodtam fel és kiléptem a fedezékünkből, a szürke ég élettelen volt. Pár száz métert kellett gyalogolnunk a roncsig, egy sápadt, betegesen szürkés kéz nyúlt ki alóla, elszorult a torkom. Leemeltük a sikló maradványait Minwoo összezúzott testéről és a hátamra emeltem a kapitányunkat. Kényelmes tempóban kezdtünk neki utunkat, most Heechol is szótlan volt. Hosszú gyalogút várt ránk, hogy elérjünk a városhoz. Útközben lezuhant siklók maradványai kerültek a lábam elé, eddig soha nem gondoltam bele, valyon valaki hasonló sorsra jutott- e itt, mint a vállamról lógó hideg, merev test.
- Dongjun! - Hallottam meg a halk sziszegést, Heechol az egyik, tíz méter magasan levő barlang szájánál állt. - Itt a biztonságiak egyik siklója, tökéletes állapotban.
- Vigyük! - Vontam vállat, elment a kedvem a fosztogatástól.
Némán, a kezemet figyelve ültem a sikló padlóján, tekintetem néha Minwoora vándorolt, lelki szemeim előtt felbukkant a múlt, nagy álma volt az öregek útját követni és lázadóvá válni. Adreum bolygóján nőtt fel, arisztokrata gyerek volt, vagyis félvér, ideje nagy részét viszont velem töltötte Idomán. Heecholt ő hozta magával, mikor tizenhat évesek voltunk, vagyis voltam. Akkor kezdtünk terveket kovácsolni, amik hamar meg is valósultak, hat éven keresztül gyilkoltunk ököllel és karddal, más fegyvereket nem ismertünk, számunkra nem léteztek. Mennyit nevettünk együtt, Minwoo mindig mosolygott.
Hamar odaértünk Idomára, nem volt messze Vortontól. Némán lépkedtünk a zizegős, sápadt fűben. Itt sem volt ragyogó kék ég. Lefektettem csapatunk alkotóját a kedvenc, fehér virágai közé, egyfajta dzsungel közepén voltunk, senki sem járt erre, néma és halott természet vett minket körül. - Mindig is szeretted volna látni a Földet. Remélem, hogy ott, ahová utad vitt, megtalálod egykori hazánkat. Reményt attál Idoma nyomornegyedének, soha nem fogom tudni meghálálni, ezért folytatom az álmodat és az utolsó csepp, mélyvörös véremig Nìceum urai ellen fogok küzdeni, hogy egyszer szabadok lehessünk mi, Idoma népe, a Föld lakosai.
- Ég veled kapitány! - Suttogta Heechol és lezárta Minwoo szemeit, mintha csak aludt volna. Leejtett vállal indultunk haza, a kisbolygó túlfelén megbúvó kis faluba. Élelmet és pénzt hoztunk magunkkal, még ha kevesebbet is, mint máskor.
- Minwoo hol van? - Szaladt elénk Yunmi, a menyasszonya.
- Elment. - Hajtottam le a fejemet, zokogva kapaszkodott belém, gyász borult a kis falura.

Egy hónappal később
Ideje volt kimozdulnunk a fekete ködfal mögül és ismét nekikezdeni a fosztogatásnak. Heechollal új siklót építettünk, az összes lakos igyekezett segíteni, az emberek fogyó kis csoportja soha nem tartott még ennyire össze. Ma még utoljára meglátogattuk Minwoo nyughelyét, sokáig időztem ott, csak figyeltem az éjszakába forduló eget. - Ilyen lehetett a Földön is? Elnyomva és folytonos küzdésben egy másik faj ellen? Vagy ott az ember volt az úr? Bárcsak jobban megbecsültük volna! Ennél csak jobb lehetett. Smaragdzöld tájak és ragyogó kék ég, hófehér fellegek. A csillagok tényleg hunyorogtak és olykor tényleg lehullottak? - Suttogtam halkan a fekete, fénytelen eget kémlelve, látni akartam a Földet, igazi ember akartam lenni. Mély sóhajjal kapcsoltam fel a zseblámpámat és haza indultam. A falu sárga fényei messze hatoltak az erdőben, de valami nem volt rendjén, mindenhol kékvérűek hemzsegtek, Heechol csuklóján pedig bilincs feszült. Hirtelen valaki megmarkolta a hajamat és csapattársam elé rántott, térdre estem.
- Ő az?
- Már mondtam. - Morogta Heechol. - Kim Dongjun eltűnt a baleset alkalmával, Ha Minwoo pedig belehalt. Ott a teteme a dzsungel közepén, ahova vittem.
- Akkor ez ki? - Rúgott belém az egyik kékverű, de akkorát, hogy elzúgtam oldalra és arcomat felvágta valami. Gyilkos tekintettel mértem végig ellenségeimet, miközben sebemre tapasztottam a tenyeremet.
- Ez esetben, csak téged végzünk ki holnap. - Köpte szemen Heecholt az egyikük. Társam rezzenéstelen arccal tűrte, csak némi undor jelent meg rajta. Tehetetlenül figyeltem, ahogy magukkal viszik, majd a kezembe temettem az arcomat, ez mind az én hibám volt.
A kivégzés Adreumban volt, a középső bolygón, pontban délben. Előtte viszont még el akartam menni egy helyre, amiről még csak a szóbeszédből hallottam. Heechol gyönyörű, kecses kis siklót rakott össze, mélyről jövő nyugalommal csuktam le az üveg fedelet és hangtalanul emelkedtem fel az égbe. Utam egy, Nìceum körén kívül keringő kisbolygóhoz vitt, Rodhonanhoz. Hatalmas fémkupacok hevertek mindenütt, az egykori emberek fegyverei. Kezembe vettem párat és kis odafigyeléssel hamar ráébredtem a használatára. Némelyik hangtalan volt, egyik- másik nagy hanggal adott utat a lövedéknek. Végül megtaláltam a kedvemre való eszközt és az összes közelben levő töltényt összeszedegettem. Mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőt, mielőtt Adreum fele kormányoztam a siklót. Túl hamar értem el az impozáns várossal beépített fő bolygót. Tudtam, a főtéren lesz a kivégzés, szívem hevesen vágtázott. Heecholt nem tudtam volna megmenteni, az ellenállók feladata a megtorlás volt. Két tőr volt nálam, nem akartam túl közel leszállni, nehogy gyanút fogjanak. A börtön mögött fogtam talajt és a két kis fémfegyvert az épület málló falába vágva felmásztam a hatalmas tömb tetejére és a peremhez sétáltam. Lábam alatt már gyülekeztek a kékvérűek, akik mind bosszúra szomjaztak. Hogy honnan tudtam, mik is ők? Az emberek nem voltak ilyen hűvősek, kimértek és gazdagok. Növekvő undorral szemléltem ezt a koszfészket. Tudtam, hogy mikor hozták ki Heecholt, mind egyként hördültek fel. Összeszorítottam ajkaimat, még nem volt itt az időm. Ahogy haladt előre az idő, tenyerem izzadni kezdett, temérdek bűnt soroltak fel, pedig ezekbő Heechol keveset követett el. Javarésze Minwoo és az én lelkemen száradt. Aztán eljött a pillanat, középkori, barbár módszer volt, lefejezés. Ahogy figyeltem, gyilkolás előtti hideg nyugalom vett erőt rajtam és felhúztam a fegyveremet. Az ezüst penge megvillant a mesterséges fényben, hisz itt soha nem sütött nap és hangtalanul metszette le Heechol lehajtott fejét, én is a néppel együtt hördültem fel. Mélykék vér csordogált a kőre. Pár pillanat múlva megrázkódtam, céloztam és lőttem. Akár ember, akár nem, Heechol a bajtársam volt és feláldozta magát értem. A lövedék pillanatok alatt célban volt, a hóhér összerogyott. A második golyót nem szívbe szántam, kegyetlenül fúrodott bele a kardinális hasába, aki szintúgy roskadozni kezdett. Kiabálás, pánik tört ki odalent, több helyről hallottam felszállni  nevemet. Ravasz félmosollyal fordítottam hátat és az épület túlfelére sétáltam. Még utoljára hátra pillantottam.
- Még találkozunk. - Mormoltam és leugrottam az épület tetejéről, hogy macskaügyességgel fogjak talajt. Diadalmas mosollyal távoztam. Áldozatok árán, de megtanultam elfogadni a sorsomat és elfeledni a Földet.
Adreum határáról még visszafordítottam Heechol keze munkájának utolsó, tökéletes darabját. - A nevem pedig Ha Minwoo. Kim Dongjun mától nem létező személy. - Húztam ravasz mosolyra az ajkaimat, majd a siklót elindítva hosszú utazásra kerekedtem, hogy eljussak egykori hazámhoz és mint az utolsó ember, leszálljak a Földön.