Örök sötétség (Jongin)

Mindenki hallott már démonokról, démonokról, akik gonoszak, aljasak és mocskos dolgokra veszik rá az embereket. A démonokról, akik hatalmi harcokat vívnak és minden rossz tőlük ered. Akik elnyomják egymást és szomjazzák a nyers húst, az öldöklés a vérükben van. Pedig valójában mind emberek voltak egykor. Emberek, akik a lelkükben őriztek valami sötétet, ezért nem maradhattak a saját világukban. Az alvilág az ő birodalmuk. Viszont senki sem hallott a démonokról, akik szenvednek, és ugyanúgy éreznek, mint bárki más a világban. Érzik, ha átverik őket és képesek szerelmessé válni. Emberbőrbe bújtatott szörnyek, de eredendően senki sem gonosz.

Én is őriztem valami romlottat a lelkemben, de senki sem sietett a segítségemre, felemésztett a feketeség, ez már nem csak démoni volt, hatalmába kerített az igazi gonosz, sehova sem mehettem. Ennek már tizenöt éve. Kortalanná és tökéletes ragadozóvá váltam, az idő már semmit nem jelentett nekem.

Hunyorogva pillantottam ki a két szikla közti résen, még nem ment le a nap, de én már alig bírtam várni. A gyilkolás minden alkalommal ugyanakkora örömet jelentett nekem, ahogy a ragacsos, még langyos vér az ujjaim közt folyik és bódító illata mindent elnyom. Fehérarany íriszemen megcsillant a nap lemenő, narancsos sugara, kissé elvakított, fájdalmat okozott nekem a fény, pedig nemrég még szinte szomjaztam. Ahogy eltűntek a színek és uralkodni kezdett a szürkület a hegyek közt, megváltozott a testem. Fogaim szürke, hegyes tüskékké változtak, testem megnyúlt, sokkalta magasabb, állatibb lettem, mintha visszább lépkedtem volna az evolúció létráján, pedig sokkal erősebb lettem és mozgásom is tökéletesebbé vált ezzel a testtel. Karmokat növesztettem és pupillámat elnyelte az íriszem. Kész voltam a vadászatra. Megfogtam a barlang bejáratát eltorlaszoló sziklát és kilöktem. Mélyet szippantottam a friss levegőből, ezernyi illat keveredett a tavaszi természetben. Sebesen tűntem el a fák és a cserjék között. A véremben volt az erdő járása, a hatalmas rengeteg az én birodalmam volt. Egy tisztáson megtorpantam, az árnyékliliom éppen virágzott, fehér szirmai sápadt kis szellemek voltak a Hold ezüstös fényében. A hatalmas égitestet nézve elfogott a szomorúság, gyűlöltem a testemet birtokló átkot, ami nem hagyott meghalni. Gyászos hangulatomat a vér dübörgő hangja vonta el, nem voltam messze az emberek településeitől. Hosszú, az idők során megizmosodott lábaim könnyedén vittek célom felé. A hegyi falu határán leguggoltam és körülnéztem, majd felegyenesedve besétáltam a kihalt kis betonútra. Minden házban sötét volt, ezek az emberek már tapasztaltak, nem én voltam az egyenetlen remete errefelé. Az egyik udvarban legelésző őzet pillantottam meg. Nem ért fel az embervér ízével, de finom, zsenge kis táplálék volt. Átlendültem a kerítés felett, a tüskék felsértették a tenyeremet, de észre sem vettem. A kis gida azonnal menekülőre fogta, zajos kis állat volt. Kivágódott az ajtó, fény vetült a sötét gyepre, de engem nem ért el. Egy fiú állt a lépcsőn, puskával kezében, látott engem, de én minden józanság ellenére sem menekültem. Aztán rám szegezte a fegyvert és lőtt. A golyó kegyetlen égetéssel fúródott a vállamba, ilyet még nem tapasztaltam, nagyon fájt. A földre rogytam, a kín görcsbe vonta az egész testemet, a támadóm, fegyverét továbbra is rám szegezve, közelebb jött. Most, hogy nem övezte fény, megfigyelhettem a hideg, szőke hajjal övezett arcát. Finom és mégis határozott vonásait, karakteresebb állát és gyönyörű, fekete szemeit, amiben undor ült. Megint lőni készült, felpattantam és pillanatok vesztem bele a sötétségbe, még sosem kellett menekülnöm, nagyon új volt ez nekem. A falu szélén megtorpantam és beosontam az egyik házba. Ma hang nélkül öltem, egy kislány volt az áldozat. Megint megpihentem a kis tisztáson és térdre estem.

- Soha nem fájt így. - Suttogtam, a szívem fektetve a tenyeremet. Nem bírtam kiverni a szőke fiút a fejemből, a szemében ülő undort. Összekuporodtam és a kis fehér virágok közé borultam, szinte teljesen betakartak. Most csak felejteni akartam.

A kőpadlón végigfutó fehér fénycsíkot figyeltem, behallatszott a madarak csiripelése. Az elmúlt pár napban visszajártam ugyanabba a faluba, vonzott hozzá valami. Nap nem telt el, hogy ne álltam volna pár feszült percig azelőtt a ház előtt, majd hangtalanul vittem magammal az áldozatot. Már nem leltem élvezetet a gyilkolásban. Az elmémbe égett az az arc, egyszerre rajongtam érte és rettegtem is tőle, tudatalattim fájdalmat kötött hozzá. Vállam most is rángatózott, túl mélyen volt a golyó ahhoz, hogy ki tudjam szedni, nyílt sebként tátongott továbbra is. Ahogy közeledett az este, feltápászkodtam és vártam az átalakulás ismerős érzését. Nemsokára be is következett. Fürgén vetődtem bele a sűrű rengetegbe, ami az otthonomat övezte. A falu felé indultam, de most valami más fogadott, mint amire számítottam. Felaggatott lámpások és hatalmas fényesség, bántotta a sötéthez szokott szemem. A kis település határán őrök álltak, ma volt a Hold ünnepe, el is felejtettem. Milyen rég volt, hogy én is a színes forgataggal táncoltam. Kíváncsian figyeltem a vidám embereket, szemem kezdte megszokni a szín és fény kavalkádot, hangok szórt foszlánya lengett körbe. Egészen az utolsó fákig merészkedtem, onnan figyeltem a különös kis jelenséget. Közel jártam a tűzhöz, én is tudtam, mégis túl bátor voltam. Mélyen kihajoltam a biztonságot nyújtó bükkfa törzse mögül, csak a dördülést hallottam, majd a combomba fúródó töltény figyelmeztetett, hogy ez már nem a biztonságot jelentő rengeteg. Odakaptam a fejemet és ismét szembekerültem egy gyűlölettől izzó arccal, de ez semleges volt a számomra. Rövid percek alatt nyelt el az erdő legmélye.

Elérkezett a nyár és a leghosszabb éjszaka is, mikor ember és démon egymásra vadászott. Gyakoriak voltak a bátor vadászok, akik el akartak ejteni egy remetét, ma éjjel én is óvatoskodva lépegettem. Eszemben sem volt megint a falu fele menni, a tavaszi ünnep óta messze elkerültem, csak fájdalom kötött hozzá és álmaimban továbbra is felbukkant a fiú szép arca, a megszállottja lettem. Halkan lépkedtem a bozótosban, mikor zajra lettem figyelmes. Fegyver dördült, automatikusan behúztam a nyakamat, de ezt most nem nekem szánták. Egy remete volt a közelben, hallottam a morgását és volt itt ember is, kettő, felém sodorta a szél a szagokat. Közelebb osontam, a tisztásomon javában folyt a küzdelem, felismertem a fiút, nehezen bírt a hatalmasra nőtt démonnal. A hadakozó páros mögött egy fiatalabb lány sírdogált keservesen.

- Jongin, ott is van egy, mit csináljak? - Mutatott rám pici kezével. A Jongin nevű fiú felém kapta a fejét, jóval kisebb voltam az ellenfelénél.

- Lődd le! Az kicsi. - Abban a pillanatban a nyakába harapott a remete, dobhártyaszaggató volt az üvöltése és a szívembe is belemarkolt. A kislány zokogva szorongatta a hatalmas fegyvert. - Hana, fuss! - Morogta a srác, de a húga nem mozdult. Felvillant bennem egy emlék, amit már rég eltemettem. Eszembe jutott, mikor először alakultam át, ma tizenhat éve. A bátyám elrohant és magamra hagyott. Most düh öntötte el a szívemet, ezen a démonon akartam kiélni a fájdalmaimat, a saját fajtám ellen fordultam. Sziszegve indultam meg feléjük, mindhárman rám kapták a szemüket. A fiú tekintete a jobb vállamra vándorolt, láttam rajta, hogy felismert, de tekintete most nem undort tükrözött, mintha megkönnyebbülés, öröm és zavart szorongás keveredett volna össze benne. Vadul vetettem magamat a hatalmas remetére, régen leltem örömömet az ölésben, most viszont az a gonosz is kiszabadult belőlem, aki miatt nem kerülhettem az alvilágba. Ütéseim és karmolásaim pontosak voltak, hosszú ujjamat szemgödrébe vájtam, szinte a végletekig kínoztam. Az ellenség gyáva módon megfutamodott, lihegve fordultam meg, a fiú holtsápadtan hevert az elnyílt virágokon, ott térdelt mellette a kislány. Én is mellé térdeltem, rettegve pillantott rám.

- Bántani fogsz?

- Nem. - Néztem rá a remegő apróságra. - Szaladj haza és mond el a történteket!

- Jonginnal mi lesz?

- Meg tudom gyógyítani, de ahhoz magammal kell vinnem. Pár héten belül megint önmaga lesz. - A kislány félve figyelt engem.

- Nem tudtam, hogy a remeték ennyire szépek. Vadak, de gyönyörűek, mint a természet. - Suttogta, majd elszaladt. Fáradtan emeltem fel a testet és hangtalanul indultam meg vele a barlangom felé. Óvatosan a fekhelyemre raktam, majd először kiszívtam a mérget a nyakából. Hagyhattam volna így is, hogy olyanná váljon, mint én, de ő ennél jobbat érdemelt. Gondoskodó mosollyal simítottam meg az arcát, ismét emberré alakultam, a nap első sugarai lassan elűzték az éjszaka vadságát. Néhány nap múlva betegem magához tért, éppen a szokásos napcsíkot bámultam a padlón, amin egy kis hangya igyekezett át.

- Hol vagyok? - Nézett körbe riadtan.

- Biztonságban. - Halkan válaszoltam és messze is ültem tőle, odasétált hozzám. Kíváncsian pillantottam fel rá, tekintete megint a vállamra tévedt.

- Te vagy? De hát te démon vagy.

- A démonok is emberek. Adim vagyok.

- Jo-.. Jongin. Kim Jongin. - Mutatkozott be zavartan, majd mellém telepedett. Cipője orrával egy kavicsot bökdösött, mindketten azt figyeltük. - Te voltál az, aki megölte az unokahúgomat. - Szólalt meg hosszas hallgatás után. Egyszerre volt kérdés és kijelentés. Finom arcélére pillantottam, majd elfordultam.

- Igen.

- Miért kellett pont őt? - Kiabált rám, tudtam, hogy csak a gyász beszél belőle, de megijedtem. Továbbra is féltem tőle. - És.. Hana? Mit tettél a húgommal?

- Semmit. Hazaszaladt, miután megnyugtattam.

- Akkor engem akarsz megölni? - Nézett rám ugyanazzal a sötét undorral. - Tudd meg, hogy nem fogom hagyni magam és az egész faluval fogok visszatérni, hogy megöljünk. - Szomorúan pillantottam rá.

- Köszönöm. - Suttogtam gombóccal a torkomban. Tudtam, hogy ez az egyetlen kiút az időtlen sötétségből, tényleg hálás voltam neki.

- Hogy mi?! - Hangja árnyalatnyit megenyhült, de az szinte észrevehetetlen volt.

- Köszönöm, Jongin. - Ismételtem meg egy kicsit hangosabban. - Nekem nincs más kiút ebből az életből és senki nem akarna ilyen életet. Nem érhet nap és nem láthatom a természet sok ezernyi csodáját. Nem kívánom a méz édességet és a ropogós zöldségeket, csak a vér oltja szomjamat és csak a friss hús csillapítja az éhségemet. Az emberek rettegnek tőlem, holott én is ember vagyok valahol legbelül. - Böktem a mellkasomra. - Alig voltam tizenhét, mikor felemésztett a sötétség és se a démonok, se az emberek nem siettek a segítségemre. Magamnak kellett boldogulnom. Megöltem a családomat és vérfürdőt rendeztem a falumban, ennek potom tizenhat éve. Tizenhat éve rettegek a sötétben és az életem hátralevő részét is az éjszakában kell töltenem, legyen az három nap, vagy még százötven év. - A földet bámulta, míg nekem lassanként hideg könnycseppek csurogtak le az arcomon, régen sírtam, nagyon régen és most szokatlan, idegen érzés volt. Felhúztam és átkaroltam a térdemet, majd elrejtettem az arcomat és némán zokogtam. Minden felgyülemlett fájdalom, keserűség és magányosság ki akart szabadulni belőlem. Először meg sem éreztem a lágy ölelést magam körül, csak mikor szorosabbá vált.

- Na, ne sírj! - Suttogta Jongin halkan, mintha attól félne, hogy elriaszt magától, így is lett, pillanatok alatt távolabb húzódtam tőle, pedig hihetetlen régóta vágyakoztam egy szerető ölelés után. Szomorú, bocsánatkérő mosollyal pillantott rám. - Nem akartalak megijeszteni. - Hajtotta le a fejét. Némán ültünk tovább, elkeseredve figyeltem az eltűnő napfényt és éreztem a bennem is megnövekvő sötétséget. Lassan megint változni kezdtem. Jongin felkapta a fejét és döbbenten figyelte az átalakulásomat. A barlang bejáratához léptem és eltoltam a hatalmas követ. - Szeretném, ha nem jönnél többet a falum közelébe! És ne is akarj találkozni velem, mert ott csak halál lenne a jutalmad! - Mormolta mély hangon és megindult a sötétedő erdőben. Jól ismerte a járást. Megszeppenve néztem utána, éreztem, ahogy összefacsarodik a szívem. Felpillantottam a borult égre, sokáig bámultam a vonuló felhőket és eközben elhatározásra jutottam. Csak még utoljára el akartam menni abba a faluba, hogy véget vessek mindennek és megszabadítsam a világot egy szörnyetegtől. Lassan lépkedtem, szakadt az eső és villámok szabdalták az eget. Így is túl hamar értem el a célt, nem akartam elengedni ezt az édes, lehetetlen álmot, nekem szükségem volt valaki szeretetére, de az a valaki soha nem szeretett és soha nem is akart a közelembe jönni. Számára ellenség voltam, egy kiirtandó példány a többi közül. Horrorisztikus mosolyra húztam a számat.

- Annyira naiv voltam. Én csak egy mocskos démon vagyok. Hogy kellhetnék egy ilyen tökéletes fiúnak? - Felpillantottam a házukra, gyér fény égett odabent és láttam a Jongint szeretgető családot. Én megöltem az enyémet, mindent elrontottam. Mozgást vettem észre a szemem sarkából. Két férfi állt az úton, hallottam két fegyver felhúzását. Csak néztem őket. Vártam a lövést, egy, kettő. Gyorsan egymás után. A szívembe és a hasamba, összeestem. Lassan szűnni kezdett a világ. Hangokat hallottam. Diadalüvöltések, egy ajtó csapódása, még több élénk hang. Aztán forróság kúszott a tarkómra és a borult eget egy ragyogó szempár takarta el. - Adim, hallasz? - Hallottam meg a kétségbeesett hangot, ismerős volt. - Adim, kérlek, mondj valamit! Figyelj, én sajnálom! Nem gondoltam olyan komolyan, amit mondtam, csak... csak egy rossz vicc volt. Visszamentem volna hozzád. Nem hagytalak volna magadra, fontos vagy nekem. Kérlek, ne most halj meg! .....Hallod? - Nem, nem hallottam. Lassan kihagytak a hangok is, nemcsak a látásom homályosodott. - Ne menj el, kérlek! Most, hogy tudom, mit akarok az életben. Adim, ne tedd ezt velem!

- Szeretlek. - Suttogtam halkan, hörgősen, hallottam egy démon gúnyos, diadalittas kacaját, majd a puha sötét magába ölelt, megszűnt a szívembe nyilalló fájdalom, a szívem megszűnt dobogni.

Éget. Fáj és éget. De emellett édes és fűszeres is, igaziból egész kellemes érzés, simogat és elringat. Sok idő után kezdtem ismét érezni, hallottam az ereimben pumpáló vér mély dobbanásait. Megrebbentek a szempilláim, lassan kinyitottam a szemeimet, fehér paplan közt feküdtem és a Nap vakító, tiszta fénye rám tűzött. Szokatlan volt, annyira régen éreztem már ezt, annyira hiányzott az érzés, most nem tudtam betelni vele. Nem sokat láttam a nagy fehérségben, de megéreztem, ahogy puha ujjak simítanak végig fekete hajamon. Elvontam a tekintetem a fényről és az árnyék fele fordítottam. Kicsit hunyorognom kellett, de végül ki tudtam venni az arcot. Jongin mosolygott rám lágyan.

- Így még gyönyörűbb vagy, mint démonként. - Suttogta halkan, majd a padlóra pillantott. - Én tényleg sajnálom, amit mondtam neked. Nem akartalak megbántani. És nem akartam, hogy bajod essen. Az az igazság, hogy nagyon sokat gondoltam rád már azóta, mióta először megláttalak és így belegondolva, azt hiszem azért bocsánatot kell kérnem, hogy meglőttelek. - Csak néztem szép arcát és egy kérdés motoszkált a fejemben.

- Jongin... akkor én.. én most megint ember vagyok?

- Olyasmi. - Bólintott zavartan. - Adim, én... én nagyon beléd szerettem. Ugye, nem akarsz elmenni most, hogy ismét szabad vagy? Mert abba én belepusztulok. - Csak megráztam a fejemet. Elmosolyodott, majd előre hajolt és finoman megcsókolt. Éreztem édes ajkait és ölelő karjait, csak erre vágytam. Átöleltem vállát, ő is közelebb bújt hozzám és arcát a nyakamba fúrta.

- Jongin, ez csikis. - Kuncogtam, mire apró csókokkal ajándékozott meg. Boldog mosollyal néztem bele azokba a bizonyos szemekbe. Annyira más tekintettel nézett most rám, mint a barlangban. Bemászott mellém a paplan alá és átkarolta a derekamat.

- El se hiszed mennyit álmodoztam róla, hogy újra láthatlak, miután elüldöztelek.

- Én viszont féltem tőled. - Bűnbánó arccal puszilta meg a homlokom.

- Ígérem, hogy soha többet nem kell félned semmitől sem. - Csókolt meg ismét, majd feltápászkodott. - Gyere, ismerkedj meg a családommal! - Félve fogtam meg a kezét és hangtalanul osontam után az idegen folyosón, egy napfényes szobába jutottunk, mindenhol orchideák virágoztak, egy őszes asszony ült köztük, arcán, már nyomot hagyott az idő vasfoga. Kellemes mosollyal lépett felém és finoman megfogta a kezemet.

- El se tudod képzelni, a fiam mennyit aggódott érted az elmúlt három napban. Félő volt, hogy nem éled túl. - Simította meg az arcomat. A még mindig a kezemet szorongató fiú után indultam, kiléptünk az udvarra. A puha pázsit csiklandozta mezítelen talpamat és bokámat, lepkék szálldostak a melegben és a virágok illata bódító volt. Egy őzgida ügetett oda hozzánk, mosolyogva térdeltem le elé.

- Ne haragudj, hogy bántani akartalak! - Suttogtam szinte hangtalanul, hogy más ne hallja meg. Egész nap csodák sora került az utamba, ismét felfedeztem a világ apróságait, Jongin pedig egy percre sem hagyott magamra. Néha csak feküdtünk a fűben és faltuk egymás ajkait, nem bírtam betelni az érintésével. Soha nem voltam még szerelmes. A naplemente egy csók közepén ért utol minket, csak figyeltem a vörös sugarakat, amik íriszemet és befestették, kedvesem a vállamra hajtotta a fejét.

- Azt akarom, hogy mindig velem légy! - Mormolta, majd a háta mögül egy csokor árnyékliliomot húzott elő. Elképedtem, és mosoly jelent meg az arcomon, felé fordulva összeillesztettem az ajkainkat, ám lassan eltűnt a nap az égről és íriszem elnyelte a pupillámat, hogy ismét elnyeljen a végtelen és vérszagú sötét. - Ne félj! Én mindig itt leszek melletted. - Suttogta a számra, majd bevezetett a kert mögötti erdőbe, hogy a barlangomban vészelhessem át életem legborzalmasabb rémálmát, ami minden éjjel a nyomomba szegődött.